Van egy történet, mely szerint a hosszú évekig egy barlangban aszkétaéletet élő és csupán magokkal táplálkozó örmény cenobita szerzeteshez beállít egy vándor, aki elmeséli, hogy a Holt-tenger felől érkezett, és hogy látta arrafelé Lót sóbálvánnyá változott feleségét. Azt állítja, a merev sópáncél alatt az asszony valódi nőként szenved, még izzad is az erős napsütésben. A hét együtt töltött nap alatt a vándor arról győzködi a szent életet élő öreg szerzetest, milyen irgalmas cselekedet volna megszabadítani a nőt büntetésétől, méghozzá szenteltvízzel, hiszen a keresztség szertartása során is így történik. Az idős remete maradék erejét összeszedve el is indul, hogy megkeresse a sóbálványt és ugyan erőteljes kétségek közepette, de végül kiszabadítja sópalástjából az elátkozott nőt. Egyetlen kérése van cserébe: tudni akarja, mit látott annak idején, amikor a tiltás ellenére visszafordult. Az életre kelt szobor ugyan meg akarja óvni a szerzetest, hogy a végzetes tudás birtokába jusson, de főhősünk addig erősködik, míg a vénséges vén hölgy a fülébe nem súgja az egyetlen szóból álló, emberi fülnek nem való titkot, mire a remete mint akibe villám csapott, holtan esik össze.

Találós kérdés: 

melyik latin-amerikai szerző írhatta az előbbiekben zanzásított novellát?

A stílus ugyan nem egészen stimmel (bár ebből a rövid összefoglalóból ez kevéssé érzékelhető), de az emberi fülbe súgott, halált okozó isteni titok motívuma valószínűleg sok olvasót terelne Jorge Luis Borges irányába. Már ha nem olvasta volna előtte ennek a cikknek a címét, melyből rögtön kiderül, hogy a szerző nem a nagy latin-amerikai Boom (Gabriel García Márquez, Julio Cortázar, Mario Vargas Llosa és Carlos Fuentes talán ennek az irodalmi jelenségnek a magyar olvasó számára legismertebb szerzői) előzményeként számon tartott, bár önmagában is intézménnyé lett Borges, hanem az előzmény előzménye, Leopoldo Lugones (1874-1938).[1]

Borges több alkalommal maga is leírta, hogy van bennük közös, és bár sokszor kritikusan fogalmaz Lugonesszel kapcsolatban, elismeri, hogy a spanyol nyelvű irodalom sokat köszönhet neki, sőt, mi több, azt is mondja, hogy a nyelvterület irodalmának néhány legjobban sikerült passzusa épp neki köszönhető. Ezek közé sorolja az idézett novellát is.

Nem véletlen azonban, hogy a nagy argentin (latin-amerikai) modernista költő, író (újságíró, pedagógus, könyvtárigazgató, fordító és még sorolhatnám, mi minden) Lugones neve nem cseng ismerősen, bár bízom benne, hogy e sorok olvasója számára ez hamarosan megváltozik. Egyrészt tudjuk, hogy vannak az irodalomtörténetnek névtelen nagyjai, másrészt idegengyűlölő, nacionalista politikai meggyőződésével, és az 1930-ban erőszakkal hatalomra került diktátor, José Félix Uriburu propagandisztikus támogatásával nem lopta be magát az utókor szívébe. Irodalomtörténeti jelentősége azonban megkérdőjelezhetetlen: mind a modern latin-amerikai spanyol költői nyelvvé formálásában, mint a szabadvers meghonosításában fontos szerepe volt, csakúgy, mint a fantasztikus irodalom népszerűsítésében. Mi sem mutatja jobban megkerülhetetlenségét, mint hogy Argentínában az ő születésnapja, június 13-a a mi április 11-énk, vagyis a költészet, az irodalom (szó szerinti fordításban az írók) napja.

Ha mindaz, amit eddig felsoroltam, nem lenne elég, még azt is hozzátehetjük, hogy Lugones egy új irodalmi műfaj születésében is fontos szerepet játszott, bár ez a szerep csak a 21. század felől visszanézve osztatott ki neki (mert hogy az irodalomtörténészeknek, Lót feleségével ellentétben, szerencsére nem tilos visszapillantaniuk). Lugonesnek ugyan Borgeshez hasonlóan halvány lila gőze sem volt arról, hogy valaha létezni fog egy mikrofikció (vagy minifikció, vagy mikronovella, vagy latin-amerikai egyperces – lásd korábbi cikkünket) nevű műfaj, mégis további kapcsolat a két szerző között a spanyol nyelvterületen a 20. század második felétől töretlen népszerűségnek örvendő szövegtípushoz való kapcsolódás. Viszont míg Borgest általában a kritika a mikrofikció első nagy klasszikusának tekinti (annak ellenére, hogy tudtán kívül írt ilyeneket), Lugonesszel kapcsolatban megoszlanak a vélemények: van, aki első fecskeként, de van, aki pusztán előzményként tekint rá, különösen a Filosofícula (Filozófiácska, 1924) című kötete néhány szövegére, melyekben jellemzően klasszikus, antik vagy bibliai történetekhez nyúl vissza, és ezekben a rövid terjedelmű szövegekben átértelmezi, új, eddig ismeretlen elemekkel bővíti, vagy valamiféleképpen továbbgondolja ezeket az ismert narratívákat – hasonlóan a már említett, normál hosszúságú „Sóbálvány”-hoz.

Érdekes, hogy az irodalomkritika éppen a hagyományhoz való kreatívan kritikus hozzáállásban és a fantasztikum hasonló megközelítésében látja Borges és Lugones között a párhuzamot, Borges azonban a Filozófiácska bibliai ihletésű miniszövegeit éppen amiatt nem tartja igazán jól sikerült alkotásoknak, ahogy az Evangéliumhoz viszonyulnak. Lugones ezekben a mikronovellaszerű szövegekben olyan fikciós keretbe helyezi az ismert bibliai vagy antik történeteket, ami egyfajta múzeumitárgy-jelleget kölcsönöz nekik, vagyis nem direkt módon nyúl bele a hagyományba, nem játszik vele szabadon, nem teszi igazán magáévá (ahogy Borges), inkább arra teremt lehetőséget, hogy saját értelmezésének, megközelítésének adjon hangot a szereplői megjegyzésein keresztül.

A 21. században David Lagmanovich, a mikrofikció egyik legjelentősebb elméleti szakértője fedezi fel valójában Lugonest a műfaj története számára (a mi Örkényünket pedig távoli rokonként emlegeti, és külön alfejezetet is szentel neki monográfiájában[2]), leginkább a mikrofikció felé mutató szövegének pedig a meglehetősen anekdotikus „La dicha de vivir” (Az élet öröme) című, alább magyarul is olvasható írását tartja, ahol nincs meg a szokásos keret, vagyis leemeli a múzeumi polcról a bibliai történetet, és egyszerűen továbbírja, majd csattanót kerekít a végére. Meglehetősen lázadó, kritikus hangot enged tehát meg magának, ami a tradíció többértelmű lehetséges olvasatarára utal.

Lagmanovich azt mondja, hogy

Lugonesből egyetlen tulajdonság hiányzott ahhoz, hogy már a 20. század elején 21. századi mikrofikciókat írjon, mégpedig a gyorsaság.

 A gyorsaságot itt a calvinói értelemben használja (Italo Calvino Amerikai előadások című könyvében[3] öt olyan fogalmat jelöl meg, amelyek szerinte a 21. század kultúráját jellemezni fogják, köztük a gyorsaságot – és nem tévedett nagyot), vagyis inkább a gondolkodásra, az észjárásra, a potencialitásra utal, mint az azóta közhellyé lett rohanó világra, felgyorsult életre. A gyorsaságról szóló fejezetben Calvino többek között éppen Borgesre hivatkozik, az olyan írásaira, mint például az „Al-Mutaszim nyomában”, ahol egy feltételezetten már megírt (a mi valóságunkban azonban nem létező) szöveghez fűz kommentárokat. De talán még ennél is izgalmasabb, hogy a 1749-en is bemutatott guatemalai Augusto Monterroso azóta minden idők leghíresebb mikrofikciójává vált „A dinoszaurusz” című mikróját is említi (idézem a teljes szöveget: „Amikor felébredt, a dinoszaurusz még mindig ott volt.”). Lagmanovich szerint tehát Lugonesnél már elindult valami a mikrofikció irányába, de még hiányzott az a gyorsaság, ami a Monterroso dinoszauruszához vagy Borgeshez mérhetően koncentrált, hozzá hasonló értelmezési potenciált magában hordozó szöveget produkált volna.

És itt ismét összeér Borges és Lugones története, hiszen Borges, aki sok más mellett a mikrofikció műfajának is az egyik klasszikusa, Az alkotó című (1960) kötetének magyarul is olvasható előszavában egy képzeletbeli találkozás leírásával örökíti meg félig-meddig mesterét: lelki szemei előtt látja, ahogy a könyvtárban belép az igazgatói irodába, Lugones kezébe adja legújabb alkotását, ő pedig belelapoz, és elismerően bólogat, „talán mert saját hangjára ismert”. 

Borges, mint egyes szám első személyű narrátor, azt is megjegyzi, hogy ha nem téved, Lugones nem utálta őt nagyon, sőt, minden bizonnyal nagyon igyekezett, hogy jó véleménnyel legyen róla, bár ez nem igazán sikerült.

Aztán egy borgesi fordulattal a vízió megszakad és a narrátor hangnemet vált: „Ezen a ponton, mint víz a vízben, feloldódik az álmom. A tágas könyvtár körülöttem nem a Mexikó utcában van, hanem a Rodriguez Peñaban, és Lugones, maga harmincnyolc elején megölte magát.”[4]

Bár Borgesnél soha nem lehetünk biztosak semmiben, már csak azért sem, mert ahogy ugyanebben az előszóban mondja, egyszer ő is halott lesz, és idővel a mikorok összekeverednek, a kronológia pedig jelentőségét veszti a szimbólumok univerzumában (Borges után szabadon), de történetesen Lugones 1938 februárjában valóban öngyilkos lett. Egy szállodai szobában ciánt kevert az utolsó pohár whiskyjébe, búcsúlevélképpen pedig annyit írt az íróasztalon fekvő papírlapra, hogy képtelen befejezni a könyvet, amelyen dolgozott, majd örökre lehunyta szemét. A pletykák szerint valójában szerelmi bánat kergette a halálba – de még az is lehet, hogy valaki isteni titkot súgott a fülébe.

*

Leopoldo Lugones: Az élet öröme

Nem sokkal a Gecsemáné kerti jelenet előtt egy végtelenül szomorú fiatalember érkezett Jézushoz látogatóba, s míg a Mester imádkozott, szóba elegyedett Fülöp apostollal.
– Én vagyok a naimi ifjú, aki feltámadott – mesélte a fiatal férfi. – Annak idején, míg meg nem haltam, én igencsak kedveltem a jó bort, de nem vetettem meg a szép nőket sem, sőt, szívesen mulatoztam a barátaimmal, csodáltam az ékszereket, élveztem a muzsikát. Egyke gyerek lévén megözvegyült édesanyám minden vagyona engem illetett. De mindez már a múlt, az életem most elviselhetetlenül sivár. Vajon mitől lehet ez?
– Amikor a Mester feltámaszt valakit, magára veszi annak minden bűnét – felelte az apostol. – Mintha a feltámadott az újszülöttek makulátlanságával térne vissza a földi létbe.
– Én is erre jutottam, ezért vagyok itt.
– De hát mi mást kérhetnél még tőle, azok után, hogy visszaadta azt életed?
– Hát, hogy adja vissza a bűneimet is – sóhajtott a férfi.

Jegyzetek:

[1] „A sóbálvány” című elbeszélés Orbán Gábor fordításában egyébként teljes terjedelmében elolvasható a Műhely folyóirat 2021-es évfolyamának első számában, ahol egy rövid pályakép is olvasható a szerzőről.

[2] David Lagmanovich: El microrrelato. Teoría e historia. Palencia, Menoscuarto, 2006.

[3] Magyarul: Italo Calvino: Amerikai előadások. Hat feljegyzés az elkövetkező évezred számára. Ford. Szénási Ferenc. Budapest, Európa, 1998.

[4] Orbán Gábor fordítása