Az időszakos hírapálynak, magyarán az uborkaszezonnak köztudomás szerint vannak hagyományos, nagy múltú témái. Ilyen a Loch Ness-i szörny vagy épp a jeti létezése, ilyen volt hajdanán a fiumei cápaveszély hióbhíre, és voltaképp léhán ide sorolhatjuk azt az örök kérdést is, miszerint

„valójában ki is írta Shakespeare műveit.”

Ez utóbbi valójában persze komoly, mondhatni véresen komoly téma, s éppenséggel ezt bizonyítja az a provokatív célzatú kötet is, amely még májusban jelent meg a New York-i Simon & Schuster kiadó gondozásában. Shakespeare Was a Woman and Other Heresies („Shakespeare nő volt, és egyéb eretnekségek”) – ez Elizabeth Winkler amerikai újságíró és gyakorló Shakespeare-szkeptikus könyvének címe, s jóllehet a munka praktikus kiindulópontját egy olyan dolgozat jelentette, amelyben Winkler pár éve felvetette Emilia Lanier (született Bassano) szerzőségének eshetőségét, az új megjelenés középpontjában mégsem a megfejtési kísérletek állnak. Hanem sokkal inkább az a Shakespeare-kultusz, amely egykoron úgymond a brit felsőbbrendűség és birodalmiság egyik ideológiai sarokkövét jelentette, ma pedig a brit kollektív önazonosság (majdnem) utolsó védőbástyája gyanánt azonosítható. Shakespeare „a jövő és minden idők egyetemes egyháza” – még 1840-ben Thomas Carlyle fogalmazott ily fennen, s Winkler szerint mindmáig ez a vallásos azonosulás és elköteleződés jellemzi azt, ahogy egyrészt az angolszász irodalomtörténészek, másrészt a brit átlagpolgárok viszonyulnak a Bárd tiszteletéhez (lásd még e szót: bardolatry). Winkler könyvében az alternatív szerzőségi azonosításokat pártoló csoportokat is ebbe az értelmezési keretbe helyezi, olyan emberekként bemutatva az oxfordiánusokat (vagyis az Edward de Vere szerzősége mellett kardoskodókat) és a többi „eretneket”, mint akik a vallásos kiábrándulás mintájára váltottak hitet életük egy pontján. Minthogy a kötet egyik alapállítása az, hogy a Shakespeare-kultusz körül nemzedékek óta zsigeri, s Winkler szerint a jogos kételyekkel is zordan szembehelyezkedő reflexek működnek (persze piszkos anyagi és céhes tudományszociológiai motívumoktól is támogatva), kevéssé meglepő módon a könyv kritikai fogadtatása sem nélkülözi az indulatokat. Mert amíg a Guardian  empatikusan tárgyalta és méltatta a munka felfrissítő hatású közelítését, addig több más orgánumban (Spectator, Slate) azzal a tényrelativizáló, a kutatási normákat figyelmen kívül hagyó és a tudományos konszenzusokat felelőtlenül kikezdő trenddel rokonították Winkler – megannyi állításában megkérdőjelezhető vagy pontatlan – művét, amely a klímaváltozás tagadásától az oltásellenességig oly sok ponton támadja a tudományos közösségek tekintélyét és közhasznú működésük hatásfokát.

*

Fervor de Buenos Aires („Buenos Aires-i láz”) – ez volt a címe

„Jorge Luis Borges legelső kötetének, amely kereken száz éve, 1923-ban jelent meg.”

A karcsú kis verseskötet, amely a szerző költségén úgy 300 példányban jelent meg, tehát centenáriumi megemlékezések tárgyává vált idén, s ünneplése újfent ráirányította a figyelmet arra az árnyalt vonzalomra, amely Borgest a szülővárosához fűzte. Merthogy a 23 esztendős irodalmár műve a cím szellemében jórészt Buenos Aires utcáit, tereit és parkjait barangolja be: a Plaza San Martíntól a Palermo-negyedbeli botanikus kertig és a La Recoleta temetőtől a Villa Urquiza negyedig. Az első kiadásában negyvenhat versből álló kötetke tehát egy fiatal kószáló poéta tisztelgése, aki azonban ugyanekkor tájt azért lustának és renyhének is találta az argentin metropoliszt, ahonnan visszavágyott megelőző éveinek életközegébe, a vén Európába.

Ezt a kötetet olvassa és olvastatja idén újra az argentin és az egész spanyol ajkú világ, tavasz óta rendezvények és kiadványok sorával megemlékezve az évfordulóról. És alkalmas időzítéssel a centenáriumon jutott a nyilvánosság elé és került kalapács alá a mű kézirata is.

*

Végezetül még egy tavasz óta zajló eseménysorozat a világ közepéről, vagy másként az irodalom pereméről – ennek eldöntése nézőpont és személyes ízlésválasztás kérdése. 2007 emlékezetes leállása után ugyanis idén

„május óta újra sztrájkolnak a hollywoodi írók,”

akik harcukkal most egyszerre küzdenek a múlt, a jelen és a jövő frontjain. Merthogy az örök írói kiszolgáltatottság (a stúdióknak, a filmes és tévés cégeknek stb.) mellett immár nemcsak a streaming-platformok diadalmas és despotikus jelenkori létezése, de a mesterséges intelligencia mind közelibbnek tetsző térnyerése is fenyegetőnek bizonyul mindazok számára, akik Amerikában életvitelszerűen szövegekkel látják el a színészek és showmanek seregét. A sűrű helyzetnek egyszerre bizonyságát és hatványra emelését jelenti az a tény, hogy pár napja a Writers Guild of America nyomában immár a hollywoodi előadóművészek érdekképviseleti szervezete (SAG-AFTRA) is sztrájkot hirdetett, s ezzel olyan általános és huzamos leállás körvonalazódott, amilyenre utoljára – ha minden igaz – 1959-ben került sor, amikor éppenséggel egy Ronald Reagan nevű színész állt a közös küzdelem élén.