1749: Egy egyszerűnek tűnő kérdéssel kezdem: mit tekintesz műfordításnak?

Vörös István: Milyenek lesznek a nehéz kérdések, ha ez a könnyű? A műfordításhoz kell egy mű, egy valóban művészi színvonalon álló alkotás, ez elengedhetetlen feltétel, melyet valamilyen kód szerint egy másik művé alakítunk. A különbség leggyakrabban a nyelvben, mint kódban áll, de a mű még másféle kódrendszereket is hordoz. Ezek között kell áthajóznia a szövegnek, lehetőleg sértetlenül. Elképzelhető nem nyelvi kódváltás is, például a kor és a személyiség cseréje, Ilyesmivel élek, mikor pl. egy Petőfi versre megírom a saját változatomat, így lesz A négyökrös szekérből A nyitott tetejű limuzin.

1749: És milyen kódváltásokkal kell leggyakrabban „megküzdened”? Ha jól értem a fenti példa alapján arra utalsz, hogy feladatodnak és célodnak tartod azt is, hogy egy-egy fordítás mentén kontextusba is helyezd az átültetett szöveget. 

VI: A műfordítás esetén a nyelvet kell lecserélni a mű alatt. Csakhogy nem alatta van a nyelv, hanem benne, és ő a nyelvben. Olyan, mint szétválasztani a sziámi ikreket. Ráadásul csak azért, hogy valaki mással azonnal egybeépítsük őket. Ez az az új kontextusba helyezés, amit kérdezel. Persze szerencsémre a cseh és a magyar nyelv kulturális háttere nem tér el olyan sokban, mint mondjuk a japán és a magyar.

1749: Esetedben van valamiféle hierarchia alkotás és műfordítás között, vagy teljesen külön kezeled a két területet?

VI: Nagyon gyakran inspirálja egyik a másikat. Érdekel valamilyen probléma és műfordítással keresem hozzá a megoldást, mármint a fordított mű révén. Vagy elindít valamilyen gondolatsort a fordított mű, ami már úgynevezett saját szöveghez vezet. Jól megvan a két dolog egymással. Harmadiknak esetleg bekapcsolódik ebbe a szerkesztés, negyediknek a tanítás, ötödiknek az olvasás. Ez nem erősorrend, egymásra folyamatosan és kölcsönösen hatással vannak ezek a tevékenységek.

1749: Ha műfordítás, vannak olyan szerzők, mesterek, ismeretségek, akik, hatottak rád, akiktől sokat tanultál? A műfordítás, egyáltalán: mesterség?

VI: Van, akit azért kezdtem fordítani, hogy tanuljak tőle, mert már olvasóként sokat tanultam, mint Rilke esetében, vagy sejtettem, hogy tanulni fogok tőle, mint Vladimír Holantól vártam. Máskor munka közben derült ki, hogy tanulok tőle, mint Miroslav Holub, vagy Ivan Wernisch esetében. Esetleg épp a mesterséget akartam gyakorolni, ahogy Jaroslav Vrchlický fordításakor, aki ugyanúgy megcsinálja a pantumot, mint Arany, de még egy fokozattal nehezít is rajta a Bor vitézhez képest. A fordítás nyilvánvalóan mesterség, melynek csak részeleme, hogy művészet is.

1749: Okozott számodra valaha is problémát az, hogy alkotsz, te magad is írsz, és hogy mások szövegeit fordítod? Előfordult, hogy költői karaktered és a műfordítás során „rád telepedő” karakter észrevétlenül egymásba olvadt, amire csak később kaptad fel a fejed?

VI: Mások szövegei magyarul a sajátjaim lesznek, tehát ez nem igazán probléma. Én magam írás közben persze megsemmisülök, de minimum átalakulok. Volt már olyan, amikor Miroslav Holub verseskötetén dolgoztunk Tóth Lászlóval, hogy lefordítottam egy verset, az Üveg címűt, nagyon tetszett, de szépítésnek éreztem, megírtam a saját változatomat, amiben a beton vette át  az üveg funkcióját, majd időben visszafelé lépkedve a Beton c. Holub-kötetben megtaláltam, ahogy a költő visszalopta az ötletemet saját magának, gyorsan azt is lefordítottam, tehát így hatottunk kölcsönösen egymásra. Nagy élmény volt. Aztán még tovább folytattam ezt a kört, de ennyi is elég. Petr Hruškával már tudatosan csináltunk valami hasonlót. Lefordítottam egy versét, írtam rá parafrázist, visszafordítottuk csehre, írt rá egy parafrázist, amit lefordítottam stb. Két vers esetében nyolc lépést is tettünk. Ez egy évek óta készülődő reménybeli kétnyelvű kötet alapja terveink szerint.

1749: Tehát van rá esély, hogy meg is jelenik? Egyébként a koprodukcióban megjelenő könyveket elméletileg könnyebb lenne megjelentetni, nem? Anyagi fedezet és terjesztés szempontjából is.

VI: A legkomolyabb akadály, hogy nem fejeztük be, és össze kéne hoznunk egy hetet valamelyikünknél, amikor ezt megtesszük. Cseh kiadó biztos lenne rá. Legalábbis nemrég még volt jelentkező. Magyar kiadók viszont inkább sikongva szoktak menekülni még egy lefordított cseh verseskötet elől is, nemhogy a fele ráadásul még is csehül legyen. Tisztelet a kivételnek. Ha valaki magára ismer ebben a nem menekülő, tiszteletet érdemlő kivételben, kérem keressen meg.

1749: Olvastam valahol, hogy a cseh irodalomról, a magyarral ellentétben azt mondod, hogy több benne a humor, illetve a peremvidékre szorult lét, mindennapi, hétköznapi sorsok inkább megjelennek a cseheknél. Szerinted ez miből fakad, miért van így?

VI: Mindennek az oka, hogy a cseh társadalom polgáribb, és egyúttal kispolgáribb. A vesztes fehérhegyi csata (1620) után a Habsburgok fölszámolták a cseh arisztokráciát, parasztok és mesteremberek vitték tovább a cseh nyelvet és a cseh nép létét. A 19. században persze így gyorsan iparosodott az ország, és nem véletlenül lett az I. világháború után létrejövő Csehszlovákia az egyetlen demokratikus ország a régióban. A kispolgár világlátása pedig eredendően groteszk, mert kényszerűségből békaperspektívából néz.

1749: Nade azért hasonló „hagyományokat” Magyarországon is találhatnánk nem? Valamiért az írókat mégsem érdekli ez a világ? Hogy szűkítsem az iménti kérdést, ennek vajon mi lehet az oka?

VI: A magyar hagyományon sokkal inkább eluralkodik egyfelől a dzsentri, másfelől az egyértelműen paraszti. Persze ezek is lehetséges szellemi kiindulópontok, meg magatartásbeliek is. A polgári hagyomány 1920 után átkerült nagyrészt épp Csehszlovákiába, továbbá Romániába. Legalábbis a városok. De a hely sokat jelent. Egy város szellemisége, ami beépül az épületekbe a téglák közé, a habarcsba, és beleépül az emberekbe is. Egy város egy kulturális szemlélet, gondolkodásmód. Ami nem az, nem város. Onnan veszed észre, hogy valódi város egy település, hogy van színháza, antikváriuma, újságja, könyvkiadója, ott élő írója, művésze, van egyeteme. Ahol ezek nincsenek meg, az nem város, lakói nem polgárok, gondolkodásmódjukat nehezebben rakják össze világnézetté.

1749: Miért éppen a cseh nyelv, hogyan alakult ez az életedben?

VI: Egy szerelmet sem szokás firtatni, miért pont az Ági, miért nem pedig valaki más. Szerelem volt a város (Prága), szerelem lett az ország, az ottani emberek és irodalmuk. Ez már maga a nyelv. Sok személyes döntés és sok véletlen vezetett el idáig. Amikor a cseh nyelvet választottam második hazámul, azt is tudtam, hogy egyelőre sejtelmem sincs, mi mindent választok. De nem kellett csalódnom, talán a cseh kultúra se csalódott bennem, megtettem érte, amit tennem kellett.

1749: Szoktál egyébként magyar köteteket cseh fordításra ajánlani? És ha igen mi alapján válogatsz?

VI: Ha módom van rá, igen. Olyankor nincs más megoldás, mint a saját élményeimre, ízlésemre hagyatkozni. A kiadói szempontok nem rám tartoznak.

1749: Minden nemzet irodalmának létezik egy belső értékrendje, amihez a fordítás során igazodni kell, a fordítónak magáévá kell tennie azt, anélkül nem működik a fordítás, nehezen tud hitelessé válni?

VI: A fordítónak a saját országának kánonjaival kell szembenéznie, azokat alkalmaznia, és ha szükségesnek gondolja, gyengéden módosítania a kánont. Amennyiben fontos művet fordítunk, az mindig is kánonmódosítási kísérlet is. Hiszen az épp fordított mű a saját irodalmunk világirodalmi kánonjába még biztos nem szerepel. Vagy ha nem elsőként fordítjuk, akkor is valamit változtatni akarunk a műről kialakult képen vagy a saját önképünkön.

1749: Melyek azok, a műfordítással kapcsolatos előítéletek, amiket a legmegalapozatlanabbnak tartasz, amikkel nem, hogy azonosulni nem tudsz, de lángszóróval irtanád?

VI: Minden előítéletet irtanék, de semmiképp se lángszóróval. A macsete a maximum. Ez nemcsak a fordítással kapcsolatban van így. A megalapozott ízlésbeli vagy esztétikai, esetleg etikai ítélet mellett viszont kitartanék. Amíg valami vagy valaki meg nem győz az állítás pontatlan vagy téves voltáról. Mondj egy példát, te milyen állításra gondolsz. Bizonyos értelemben az már jó, ha valakinek határozott nézőpontja van a fordítással kapcsolatban, azt azért még nem irtanám, mert nem egyezik az enyémmel.

1749: Például egy hatalmas előítélet szerintem az, hogy elegendő ismerni a két nyelvet, azt amiről és azt, amire fordítunk. Ez sajnos, tapasztalatból tudom, hogy akár magyar-magyar viszonylatban is problémát tud okozni, még azt is „fordítani” kell sokszor, például egy Észak Szerbiai magyar és egy Magyarországi magyar között, hiszen teljesen más szocializációval, közelmúltbeli történelemmel, kulturális közeggel állunk szembe.

VI: A fordításnak a nyelvtudás nem elengedhetetlen előfeltétele. De másfelől nem kell mindig mindent (minden elemet) lefordítani, az se baj, ha a fordításban megjelenik valamiféle szakadék a szerző és az olvasó között. Hiszen ez a szakadék mindenképp megvan: ő és egy másik ő között, sok mindenről nyilván mást gondolnak és mást tudnak. A jelentős művek nem követelik meg a szerző és az olvasó közötti szakadék teljes betemetését, ezért a fordítónak se kell árokbetemetési görcsöt kapnia. Majd az olvasó, majd a képzelet, a feltámadó kreativitás befejezi a művet, ahogy a szerző az anyanyelvi olvasójától is elvárja, de legalábbis reméli.

1749: Ha előfordul, akkor az idő és térbeli kulturális távolságot, hogyan lehet egy-egy fordítás alkalmával közelebb hozni a befogadóhoz, anélkül, hogy otromba lábjegyzetekbe bocsátkoznál?

VI: A lábjegyzet se feltétlen baj. Magam sosem éltem vele, de gondoljunk Nádasdy vagy épp Babits kiemelkedő Dante-lábjegyzeteire. Egyébként ez a fordítás művészete, hogy hogyan fordítom le a lefordíthatatlant. A módszer az, hogy ami elvész valahol, máshol visszapótolom.

1749: Mit jelent számodra a lefordíthatatlan? Mondanál erre esetleg konkrét, kiemelkedő példákat is, olyanokat amibe beleütköztél műfordítói pályafutásod során?

VI: Semmit. Mert nincs lefordíthatatlan. Legalábbis olyan művek esetében, melyek nem zárkóznak el attól, hogy megérthetők legyenek. Ebbe még Mallarmé versei is belatartoznak, vagy hogy cseh példát mondjak, Vladimír Holan. Aki valamilyen módon föl akarja venni a kapcsolatot az olvasóval, annak a műve lefordítható. De az anyanyelvi olvasó tanácstalanságát nem kell a fordításban olvasó megértésévé transzponálnunk.

1749: Mi a különbség a megértés és a megfejtés között, ha műfordításról beszélünk? Mindig tudod éppen mivel állsz szemben?

VI: A verset mindig meg kell értenie a fordítónak, és sosem szabad megfejteni. Ez persze más szövegek fordítására is igaz. Amit nem árul el az eredeti, a fordítás se árulhatja el, még ha olvasóként van is ötletem.

1749: Akkor ezek szerint te hiszel a megértésben?

VI: Természetesen. De ez nem puszta hit. Ez tapasztalat. A megértés formája a félreértés is. Az emberbe bele van oltva a megértés képessége. Sőt akarata, e nélkül az akarat nélkül a nyelv puszta makogás volna.

1749: Persze, értem, inkább az érdekel, úgy gondolod-e, hogy a nyelv pusztán eszköz arra, hogy kifejezzünk komplex dolgokat, próbáljuk ezáltal megérteni magunkat és a környezetünket, vagy inkább a nyelv mindenhatóságában, mindenek felettiségében hiszel?

Én úgy gondolom, a megértésnél sokkal fontosabb a fogadás (elfogadás) és az elengedés (odaadás), hogy olyan ez, mint lélegezni, és, hogy a megértés, nem feltétlenül a nyelvben teremtődik meg, azzal csak eldadogunk valami sokkal ősibbet.

VI: Nehéz volna a nyelv mindenhatóságában hinni, hiszen még abban az egy Mindenhatóban is olyan nehéz. Nehogy még vagy kétezer mindenhatóval kelljen számolni, ha most ennyi a nyelvek száma. De nagyságrendileg igen. Kétezer mindenható, akik mind másképp hatnak. A nyelv, minden egyes nyelv lehetőség a világ leképezésére, és mint eszköz igyekszik megkötni a kezünket, bizonyos dolgokat elmondhatónak, másokat nem elmondhatónak mutatva. Ám az írás ezeknek a határoknak a megkerülésével foglalkozik. Aki nem próbálta megkerülni, sőt, nem kerülte meg eredményesem az elmondhatóság határát, az nem igazi író. De ezeknek a tartalmaknak a dekódolásához igazi olvasóra van szükség. Az igazi fordítónak egyszerre két nyelv határait kell megkerülnie, ha egy igazi művet igazán le akar fordítani.

1749: Milyen az ideális olvasó? Benned egyszerre, teljesen organikus módon fejlődik a kettő, író és olvasó, és akkor a harmadik: a műfordító? Akinek adott esetben egyszerre kell a kettőnek lennie?

VI: Az író szerencsésnek mondhatja magát, ha műfordító is, mert ezt az általad megrajzolt organikus állapotot könnyebben elérheti. Olvasóként képezem magam az irodalom egészének érzékelésére, szerzőként szeleteket vágok le ebből az egészből, amitől az egész inkább nőni, mint zsugorodni fog. Olvasóként bezabálom ezeket a szeleteket. A fordító pedig kisüti, hogy ne kelljen nyersen fogyasztani őket. Akkor ebből az következne persze, hogy valamit jobb fordításban olvasni, mint eredetiben. A közfelfogás ezt fordítva látja. Pedig egyik sem a teljes igazság. Megvannak a fordításban való olvasásnak is az előnyei. Egy fordítás az eredeti szakralizált mivoltát mindenképp csökkenti. És a szerzőnek se árt tudnia, hogy műve nem szakrális, hanem nyelvi tárgy. Nem kultusz, hanem megértés és befogadás tárgya kell legyen.