1749: Nyilván nem én köszöntöm elsőként Christoph Ransmayr osztrák írót és világjárót a 2025 májusi PesText rendezvénysorozat keretében Budapesten, ám én sem mulaszthatom el, hogy ezt megtegyem, annál is kevésbé, mert úgy tudom, sokadszor jár ugyan a magyar fővárosban, de szerzőként most először. Egyben szeretném az alkalmat személyes olvasói köszönetem kifejezésére is felhasználni (alighanem sokak nevében teszem ezt). Erre a hálára egyrészt az Adamik Lajos fordításában tavaly megjelent Egy félénk férfi atlasza című kötet „tisztán esztétikai” olvasói élvezete indít, másrészt kontextuális oka van – távol álljon tőlem, hogy a politika irányába tereljem a beszélgetést, de hát valamennyien tudjuk-látjuk, miféle világban illetve miféle időket élünk: feldolgozhatatlan mennyiségű információ számtalan csatornán, manipuláció, fake news, konteók, kétes intelligenciájú vagy erkölcsű influenszerek, média- és politikai celebek…

ChR: Nyugodtan mondhatunk barbárokat is.

1749: Igen, de alkalmasint a barbárok vélt vagy valós „ártatlansága” nélkül.

ChR: Igen, nyilván.

1749: Tehát mintha erről a voltaképpen szekundér, imitáló és manipuláló műhelyek által termelt valóságról („valóságról”) szólna az életünk. Ehhez képest a könyv kínálta hetven miniatűr meghívás egy másik létszférába; egy olyanba, ahol ezek az értéktulajdonítások, ezek a mértékek, ezek a bálványok érvénytelenek; ezt a világot a konvenciók, a rohanás és a felületesség helyett az utazó és mesélő én figyelme igazgatja; álljon bár a mikrotörténetek fókuszában a természet, valamely kultúrtörténeti jelentőséggel bíró környezet vagy a felkeresett országok, helységek lakosaival való találkozás. Nincsenek panáceák, megváltók és üdvhozó narratívák, nincsenek – másfelől – úgynevezett érdektelen apróságok; minden részlet méltó a figyelemre, minden apróságnak lehet lényeges, akár bölcseleti üzenete.

Ezért rendkívül felszabadító érzés volt számomra ennek a könyvnek az olvasása; ennek mintegy velejárója, hogy számomra ennek az utazói-megfigyelői-írói világnak a kulcsfogalma a szabadság, ha tetszik, a kiszabadulás. Ennek a szabadságigénynek nyilván alkati gyökerei (is) vannak, mindenesetre az utazás, az újjal, az ismeretlennel való találkozás különösen kedvező terep illetve lehetőség arra, hogy meg- avagy kiéljük ezt.

Nem a legeredetibb kérdés az Atlasz… kapcsán, de megkerülhetetlen: miként lett ily mértékben szenvedélye az utazás, a benyomás- és tapasztalatgyűjtés a világ minél több táján; mi adta-adja erre leginkább az ösztönzést?

ChR: Az egyik alapvető mozgatórugó természetesen a kíváncsiság. Amikor az ember gyermek- és ifjúkorában szembesül azzal, hogy mennyivel, de mennyivel nagyobb a világ annál a helynél vagy környéknél, ahová született, ahol cseperedett, hogy hány nyelv és kultúra létezik még azon kívül, amelyben ő maga öntudatra ébredt, akkor előbb-utóbb a legtermészetesebb módon föltámad benne a kíváncsiság, mi van vajon amögött a horizont mögött, amely képzetes vonalként elválaszt engem az idegen, ismeretlen világoktól. Az én esetemben a másik ösztönzés a történetek voltak, a meséktől kezdve a nagy regényekig és útleírásokig, amilyenek például James Cooké vagy később Alexander von Humboldté, amelyek belém plántálták a gondolatot, hogy egyszer majd én magam is fölkerekedjem. Ezután

a kíváncsiság mintegy reprodukálja és fenntartja önmagát: bárhol van az ember, mindig olyan horizontot lát, amely mögött újabb és újabb horizontok és világok rejtőznek,

az asszociációs láncok mintájára, mondhatni tehát, hogy ilyen asszociációs láncokat követve jártam be a világból annyit, amennyit bejártam. Az újnak, izgalmasnak, megismerésre sarkallónak természetesen nem muszáj nagy térbeli távolságra lennie: új tapasztalatok várhatnak 500 méterre egy menekültszálló alagsorában is.

Én filozófia mellett néprajzot tanultam az egyetemen – ha valamilyen számomra új szellemi konstruktummal találkoztunk (légyen az bölcseleti, ideológiai, vallási vagy egyéb), mindig fölébredt bennem a kíváncsiság, milyen kulisszák között születtek ezek, és milyen emberek azok, akik ezt meg ezt gondolják, hiszik, hirdetik.

De hozzáadta a magáét az ösztönzéshez a szükség is: apám népiskolai tanító volt, négyen voltunk gyerekek, nem jutott mindenre, így aztán én is, mint mindenki, aki nem gazdag családból jőve egyetemre akar járni, rá voltam szorulva, hogy megkeressem rá a pénzt. Egyebek közt idegenvezetőként; kísértem csoportokat például Indiába és máshová; ezek az élmények is nagyban hozzájárultak, hogy azután „civilként”, egyedül, a magam örömére is igyekezzem minél többet utazni. És igyekeztem olyan munkákra elszegődni, amelyekben összetalálkozott a pénzkeresés az utazással.

1749: Összeszámolta valaha (legalább nagyságrendileg), kedves Ransmayr úr, hány országban járt eddig?

ChR: Nem, tény mindenesetre, hogy valamennyi kontinensen megfordultam. És hát utazáskor az az ember állandó tapasztalata, hogy mindegy is hol, milyen messze van éppen (lehet akár Indokínában, Indiában vagy Latin-Amerikában), mindenképp az ismerős falusi érzés fogja hatalmába keríteni, hogy tudniillik megérzi-érzékeli, hogy mérhetetlenül nagyobb, gazdagabb a világ annál a helynél, ahol éppen időzik. Így azután

minden újabb ország, tájegység, település megismerése csak fokozta azt az érzésemet vagy annak tudatát, hogy milyen végtelen sok táját, szögletét nem ismerem a világnak.

1749: Azt meg szabad kérdezni, hány nyelvet beszél nagyjából társalgási szinten?

ChR: Nos, ez tényleg attól függ, mit akarunk társalgási szinten érteni – mindennapi turisztikai szinten („éhes vagyok / fáradt vagyok / merre találom a…?”) öt nyelven tudom megértetni magam, de ha a gondolataimat vagy az érzéseimet kell kifejeznem, akkor ezek közül többen nehézségekbe ütközöm.

1749: Számomra izgalmas paradoxonokat is föltárt, jól érzékelhetővé tett az Atlasz…, ez a hetven miniatűrből álló élményrögzítés-füzér; az egyik ilyen, hogy az utazó, az idegen változó intenzitású alaptapasztalata óhatatlanul ha nem is feltétlenül az elveszettség, de saját kicsinységének tapasztalata, ugyanakkor azonban más módon bajosan megtapasztalhatóan tudja megélni, hogy énje, személyisége nincs mozdíthatatlan határok közé zárva, tehát mintegy a megismert világhányaddal együtt képes tágulni: kissé leegyszerűsítve, kissé „hatásvadász” megfogalmazásban: a figyelem, a nyitottság, a kezdetben-idegen számára való megnyílás „megnöveszt” (erre is gondoltam, amikor az olvasó szabadságélményét emlegettem).

Egy másik paradoxonra a módszer és az eredmény feszültsége vagy formális össze-nem-illése világít rá: az utazó/krónikás és olvasója számára – furcsa módon? – épp azáltal nyílnak meg gazdag és tágas horizontok, hogy a figyelem minden „mikrotörténet” kezdetén valamely nagyon konkrét képre, részletre tapad („Láttam”; így indul valamennyi feljegyzés), és többnyire – bár az sem ritka, hogy más idősíkok és terek is játékba hozatnak – meg is marad az adott konkrét téridőben. Ennek a (látszat?)ellentmondásnak valahol ott lehet a feloldása, hogy az utazás ebben a könyvben még akkor is egyszerre külső és belső utazás, ha a kulisszák nem változnak, nem mozdulnak el.

A János-evangélium híres kezdőmondata: „Kezdetben vala az Ige”, azaz „először volt a szó”. A félénk férfi atlaszának poétikájában illetve módszerében ennek az felelne meg, hogy ’kezdetben volt a nézés/látás’, vagyis a vizuális észlelet. Csak persze ez sem jelenthető ki, hiszen abban a pillanatban, hogy nyelvben rögzül, szavakba foglaltatik ez az észlelet, a látvány „ugyanúgy” testté lesz, mint az evangéliumban az Ige: nem fizikai, de nyelvtestet kap, a megörökítést és az átadást, megosztást lehetővé tevő nyelvi képződménnyé változik az észlelő individuális benyomása. Tehát ha nem tudható is, hogy a valóságban a szemlélőnek milyen interpretációja, reflexiója tapadt azonnal a látványhoz és a külvilág egyéb ingereihez, kísérte-e egyáltalán ilyen szellemi feldolgozás az észlelést, a mikrotörténetekben szükségképpen egyidejűség van: mondhatni, kéz a kézben járnak: a mulandó-illékony észlelés/élmény és a konzerváló anyag s egyben értelmező instrumentum: a szó (mely utóbbi ez esetben: irodalom).

ChR: Ez az állandó „Láttam…” kezdőformula egyrészt arra utal, hogy a szemlélő (egyetlen individuum a maga korlátaival) nem a maga totalitásában érzékeli a világot, hanem mint az ő világát, tehát azt és annyit, amennyit képes átlátni és leírni belőle.

Másrészt hordoz ez a látás, biblikus értelemben, metafizikai dimenziót is: gondoljunk a látnokokra, akik viszont a maga teljességében voltak képesek látni, felfogni a világot, együtt a múltjával, de azzal is, amerre a világ tart, vagyis ilyen értelemben a jövőt vagy a lehetséges jövőt is; nem azért, hogy valamilyen prognózist, próféciát nyilatkoztassanak ki, hanem hogy mindegyre figyelmeztessenek arra, aminek ők mindenkor tudatában vannak: hogy a jelen, a pillanat a maga korlátozott és parányi voltában csak afféle zátonyként ékelődik be az idő örök folyamába.

Ebben az értelemben a látás konnotációja a felfogás, megértés: érzékelem és fel is fogom, értelmezem, helyre is teszem, ami körülöttem van illetve zajlik.

1749: Antropológiai meghatározottságunk, hogy világértelmezésünk alapjául szolgáló világelsajátításunk, -percepciónk elsődleges érzékként a látáson alapul.

ChR: Úgy van, számos állatfaj elsődleges információforrása a külvilágról nem a látószerv.

1749: Volt szó az imént az észleletek individualitásáról, érzékelő alanyhoz rendeltségéről. A természettudományokban közhely, hogy a mérési eredmények illetve a megfigyelések eleve csakis pontatlanok lehetnek, minthogy a megfigyelő illetve a mérőeszköz jelenléte befolyásolja a megfigyelt kísérletet avagy a természetben lejátszódó folyamatot, és legalábbis torzíthatja a mérési eredményeket. Ez az alapvetően fikcionális illetve az inkább dokumentarista elbeszélésekben egyaránt így van, az Atlasz… darabjaiban az egyes szám első személyű alanyt implikáló kezdőmondat eleve kiemeli, amire az előszó is utal, hogy tudniillik itt egy konkrét valakinek a szemével látjuk a láttatottakat, valakinek az előadásában ismerkedhetünk meg a történettel…

ChR: …olyan valakinek a tálalásában, aki tévedhet is.

Arra is van példa, hogy a szerzői én titkon okosabb az elbeszélésben szóhoz juttatott énnél,

tehát én szerzőként tudom, hogy amit a történetet előadó én elmond (mert így hallotta attól, akivel a helyszínen találkozott), nem lehet helytálló, de nem bírálom fölül, mondjuk, mert utóbb kiderülhet, hogy mégis igaza volt. Ilyenkor nem a forrásokban ellenőrizhető tények számítanak, hanem az, amit azoktól az emberektől hallok, akikkel az útjaim során találkozom.

1749.hu:  Ez nyilván a jövevénynek az elsietett és magabiztos ítéletektől való tartózkodása is.

ChR: Abszolút – idegenben járva, idegen kultúrákkal, nyelvekkel találkozván alaptapasztalatunk, hogy kvázi a gyermek helyzetébe csöppentünk vissza, rácsodálkozunk számtalan dologra, amelyet nem tudunk hova tenni, amelyre nincs magyarázatunk vagy éppenséggel megnevezni sem tudjuk, illetve ugyanennek a negatív oldala, hogy konfrontálódunk a saját tudatlanságunkkal, észleleteinket csak a kérdéseinkre válaszoló helyiek segítségével tudjuk fokozatosan feldolgozni-értelmezni.

1749: Az idegennyelv-elsajátításhoz kapcsolódó didaktikai nézetek közt van olyan, amely szerint a nyelvoktatásnak a lehető legnagyobb mértékben az anyanyelv gyermekkori elsajátítását kellene imitálnia; ez legalábbis problémás, hiszen a mélyen bevésődött anyanyelv raszterét, kategóriáit, reflexeit később bajos kiiktatni, az utazás viszont egészen jól képes utánozni a világról való ismeretszerzés gyermekkori módját, mintáit. Talán nem véletlen vagy nem nagy melléfogás, hogy az Atlasz… történeteit olvasva többször is eszembe jutott Saint-Exupéry Kis hercege a címszereplő nem-honos, csodálkozó, magyarázatkereső pillantásával illetve attitűdjével…

ChR: Nagyon fontos könyv volt számomra. Amikor gyerekkoromban olyan beteg voltam, hogy ágyban kellett maradnom, anyám mindig A kis herceget hozta oda nekem; először ő olvasott föl belőle, később már magam is tudtam olvasni – olyankor két ablakom volt a tőlem a szobafalak által elzárt világra: egyik a valóságos, fizikai ablak, a fontosabb viszont az volt, amit ez a könyv, A kis herceg jelentett.

1749: Nagyjából erre a condition humainre alapozhatjuk azt a reményünket, hogy nem éli végóráit az irodalom, a művészet és a jelenségek magyarázatát kereső ösztön: remélhető és hihető, hogy a belső szabadságigénnyel bíró emberek számára a jövőben is érdekes és vonzó marad az irodalom.

ChR: Igen… Ugyanakkor nem ritkán gondolok arra, kiket is érünk el mi, szerzők – lássuk be: olyanokat, akik egyébként is a „mi oldalunkon”, a könyvek, az olvasás, a tájékozódás és a reflexió oldalán állnak. Mert vegyük példának csak az Egyesült Államokat. Egyfelől csodálatos kultúrkincsek létrehozója és tárháza, bámulatosan gazdag irodalommal, zenével, film- és képzőművészettel, csúcstudománnyal, és ki trónol most ennek a társadalomnak a csúcsán? Egy barbár, egy elítélt gengszter, és hazudik és garázdálkodik és mindazt megtestesíti, amitől mi, szerzők, filozófusok, művészek megóvni igyekszünk az emberiséget.

1749: A kultúra szélmalomharca.

ChR: Az, de nem adhatjuk fel; nem is akarjuk feladni. Vegyük csak a tegnapi élményemet, ezt a csodálatos estét [előző este a budapesti Három Holló kávéházban beszélgetett Földényi F. Lászlóval és tartott nagy sikerű felolvasást ChR. A szerk.]; az a hihetetlen bensőségesség, melegség és megértés, amely mint egy fantasztikus hullám hömpölygött felém, amelyen akár szörfölni is lehet, ez olyan elemi erejű tapasztalás, amely mindennél világosabban bizonyítja: semmiképp nem hiábavaló ez a küzdelem, ha a világ most nem arra tart is, amerre szeretnénk, ha nem a felvilágosodás fénye felé törekszik is. Páratlan jutalom és ösztönzés az érzés, hogy a hallgatókkal, olvasókkal egy hídon, a megértés hídján mozgunk egymás felé, hiszen a dolog, a közeledés csak kölcsönös lehet; nem én prédikálok, olvasok vagy beszélek a passzív hallgatóságnak.

1749: Az emlékezés, mondhatni, automatikus, önkéntelen folyamat; ha nem végzünk épp valamely figyelmünket lekötő konkrét tevékenységet, az emlékezés magától bekapcsol, már-már a vegetatív működések mintájára. Van-e olyan pont, amikor eldől önnél: ez az épp most felötlött emlék olyan, amelynek pontosabban utánaások, elidőzöm vele és benne, mert történet fog kerekedni belőle?

ChR: Nem biztos, hogy a legtalálóbb metafora, de nagyjából érzékelteti, amit mondani akarok: úgy vesznek körül a felidéződő témák, jelenetek, helyzetek vagy tapasztalatok, ahogy az ember valamilyen társaságban, például esküvői vagy gyászoló társaságban spontán elegyedik szóba másokkal, és ezeknek az emberekkel illetve témákkal kezdett beszélgetéseknek némelyike messzire, a messzi múltba, például saját gyerekkorába vezeti az embert, s akkor az az érzése támad: hiszen mi régről, akár évtizedekkel ezelőttről ismerjük egymást. Így aztán megesik, hogy az így kibontakozó beszélgetések egyik-másika azután folytatódik és vélt vagy valós mélységbe vezet, s így előáll az az érzés és vágy, hogy elmeséljem s így saját magamnak is megőrizzem a múltból kibontakozó történetet. Más emberekkel illetve témákkal udvariasan elbeszélgetek, de ebből történet nem születik a fejemben.

Történet csak abból születik, ha az idegen tapasztalat, élmény, amelybe belebotlom, kapcsolódik valamiképp a magaméhoz;

ekkor földereng előttem egy elbeszélésre méltó és alkalmas történet. Ez persze még csak egy hozzávetőleges terv; sok türelem, önfegyelem és strukturáló, kompozíciós erő kell ahhoz, hogy ebből a homályos, diffúz valamiből megalkossuk a szerkezettel bíró elbeszélést.

1749: Úgy gondolom, szó kell hogy essék a teremtő pillantásról; ezt mindenképp az Atlasz… történetei közös kulcsfogalmának tartom. Az elbeszélő a tekintetével, a fókuszált figyelmével, azzal, hogy „szóra bírja”, egyben alakítja is a világot; ennyiben mintegy másolja vagy folytatja is a teremtés aktusát.

„Schöpft des Dichters reine Hand / Wasser wird sich ballen” – írja Goethe a Nyugat-keleti díván egyik versében [kb. Ha a költő tiszta keze merít, {önként, magától} marokformát vesz fel a víz]. Esterházy Péter pedig úgy tartotta (talán Roland Barthes nyomán): „irodalom azért lehetséges, mert a világ még nem kész”. Ebben az értelemben nem kell aggódnunk, hogy valaha is valamilyen kész világ borostyánjába fogunk belemerevedni: mindig lesz új, kíváncsi tekintet, amelyik másmilyennek fogja látni, azaz teremteni is a világot, mint addig bárki másé.

ChR: Soha nem felejtem el, amikor gyerekkoromban (néptanító fiaként katolikus neveltetésben részesültem, ministráltam is) hallottam a papunktól a bibliai történeteket, amelyeket nem felolvasott, hanem elmesélt. Például a Genezis elejéről: „A föld pedig kietlen és puszta vala, […] és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett”. Ez egyrészt felejthetetlen élmény volt: a legmagasabbrendű költészettel átitatott mondat, másrészt azt hiszem, épp erre vonatkozik, amit az imént a teremtésben való emberi részvételről, közreműködésről mondott: ennek a „semmi”-nek, az ürességnek, az alaktalannak, a nyelv-nélkülinek a megtapasztalása az, ami arra indít minket, hogy ebből rendezetlen, fölfoghatatlan valamiből kinyerjünk-alkossuk egy történetet; mondhatni, magunkat az Istenhez mérő elbizakodottságban megalkossunk egy világot. Korábban nem létezett világot, de éppenséggel nem a semmiből, hanem a tapasztalások és élmények ránk zúduló cunamijából.

Visszatérve az utazásra: fontos és ismétlődő tapasztalatom, miközben a világban mozgok, saját növekvő immunitásom mindenfajta (vallási, politikai vagy ideológiai) dogmával szemben. Hiszen egyik oldalon ott a páratlan sokszínűség, amely legyező módjára tárul ki az utazó előtt, a másik oldalon a dogmák kizárólagosságigénye. És ebből az ellentétből nem is születhet más, mint az a felismerés, hogy

az igazság egyedüli birtoklásának igénye teljességgel összeegyeztethetetlen a világot pásztázó tekintet sokféleség-tapasztalatával.

1749: Ejtsünk szót a kötet címéről is. Én telitalálatnak s egyben hatásosnak gondolom, részben azért, mert ebben a formában nem magától értetődő. Némelyik minitörténetben jelen van a szorongás vagy épp a másokért való aggódás, ám nem jutott volna eszembe a történetek közös, egyes szám első személyű elbeszélőjét épp a „félénk” jelzővel illetni. Miért egy félénk férfi élményeit kínálja nekünk a könyv?

ChR: Én ebben a félénkségben nemcsak az óvatosság egyik formáját látom, hanem az ismeretlennek, az idegennek, a távolinak egy alapvető észlelésmódját. Ez a félénkség egyszersmind rengeteg képzetet csihol a fantáziánkból: elképzeléseket arról, milyen következményei lehetnek az előttünk álló lépésnek, milyen veszélyek adódhatnak belőle. De időben visszafelé is beindítja a fantáziánkat: próbálunk „visszaemlékezni” arra, mit éltek meg, minek tették ki magukat azok, akik ezt és ezt a lépést előttünk megtették. Azaz elképzelések sokasága vesz körül minket: imaginált jövőbeli lehetőségek, valamint a másodkézből ismert s így felidézett, avagy szintén elképzelt múltbeli alternatívák serege, hogy aztán mindezzel számot vetve mégis megtegyük a következő lépést. Az így fölfogott „félénkség” nem a félelem állapotában béklyóz, nem bénít minket; ellenkezőleg: azzal a tudatos bátorsággal ruház föl, amellyel a következő lépést megtehetjük.

1749: Az utazás köztudottan ősi toposz mind a napnyugati (az argonauták, Odüsszeia, Gulliver, Candide stb.), mind a napkeleti irodalomban (Szindbád, részben a Gilgames-eposz). Persze az utazás lehet kényszerű, azaz tévelygés és hányattatás is, de a mi kultúránkat talán azok az elbeszélések határozták és termékenyítették meg erősebben, amelyekben az utazásnak, kalandozásnak valamely konkrétnak mondható célja van. Ez aztán olyan jól tud működni metaforaként is, hogy műfajcímkék is lettek belőle: odüsszeia, gulliveriáda. Nem mintha a benyomásgyűjtés és horizonttágítás nem lenne önmagában is abszolút legitim célja a világ bejárásának, de mégiscsak fölmerült bennem: rejlik-e, fölfedezhető-e valamilyen „átfogó, közös” cél, motiváció az Atlasz…-ban felvillantott utazások mögött?

ChR: Már ebből a két nagy eposzból is látható, hogy alapvetően kétféle cél vagy ok fedezhető fel a világnak való nekivágások mögött: egyrészt hajthatja a kihajózókat többé-kevésbé konkrét célkitűzés, vágy, elvágyódás, hatalomkiterjesztési illetve bosszúvágy. Az Iliászban: megbüntetni Heléna elrablóit, lerombolni Tróját és hazavinni Menelaosz király feleségét. Az ezzel a céllal vívott hosszú-hosszú s végül célját érő háború egyik hősét a másik eposz, az Odüsszeia főhőseként egy asszociációs lánc fogja kalandról-kalandra, állomásról állomásra vezetni. Van ugyan célja az ő bolyongásának is, tudniillik a hazatérés, ez azonban úgyszólván eltűnik a kényszermegállók és kényszerkitérők sora mögött; a hős mindössze annyit tehet, hogy (egyik véletlentől a másik csábításig vagy katasztrófáig hajózva) újra meg újra követi ezt az asszociációs láncot, és túlél minden veszélyt és próbatételt. Ez a kettősség, szándéké és véletlené, általában is jellemző az utazásra, legalábbis az én utazásaimra. Egy példa: egy nagyjából nyolchónapos brazíliai tartózkodásom végén már haza készültem Európába, amikor egy brazil férfi általa Új-Zélandon fölkeresett barlangokról mesélt nekem, amelyeknek mennyezetén és falain milliószámra megtapadó, foszforeszkáló légylárvák bent, a barlangban a csillagos égboltot utánozzák. Annyira fellelkesedtem ettől a legföljebb ötperces beszámolótól, hogy ahelyett, hogy visszatértem volna Európába, Új-Zélandra utaztam, hogy lássam ezt a csodát, amelyről korábban nem is hallottam. Akár az utazásaim többségéről is elmondható, hogy e két tényező alakította őket, jelölte ki az útvonalukat és tartamukat: a saját cél (voltak helyek, amelyeket például etnológusi érdeklődésből kerestem föl) illetve másfelől a meglátogatott helyszíneken „elém toppanó” új célok: egy ismeretlen elbeszélésének még távolabbra csábító szirénhangja, vagy a mindenkori helyszíneken látottak-tapasztaltak által fölvetett új, tovább vezető kérdések.

1749: A „félénk férfi” tehát úgy félénk, hogy nagyon is hagyja új kalandokra csábítani magát. Kedves Christoph Ransmayr, köszönjük szépen a beszélgetést.