Christoph Ransmayr a kortárs világirodalom egyik kiemelkedő alakja. Hiánypótló módon a tavalyi évben egy 2012-es műve, az Egy félénk férfi atlasza jelent meg magyarul a Kalligram Kiadó gondozásában, Adamik Lajos kiváló fordításában. A PesText fesztivál szervezésében idén végre Magyarországra érkezik a szerző, akivel Földényi F. László beszélget majd. Vele eredtünk Ransmayr prózavilágának nyomába, és gondolkodtunk közösen komplexitásról, kíváncsiságról, földkörüli utazásokról.
1749: Ransmayr írásai hol a Közép-Európa elbeszélés modelljeként szolgálnak, hol az "időtlen idő" krónikájaként, hol bonyolult mondatok megalkotójaként tűnnek föl, amelyek olyanok, mint "egy kanyargó labirintus, amely egyre jobban bilincsbe zárja az olvasót, hogy a végén váratlanul mégis megajándékozza valamivel - a szabadsággal, amit a végtelen tér láttán érezni." Hogyan került kapcsolatba ezzel a különleges prózavilággal, és mik voltak az első benyomásai, élményei?
Földényi F. László: Viszonylag későn ismerkedtem meg Ransmayr prózájával. A nevét persze ismertem jól, de, ahogyan az lenni szokott, valami mindig közbejött, más könyvek kiszorították az ő köteteit. Azután egészen véletlenül kezembe került A jég és a sötétség borzalmai, elkezdtem olvasni, és nem tudtam letenni. Azon ritka könyvek közé tartozott, amelyeket egyre lassabban olvastam, ahogyan haladtam előre, remélve, hogy tovább tart. Ami azonnal megragadott: a történet, ami valóban a címben ígért borzalmakról szól, olyan nyelven volt megírva, amely ellensúlyozta a borzalmakat. Nem szép ez a nyelv – és ez Ransmayr többi regényéről is elmondható –, hanem páratlanul sűrű és súlyos. Végtelenül bonyolult mondatok, amelyeket olvasva egyetlen szó fölött sem sikkadhat el a figyelmem, különben az egésznek oda az értelme. De miután eljutok a mondat végére, látom, hogy egy jól átlátható helyzet vagy gondolat van szavakba öntve, amely akár egyszerűnek is mondható. De újra elolvasva a mondatot – és Ransmayrnak rengeteg mondata megkívánja, hogy újra olvassam –, látom azt is, hogy ami egyszerűnek látszik, az mennyire bonyolultan rétegzett. És ez Ransmayr írásainak a különlegessége: megmutatja, mennyire sok vetülete van minden emberi helyzetnek, függetlenül attól, hogy egy ártatlannak látszó pillantásról van-e szó, vagy halálról és borzalmakról.
1749: Több kötete megjelent Ransmayrnak hazánkban, és a magyar megjelenések is, amelyek az életmű csak bizonyos részét tudják megismertetni az olvasókkal, mutatják, hogy ez a világ mennyire sokféle. Hogyan tud ez a komplexitás mégis egységet sugározni?
FFL: Ransmayrt a világnak az imént említett rétegzettsége foglalkoztatja, s akár regényeket ír, akár esszéket, akár útibeszámolókat, mindig egyformán rácsodálkozik a világunkra, hogy az mennyire kusza, labirintusszerű, és közben mégis milyen evidens, magától értetődő. És ha világot mondok, akkor ez a földgolyót is jelenti. Ransmayr ugyanis fáradhatatlan utazó; mint a Félénk férfi atlasza mutatja, nem nagyon van olyan szeglete a földgolyónak, ahol ne járt volna. Olthatatlan kíváncsiság hajtja őt, és ez az energiaforrás az, ami minden írását élteti, műfajtól függetlenül.
1749: Melyik a kedvenc Ransmayr-könyve és miért?
FFL: Az Egy félénk férfi atlasza ott van a kedvenceim között, de a mostanában megjelent, magyarul még nem olvasható Mindegy hová, baby című kötete is. Mind a kettő a földkörüli utazásai emlékeinek a tárháza, s amellett, hogy nagyszerűen megírt könyvekről van szó, elemi kíváncsiságomat is kielégítik. Miközben olvasom őket, úgy érzem magam, mint gyerekkoromban, amikor faltam az Afrikáról meg Dél-Amerikáról szóló útikönyveket. Persze ezek nem útikönyvek; de élvezem, hogy befogadóként elcsábít a szerzőjük. És miközben könnyedén felvázolt helyzeteket mutat be a könyvben, látni, hogy semmit nem vesz könnyedén. Amire rátekint, az a pillantásától súlyossá válik.
