„Szabad, egyenjogú népek békés együttélése
egy sokszólamú és demokratikus államban.
A város lengyel, ukrán és zsidó lakosai, a megszűnt
császári és királyi garnizon horvát, magyar
és cseh katonái ebben a köztársaságban egy jobb,
mindenekelőtt közös jövőre lelnek. (…)
A sokszólamú haza, a népek családja, virágzó
dunai államok, a habsburgi bukás öröksége, mindent
összevéve: a szabad Közép-Európa.”
(Christoph Ransmayr)

Az első világháború vérzivataros eseményeitől hírhedtté lett galíciai városba repít a kortársi osztrák irodalom egyik legsikeresebb/leghíresebb alkotójának elbeszélése. A színhely álmodozó, kávéházi törzsvendége, Liebermann ügyvéd szónoklatában vázolja föl a város-köztársaságnak elgondolt Przemyśl jövőjét. A Monarchia —jelenti ki többek között— Európa szíve lehetett volna, de elveszítette, eltékozolta esélyét. Azt is állítja a derék ügyvéd, hogy egyetlen közép-európai nép sem elég erős önmagában, ezért volna szükség a népek politikai bölcsességére, a kiegyenlítődésre és az egyenjogúságra. A Birodalom romjain kell megteremteni az új Közép-Európát.

Az osztrák író 1985-ben vetette papírra Przemyśl. Egy közép-európai tandarab című elbeszélését, mely az általa szerkesztett, vegyes tartalmú, útirajzot, elbeszélést, oknyomozó riportokat, élménybeszámolókat, emlékezéseket magába foglaló kötetben jelent meg, cseh, osztrák, lengyel, magyar, szlovén, bánáti német, bukovinai vonatkozásokra kiterjedve. (Im blinden Winkel címmel). A kötetnek följebb említett nyitó elbeszélése, mely az ábrándos közép-európai halálával végződik, egyszerre adja egy közép-európai elgondolás nemes utópiáját és annak paródiává torzuló, a körülmények, a (fel)támadó nacionalizmusok miatt megvalósíthatatlanságát— 1918-ban (sugallata szerint későbbre is érthetően). Míg a záró élménybeszámoló, ugyancsak Ransmayr ezúttal leplezetlenül ironizáló előadásában (Kivonulás az Ausztria-házból. Úton Európa utolsó császárnéjához; az 1982-es első megjelenéskor még: Zita császárné útja a kapucinus kriptába) egy a Habsburg-házhoz, Zita császárnéjához hűséges, két autóbusznyi csapat útját örökíti meg a svájci kolostorban élő, már nagyon idős Zitához, hogy sokadik születésnapján hódolattal köszöntse. Az „állampolgár”, elbeszélőként, az út, a menet, a fogadás, a résztvevők avítt rojalizmusa rajzával érzékelteti a birodalmi nosztalgia korszerűtlenségét, egy hajdanvolt érzelemnek-magatartásváltozatnak anakronizmusát.

Ransmayrnek ez a két írása számos Közép-Európa elbeszélés modelljeként is értelmezhető volna. A XIX. században többnyire a vesztes pozíciókból érkezett ajánlat a Monarchia föderatív átalakítására, elkésve rajzolódott ki egy „keleti-Svájc” terve. A két világháború között a szépirodalomban elégikus tónusban hangzott föl a Habsburg-mítosz egy változata, Joseph Roth regényeiben, de Szántó György Fekete éveim című önéletrajzának egy grinzingi jelenetében is. Mindennek osztrák (irodalomtörténeti) vonatkozásait a trieszti születésű olasz germanista, a szegedi egyetem díszdoktora, Claudio Magris fogalmazta osztrák részéről is vitatott könyvvé. A történet- és az irodalomtörténetírás —jóllehet nem szűkölködött sem egyéni kezdeményezésekben, sem a különféle tudományos vegyesbizottságok értekezleteinek kötetekbe szerkesztésében— sokat fáradozott, fokozatosan tisztuló-méltányosabb szemléletet érvényesítve, hogy a regionális kutatások kereteit kijelölje, nemzetek-közti „sajátos irodalmi együttesek” jellegzetességeit meghatározza (a nyelvi, földrajzi, állami-intézményi, történeti-sorsközösségi, művelődési/művészeti kölcsönösségek figyelembe vételével). Az irodalom e téren is a kutatások elébe vágott, de legalábbis párhuzamosan futott a kutatásokkal. A lengyel Galícia-irodalom, az egykori Monarchia „lengyel olvasata” a többnyelvűség, a centrum-periféria, a nyelv- és kultúraátszövődések problémakörét tematizálta. Az irodalmi kutatások viszont jó darabig a kapcsolattörténet területén maradtak (irodalmi kritikák, fordítások, tematikus vonatkozások, nem egyszer csak leltárszerű számbavétele jellemezte a vitathatatlanul jóakarattól vezetett tanulmányokat. Nem vitás, az egymásról való ismeretek gazdagodtak, de a feldolgozandó anyag és a feldolgozás módja csak az érdekelt felek számára volt igazán fontos, a régiószemlélethez csupán olykor nagyon fontos, adalékokkal járultak hozzá.

Az irodalmi Közép-Európa (eszméje, téri problematikája, „tartalma”) hol imaginárius térként tematizálódott, mint egy „visszafelé irányuló utópia” feltételezése, hol —szerencsésebb esetben— mint egy Egyesült Európa kezdetlegességében és kísérleti voltában elgondolt lehetősége: mindezek esszékben, regényekben, költői életművekben kaptak formát. A történeti és az irodalomtörténeti kutatás a múltban keresett és talált példákat olyan törekvésekre, amelyek részint dinasztikus kapcsolatok, részint valóban régiós tervek formájában előzménynek voltak nevezhetők. Ritkán, majdnem kivételes alkalmakkor sikerült elérni, hogy az egyetemes elfogadtatásra számot tartó „nyugati kánon” kritikus képviselői rádöbbenjenek egyfelől az Európa-fogalom általuk hirdetett szűkösségére, másfelől arra, hogy Közép-Európa, Kelet-Közép-Európa irodalmai —összességükben és egyediségükben— a létezés és az euro-szubjektum számára saját mondanivalóval és valójában megkerülhetetlennek tetsző tapasztalattal rendelkeznek, és ezeket olyan poétikai-retorikai inventárium segítségével képesek közvetíteni, mely(ek) jórészt hiányoznak a „nyugati kánon” még legjelentékenyebb képviselőinek, gondolkodóinak eszköztárából. Ennek következtében nem elégséges a lexikonok és irodalomtörténetek néhány, nem egyszer felületes, szócikke vagy odavetett fejezete. Éppen a kultúratudományi fordulat erősítette föl a radikális felismeréseket, ezeknek következménye lett, és ez igazolja: a korábbi, ritka és kuriozitás-számba menő Nobel-díjaktól eltérően, több és másféle figyelem kísérte a régiós szerzők Nobel- és más díjakkal méltatott teljesítményét, Wisława Szymborskáét, Kertész Imréét, Hertha Müllerét, Elfriede Jellinekét, Peter Handkéét, a legújabban meg Olga Tokarczukét. Ugyanis arra derült fény, hogy az Európa kevésbé boldog (?) feléről érkező írók nem pusztán önnön létezésük, regionális tudatuk dichotómiáiról közölnek valami nagyon fontosat, hanem a világirodalom átalakulóban lévő fogalomkészletét is gyarapítják, szembesülve és szembesítve az irodalomról és annak szerepéről, jellegéről folytatott nemzetközi vitákkal.

Nevezetesen a világirodalom (ezúttal nem Weltliteratur, hanem World Literature) újragondolásáról van szó, nem olyan értelemben, mint néhány évtizede René Etiemble meghirdette a valóban egyetemes irodalom tézisét, hanem a posztkoloniális elmélet és az elmélet alapjául szolgáló irodalom felől érkező késztetésnek engedve, — a holisztikus tendenciák ellenében. Olyan (irodalmi) eseményekkel összefüggésben, amelyek nem egyszerűen az újszerűként felfogott üldözöttség-fenyegetettség, száműzetés-(e)migráció problémakörére korlátozódnak, jóllehet az ebből a körből induló—alakuló helyzetet sem tévesztik szem elől, hanem az egyéni és a kollektív identitások, a leszűkített értelemben elterjedt nemzeti és megannyiszor félreértett transznacionális ütköző- és kereszteződési pontjain teszik föl kérdéseiket a hagyományválasztások többfélesége, a rivalizáló emlékezetpolitikák értékelése, a különféle nyelviség-tudatok, illetőleg az eltérő tapasztalatokból „összefércelt” világmagyarázatok irodalommá, irodalomközelivé épülése kapcsán. A sok fordulatot megélt (kelet-) közép-európai szerzők küzdelme a „kisnépi öncélúsággal”, az önértelmezés nehézségeivel szembesülnek részint a kortárs világirodalom tematikai kínálataival (a latin-amerikai diktatúra-regényekkel konfrontálhatók a kelet-közép-európaiak például), valamint az alárendeltségből fakadó beszédhelyzet áttörését célzó erőfeszítésekkel, amelyek nem pusztán az egykori gyarmatok és gyarmattartók viszonyában játszanak szerepet.

Elmondható többek között, hogy a különféle okokra visszavezethető (e)migráció az európai irodalmakat is arra késztette, hogy centrizmusra törekvésüket háttérbe szorítva, megszólaltassák azt a fajta beszédet, amely nem a korábbi előírások megszabta kódoknak felel meg, hanem ezeket a kódokat alkalmassá teszi, hogy megneveződhessen a többféle önazonosság, a többnyelvűség, a multikulturalitás. Az emigráció ugyan az európai irodalmak alapélménye, Dantéval kezdve a sort, folytatva Heinével és Victor Hugóval, érünk el Musilig, Heinrich és Thomas Mannig. A nem egészen ötletszerűen felsorolt alkotók idevágó műveivel egybevetve már az 1917-től Oroszországból távozó írók, Kuprin, Bunyin, Cvetajeva stb. is másképpen reagálták le az otthontalanság egyetemessé válását, a nyelvközösség kényszerű elhagyását. A közeli múlt cseh, lengyel, magyar író emigránsai (Gombrowicz, Márai, Kundera lenne itt —kiragadott— példa) azonban nemcsak a régi tematika vonalának folytatói, hanem —többek között— műfajteremtők, itt csak a napló általuk javasolt átszerkesztésére gondolok Márai és Gombrowicz esetében, amely a műfaji változatot, mint az emigrációs megszólalás adekvát lehetőségét tudatosította, a nyelvközösséget elhagyó, ám az összes többi lehetséges nyelvközösségből kizárt személyiség önmagaságának, hovatartozásának problematikusságát összegondolva a folyamatos-higgadt elbeszélés képtelenségével. (Kundera mint ismeretes, más útra tért.) Ugyanez a képtelenség jelentkezik az emigráció önleírása, a hazai társadalom társadalomként elégtelensége önironizáló előadásában. A tragizálástól mentes beszéd közvetve mégis tragikus vonásokat rejt, még akkor is vagy akkor igazán, amikor a szatírába hajló önkritika hangjait hallatja. A leszámolás a Musiltól kölcsönzött „jól menő íróság”-gal párhuzamosan fut a csak a nyelvben-otthon-léttel. Ugyanakkor ez a nyelvben létezés kénytelen számolni azzal, hogy távol került az élő forrástól, az anyanyelv mindennapos használata be/leszűkült. A befogadó országok nyelvét elsajátítva (és azt a hétköznapok során használva) szembekerülnek (másképpen, mint otthon) a többnyelvűség különös (számukra különös, noha természetes) esetével. Hozzáteszem, ez nem azonos a vendégmunkások nyelvének alakulásával és az innen kinövő irodalmi reakciókkal.

A legújabb időkben a világban végbemenő demográfiai és ezzel összefüggésben kulturális átrendeződés sem kerülhette el Kelet-Közép-Európát. Az (e)migráció újabb hullámai árasztották el a szerencsésebb sorsúnak tetsző országokat. Nemcsak távolabbi földrészekből érkeztek/érkeznek menekülők, hanem a közeli múlt háborúk sújtotta területeiről is, amelynek során új-régi államok létesültek, állami-nemzeti-személyes tudatok kerestek új (ön)azonosulási lehetőséget; nem egyszer nyelvi megegyezések, kulturális átszövődések bomlottak föl, nem is szólva a saját meg az idegen jelentéstartományában bekövetkezett radikális változásokról. Ezúttal néhány mondatban az egy darabig működő jugoszláv irodalmi kölcsönösségből kiszakadó, „nemzeti” jellegüket kereső, újra meglelni vélő irodalmak, szerzők tanulmányozása során kiütköző problémáról szólnék röviden.

A horvát, szerb, bosnyák, albán részvétellel kirobbant háborúk nyomán a kultúrák, vallások, „emlékezetpolitikák”, nyelvértelmezések eltérései egymással ellentétes ideológiai alakzatok kialakulását eredményezték. Az érvrendszerek szerkezetének hasonlóságaira derült fény, egymással konkurens és rivalizáló megközelítések kizárólagosságára, uralomra törő elképzeléseire. Az első világháborút követően létrehozott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság szellemi életében markánsabban fogalmazódott meg a nemzetinek körvonalazott kulturális önazonosság egyedisége, mint a második világháborút követő újjászerveződés jugoszláv-„egyetemes” formációjában. Az 1940-es esztendők emigrációja azonban korántsem képviselt olyan jelentékeny szellemiséget, mint a „balkáni” háborúkat követő éveké. Ugyan a szerb történelem és irodalom számon tartotta a XVII. század végének migrációs eseményét, a török visszacsapások elől menekülők történetét, Miloš Crnjanski beszédes című regénye (Seobe—Migrációk) a kollektív önazonosságvesztés rémképével számolt, lényegében egy (ön)felszámolódás krónikájának lehetőségét is tartalmazta. A XX. század utolsó harmadának horvát, boszniai, szerb szerzői nem pusztán a háború fenyegetéseinek hatását foglalták műveikbe, hanem azt is, hogy az önálló államként, noha sebzettként, szerveződő, immár nemzeti szuverenitást kivívó együttesként sem tudták biztosítani azt a fajta irodalom-közöttiséget, amelynek reménye, a demokratizálódás igénye a háborús viszontagságok között sem halt el a gondolkodó értelmiségiek körében. Ilyen módon a háború következményeiről szólhatunk, de az anyanyelvi közösségből távozás okául nem egyszer az autokrata államberendezkedés lehetősége és nemzeties gyakorlata jelölhető meg. Különös tekintettel a korábbi idők emigránsaira (olyan szerzőket érdemes megemlíteni, mint Danilo Kiš vagy David Albahari). az amerikai és nyugat-európai letelepedés nem hozott sem teljes, sem részleges megnyugvást, mivel az író-lét vállalása előtt jórészt ugyanazok a nehézségek jelentkeztek, mint általában az emigráns szerzőknél, hozzátéve azt az illúzióvesztést, melyet a többnemzetiségű állam elszalasztott lehetőségei okoztak, előbb a totalitárius államot szolgáló ideológiai hatalom, utóbb a nem szűnő nacionalista kizárólagosságot korlátozó gyakorlata érvényesülésekor.

Egyfelől megállapítható, hogy nem ismétlésképpen, inkább a kulturális fordítás esettanulmányaképpen konstatálható a földrajzi-nyelvi otthonosság-érzet fenyegetettségének átváltódása – egy, a közvetlen személyes biztonságot lehetővé tevő más területre. Új helyzetéhez alkalmas nyelviség keresésének akciói közepette történik ez; másfelől a „más” (nyelv)terület sem mellőzhető jelenésként alapozódik meg, az onnan érkező impulzusok sem küszöbölhetők ki. Egyáltalán (összegondolva a leírt tényezőket) a másképpen vegyes nyelvűvé váló „otthon” többféle önazonosítási lehetőséget fölkínáló és ezt az esélyt tematizáló írás (a területváltás következtében) új kihívások elé kerül. A változó személyes környezet igényli (amennyiben a szerzővel kölcsönös az igény, Gombrowicz és Márai nemzedékét illetően még nem volt az!) ennek az új kontextusnak valamiképpeni tudomásul vételét, és a többnyelvűség, a hazai köztes-lét tapasztalatának szembesítését a köztes-lét egy másik, az előzőtől lényegesen különböző változatával. Az anyanyelvi irodalom hagyománya nem szűnik meg létezni, csupán egy más aspektus felől válik szemlélhetővé; annak a kérdésnek tudatosításával: vajon folytatható-e ez a hagyomány abban a bizonyos területenkívüliségben, amely az emigráns szerző részvétele nyomán beilleszthető (lesz) egy hazai irodalmi földrajzba, egy anyanyelvi irodalmi történéssor epizódjai közé.

A horvát és a szerb (részint a bosnyák) háborús tematika nem abban mutat eltéréseket, hogy a felelősség kérdését másként látják. Az elképzelhetetlen kegyetlenséggel, genocídiummal folytatott nemzetállami (támadó-védekező) célokért vívott harcok elbeszélésében nem egyszer egyfelé mutató elképzeléseket figyelhetünk meg, ellenben a krónikás, dokumentatív, a visszafelé tekintő narrátor pozíciójától függően eltérő technikák, meditatívabb, eseményesebb, szűkebb körben vagy európai vándorutakon lejátszódó, közvetlenül vagy közvetve érintett beszámoló segítségével érzékeltetett történéssorok többnyire a XX-XXI. század prózai alakzatainak meglehetősen bőséges kínálatával szolgálnak.

David Albahari (Mamac-Csalétek) szefárd-zsidó-szerb narratívájával (szemben) például a horvát Dubravka Ugrešić a maga személyes hányattatásait fogja föl modellként, az egyedi esettől ugyan nem elidegenítve, de bizonyos (nem egyszer önironikus) távolságot tartva mutat be egy olyan elidegenedési—elidegenülő történetet, amely során az egykori és a jelenlegi életrend részint egy kulturális hasadási folyamatról ad számot, részint a személyes lét kettős tapasztalatáról, amely a kulturális fordítás okozta kétségeket is megszólaltatja. Albahari édesanyja hangját hallgatja a magnetofon, és az emigráns elbeszélő a maga menekülését és az anya elbeszélését ágyazza bele az irodalomról folytatott beszélgetésbe. Egymástól elkülönült világok találkoztatására nem sok remény mutatkozik, a száműzetés története egyben veszteségkrónika, éppen az igényelt, de nehézségekbe ütköző kulturális fordítás elmaradása miatt. Dubravka Ugrešić „hétköznapi” (értelmiségi) sorsa sem bizonyul feltétlenül sikertörténetnek. Egyik regényének narrátora ugyan kroatisztikát adhat elő, de evvel nem a horvát irodalom tolmácsolása, az otthonosságot biztosító szövegek újra-átélése tematizálódik, hanem egyáltalában nem függetlenül a körülményektől, a kultúrák közötti helykeresés esetlegessége, a hétköznapok kisszerűségében jelentkező egzisztenciális kérdések megválaszolásának/ megválaszolhatatlanságának dilemmája. Ám éppen azzal, hogy ezek a regények megszülettek, megjelentek, nemcsak szerbül, illetőleg horvátul, hanem számos más idegen nyelven, sőt, némileg visszhangoztak is, mégis megnyílt a lehetőség az irodalmi fordítást követő kulturális fordítások esélyére, amely a megértés egy új fázisába juttathatja el, párbeszéd-helyzetbe emelheti a különféle nyelvi kultúrákat.

A szerb és a horvát irodalom (melynek második emigráns generációja is már megjelent az európai színtereken) annak a kettős reagálási folyamatnak részesévé lett, amely a hazai elbeszélői magatartásokat dialogizáltatja az újabb irányzatok narratív stratégiájával, nem egyszer kezdeményezőként alakítja a regényhez fűződő újabb felfogásokat. Az emigrációba kényszerültség narratívájában föltárulnak a személyiségre (és a nemzetre, mint kollektív személyiségnek felfogott jelenségre) vonatkozó előfeltételezések, előítéletek (a „hazai”-tól eltérő perspektívában), valamint azok az ellentmondások is, amelyek (ebben az esetben régiós példázattá válva) a kizárólagosság (egyed)uralmának igenlői és tagadói, ideológusai és vitatói között létesültek; az egykori plurikulturalitás helyett. Valójában véresebb-kegyetlenebb változatban az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése ismétlődött meg Jugoszlávia esetében, hozzátéve annyit, hogy a Monarchia egykori részeként Horvátország és Bosznia-Hercegovina nagyon kevéssé igyekezett emlékezni azokra a tapasztalatokra, amelyek 1867/1878 és 1918 között történelmi, illetőleg kulturális eseménytörténetük emlékezetéből származhatott volna.  A több/vegyesnyelvűség, illetőleg a posztkoloniális elmélettől kölcsönzött hibriditás ellenben olyan nemzetállami, monokulturális, mindenféle „pluralitás”-ban kételkedő nézetek kerültek az újonnan létesült (bár történelmi múlttal, középkori királysággal rendelkező) (nemzet)államokat igazoló ideológiába, amelyek szükségszerűen vezettek fegyveres összecsapásokhoz, leszámolásokhoz: és amelyek a kultúra és a művészetek számos területén fölbukkantak. Vagy olyképpen, hogy egy folyamatosan fogalmazódó, bár időnként illegalitásba szorult nemzeti nagyelbeszélésben kaptak alakot (és ez áthatotta a populáris kultúrát is), vagy olyképpen, hogy ellen-kultúraként, ellen-nyelvként, ellen-művészetként artikulálódott, mint ezt a szerb, horvát és bosnyák emigrációs irodalmak nemzedékei tanúsították. Anélkül, hogy mellőzésre lehetne ítélni mindkét változat előzményeit (beleértve a nyelvészet, a történetírás, a helytörténet, a vallástörténet és természetesen a szépirodalom idevágó megnyilatkozásait), mégsem árt hangsúlyozni, hogy feltehetőleg az emigrációs szerzők sűrű megjelenése korszakhatár az érintett irodalmak történetében. Ezzel párhuzamosan érdemes volna alaposabban feltárni, miféle szálak fűzik (mert sokféle szálak fűzik, és ennek értelmezése az előzményként számon tartható Ivo Andrić vagy Miroslav Krleža esetében már sok monografikus vállalkozásban és tanulmányban megtörtént) a (kelet-)közép-európai irodalmakhoz, e regionális együttesnek —úgy gondolom— a horvát irodalom mindig szerves része volt, nemcsak és nem elsősorban az állami hovatartozás jogán, de amely régióhoz tartozás tudata a modern szerb irodalom alakulástörténetében sem mellékes szerephez jutott.

Megkockáztatható, hogy a szerb és a horvát emigrációs regények új világításba helyezik a kelet-(Közép-)-európai „értékvákuum”-ról kialakult előfeltevéseket. Viszont annak a virtuális Kelet-(közép-)-Európának szószólói közé állnak, szerbül, horvátul vagy éppen németül (!), amelyek tág horizontból mutatják be a „balkáni horror”-ból menekülők reményeit. A regényekbe kódolt „emlékezés-munka” igényli a forma keresését, a kulturális fordítást. Az 1978-as évjáratba tartozó Saša Stanišić 2006-os jelentkezése nem csekély meglepetést okozott. (Wie der Soldat das Gramophon reparierte – Hogyan javította meg a katona a gramofont), nem a nyelvválasztás miatt, hanem a nem anyanyelven közreadott tematika rétegezettségéért: a megosztott elbeszélői nézőpontok, a töredezett előadás, —levelek, följegyzések, híradások beiktatása anélkül, hogy kronológiai rendbe állna— az önéletrajziság, a(z e)migráns létezés, az emlékidézés történésekbe foglalhatóságának dilemmáit jelzik.

A kelet-közép-európai régió legújabb kori irodalmának hozadéka a világirodalom „nyugatikánon-központú” felfogásának megkérdőjelezése. Az egykori gyarmatok irodalmának ráismeréseivel párhuzamosan vetik föl a többféle önazonosság, a hibriditás, a kulturális fordítások értelmezése kérdését, a kultúrák egymásra/egymásba épülése révén kinyerhető világismeretet. Az (e)migrációk hozta szellemi „költözködések” a nyelv és a személyiség sokrétű összefüggéseiről segítenek másként gondolkodni, szóvá téve a perifériának tartott régiókból érkezők fájdalmas, mégis halk reményekkel teli tapasztalatait.