Mostanság sokat hallani a kínai irodalomról. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt időszakban a távol-keleti ország globális irodalmi diadalmenete szinte megállíthatatlannak tűnik, legyen szó a Háromtest-probléma sikeréről vagy a toplistákat nyugaton is meghódító wuxia regényfolyamokról. Pont jókor érkezett tehát Kosztolányi Dezső kínai versfordításainak kritikai kiadása is, ami ugyan nem kortárs és nem próza, de mégis a magyar nyelvű műfordításirodalom egyik méltán megbecsült darabja, amit a több tucat újrakiadása is igazol.

A több mint ezer oldalas kötet talán legizgalmasabb újdonsága az, hogy Kosztolányi kínai versfordításait nemcsak a kritikai kiadások szabványainak megfelelően közli, de a nyugati nyelvű közvetítő fordításokon kívül az eredeti kínai szövegeket is mellékeli.

A közvetítő fordítások használata sose volt különösebben nagy titok: már Karinthy is viccet csinált belőle a „Kínai vers” című esszéjében, ahol leszögezi: „Rendes úriember nem tud kínaiul, tehát angolból fordítja.” Kosztolányi sok nyelven tudott, de kínaiul nem – ugyanakkor amit csak tudott, elolvasott és felkutatott, hogy valami képet alkothasson a kínai költészetről, irodalomról és életről. Ha figyelembe vesszük lehetőségeit és a korszak Kína-kutatásának állapotát, kijelenthetjük: becsületes munkát végzett.

Ugyan nem érdemes nagyítóval összenézni a magyar és a kínai változatokat, de a verspárosítások megléte és publikálása így is a kötet legnagyobb erényének mondható. Az ember nemcsak Kosztolányi verseinek olvasásával tölthet el órákat, de a német, angol és (ha esetleg letért volna a Karinthy által az úriembereknek kijelölt útról) kínai változatok olvasgatásával is. Az eredeti szövegek kézen fogják a magyart, és megmutatják, mitől is lesz a világirodalom sokszor fordítások füzére.

Kosztolányi versein kívül a kötet számos tanulmányt is tartalmaz, amelyek segítenek megvilágítani a versek helyét a magyar irodalmon és a Kosztolányi-életművön belül, sőt, a világirodalomban és a kínai irodalommal relációban is.

Egy jó kiadásról írni mindig hálás feladat, de még hálásabb beszélgetni egy jó kiadás egyik szerkesztőjével. A kötettel és Kosztolányi Kína-képével kapcsolatos kérdéseinkre Kalmár Éva sinológus válaszolt.

Forrás: lira.hu

1749: A kötet fő sinológiai szaktanácsadójaként hogyan került a projekthez?

Kalmár Éva: Annak idején már nyugdíjba mentem a tanári pályáról, amikor szóltak, hogy lenne ez a tulajdonképpeni állás. Így kerültem a Kosztolányi Kritikai Kiadás Kutatócsoportba. Így kezdtem el ezzel foglalkozni és elkezdeni megkeresni a kínai szövegeket, amiket Kosztolányi amúgy nem ismerhetett.

1749: Az új, kritikai kiadás most először tartalmazza így, a kínai és a közvetítő fordításokkal együtt Kosztolányi verseit.  Ezeknek a felkutatása valószínűleg nem kis munka volt. Hogyan kezd az ember hozzá egy ilyen szinte reménytelennek tűnő feladathoz?

KÉ: A helyzet az, hogy az angol, német és francia nyelveken a klasszikus kínai verseknek volt már akkoriban kiadása. A Kínai és japán versek forrásait még előttem Zágonyi Ervin nagyrészt összeszedte. Nagyon keveset én is felkutattam, de javarészt ő gyűjtötte ezeket össze és adta ide nekem, amikor a kutatócsoportba kerültem. Innen vettem át a kínai eredetik felkutatásának és a sajtó alá rendezésnek egy részét. Amikor még szinte semmi sem volt, elő kellett venni a különféle francia, német és angol kiadásokat, de hát 

nem egyszerű feladat, hogy mondjuk kétszáz versből eldöntsük, éppen melyikből lett Kosztolányi-vers.

Ez eléggé sok munkát igényelt. A kínai versek felkutatása mondhatni még nehezebb volt. Az én dolgom annyiban volt viszonylag szerencsésnek mondható, hogy Witter Bynner, aki a Kosztolányi által használt egyik angol kötet fordítója volt, egy már létező kínai gyűjteményt, a Háromszáz Tang-kori verset (Tangshi Sanbai Shou) követte a munkája során. Ebben az összeállításban eléggé sok kínai vers fellelhető volt. Amik nem voltak benne – na, azokat nagyon sokat kellett keresni.

1749: Kosztolányi valószínűleg nem készített volna ennyi kínai versfordítást, ha nem foglalkoztatja a távol-keleti ország kultúrája. Nagy vonalakban mit lehet elmondani Kosztolányi barangolásáról a kínai kultúra világában?

KÉ: Kosztolányi természetesen eredetileg egyáltalán nem értett Kínához, csak érdekesnek találta a kínai verseket. Először csak két verset tett a Modern költők antológiába (amiknek azóta se találtuk meg az eredetijét, feltehetően azért, mert a német változat, amit használt, egy olyan 19. századi kínai költő írását közvetítette, aki azóta feledésbe merült). Egy kis kutakodás után fedezte fel a nagy Tang-kori költők írásait. A világháború alatt tőlük kezdett háborúellenes verseket fordítani. Ezt követően a barátai és ismerősei nemcsak kínai versesköteteket küldtek neki, hanem irodalomtörténeti munkákat is. Elmondhatjuk, hogy 

a körülményekhez képest azért volt egyfajta sejtése a kínai irodalom és kultúra mibenlétéről.

Azt meg kell jegyezni, hogy ebben az időben Európában volt egyfajta, pusztán faji alapú ellenkezés a kínaiakkal szemben. Kosztolányi ezzel nagyon nem értett egyet. Van is egy esszéje, amiben leírja a találkozását egy fiatal kínaival, és ahol hangsúlyosan azt mondja, hogy mind nagyon jól neveltek és rendesen viselkednek. Kosztolányi ilyen szempontból nem volt előítéletes.

A KÁTÉ című tanulmánya, ami a Kínai és japán versek előszavaként szolgált, javarészt kifejti Kosztolányi az országról alkotott nézeteit. Ebben vannak „helyes” meglátások és vannak dolgok, amikről egy szakember ma másképp gondolkodik, de én nem tartom akkora bajnak, hogy téved. Például átveszi a korabeli szakirodalomból azt a gondolatot, hogy a kínaiaknak nincsen vallása, vagy ha van is, akkor rejtett. De vannak apróbb tárgyi tévedések is, például, hogy a 

Tang-kori fővárosnak négy-öt alkalommal is Pekinget jelöli meg, pedig ez a város akkoriban még nem is létezett. 

1749: Tehát elmondható, hogy bár bizonyos tekintetben követte a korszellemet, mégis igyekezett a saját útját járni.

KÉ: Igen, igyekezett nagyon erőteljesen a saját útját járni. Elvontnak és nagyon finomnak gondolta a kínai gondolkodásmódot. A kínai versek elég nagy része viseli ennek a jegyét mind hosszúságában, mind pedig témájában: ezek vagy rövid tájképek, vagy egy ember belső érzéseiről szóló ábrázolások. De a háborús verseket követően a harmincas évekre azért eléggé sokszínű kínai anyagot adott közre.

Sajátos úton járt és sajátos gondolatai voltak a kínai versekről, de azt is meg kell jegyezni, hogy emiatt sokszor sokkal modernebbnek hatnak az értelmezései egy hatodik vagy nyolcadik századi kínai költő sorainál.

1749: Volt esetleg más Kosztolányi kortársai között, aki hasonló mélységben foglalkozott kínai versekkel, vagy volt egyfajta „Kosztolányi-monopólium” ezekre a versekre?

KÉ: Azt nem mondanám, hogy monopolizálta volna, de előtte csak nagyon kevesen és nagyon keveset fordítottak kínai költészetet, alkalmanként egy-egy verset, hiszen a korszakban ez divatos volt. De Kosztolányin kívül senki sem foglalkozott úgy a témával, hogy a Dalok könyvétől a közel kortárs versekig mindenhonnan válogat. A kötet megjelenésével, ha nem is „monopolizálta” a kínai verseket, de a köztudatba úgy vonult be, hogy ő az, aki a témával foglalkozik. 1932-től egészen a haláláig havonta adott közre kínai verseket. Ezeket a legkülönfélébb módon állította össze ciklusokba. Ezek a verscsokrok Kosztolányi alkotásai: a kínai versek egymás közötti kapcsolatát nem tükrözik.

1749: A későbbiekben a stílusukkal és a hozzáállásukkal mennyiben befolyásolták azokat, akik utána fordítottak kínai verseket? Mennyiben lehet mondani, hogy hagyományt teremtett?

KÉ: Kosztolányi kínai versfordításait halála után először Illyés Gyula gyűjtötte össze, és a hatásukra ő is sokat fordított, bár ő is csak francia közvetítő nyelvből. Szakmai oldalról megközelítve, Csongor Barnabás sinológus azon a véleményen volt, hogy egy versfordításnak közelebbről kell tükröznie az eredeti tartalmát, és ebből a szempontból akad néha kivetnivaló. Csongor nagyon sok nyersfordítást csinált, amikből később Weöres Sándor is dolgozott. Ezek „jobban követik” az eredetit.

Nekem őszintén szólva nem ez a véleményem. Szerintem egy versnek nem igazán tartalma van, nem az a fontos, hogy mit hányszor említ, hanem az egész versnek van egy hangulata, egy mondandója és ezt kell a költőnek valamilyen módon visszaadni. Persze ha az eredetit nem ismeri, akkor ezt eléggé nehéz megtenni, Kosztolányin így legfeljebb az angol vagy a német változat iránti hűséget kérhetjük számon. Például az általa használt Klabund-féle német gyűjtemény már alapból francia és korábbi német fordítások átdolgozásaiból állt. Tehát eléggé az eredetitől különböző versekből dolgozott sok esetben, de ettől persze még nagyszerű versfordításokat alkotott. Bár én meg kell mondjam, hogy 

amikor jobban összevetettem a verseit az eredetivel, különösen azokat, amiket angolból fordított az előbb említett Tang-kori antológiából, nem tértek el annyira, mint ahogyan azt az ember gondolná.

Kosztolányi nem talált ki költőket és verseket, mint mondjuk az első sikeres francia antológia fordítója, Judith Gautier tette. Ő sokszor talált ki költőket és verseket is, például Li Taj-pónak tulajdonított egy  írást („Az örök vers”), ami ilyen formában nem létezik, hiszen csak különféle Li Taj-po versek sorainak összeollózásából született. Amikor Kosztolányi egy-egy ilyet lefordított, az az ő részéről is tévedés volt.

1749: A kötetben megjelent versek közül van olyan, ami különösen közel áll önhöz?

KÉ: Több is van igazából. Például a most előttem lévő „Vej barátomnál” című Tu Fu-vers. Ez is egyike azoknak, amik amúgy nem sokban térnek el a kínai eredetitől. Több dolog is megjelenik benne, emberi kapcsolatokról, rokonságról, barátságról, ami mondjuk a rövidebb versekre nem jellemző.  Tu Fu versei a kínai költészeten belül is egy eléggé különc költői látásmódot képviseltek. Maga Kosztolányi Po Csü-ji verseit kedvelte a legjobban. Tu Furól úgy gondolta, hogy olyan költő volt, aki kicsit túl gunyorosan és magáról túl sokat beszélve szólt a verseiben.