Cápák, tigrisek, szarvasok, macskák és kócsagok - ezúttal a világirodalom leghíresebb állatos műveit mutatjuk be Edgar Allan Poe-tól Thomas Mannig.

Apollodórosz: Mitológia (fordította Horváth Judit)

A Krisztus utáni első vagy második századra tehető ez az Appollodórosznak tulajdonított görög mondavilágot összegző mű, amely logikusan szerkesztve és összefüggő egységként mutatja be a görög mitológia egészét a világ kezdeteitől egészen a trójai háborút vívó hősök hazatéréséig. A három könyvre tagolt Mitológiában megismerhetjük Héraklész tizenkét próbájának legendás történetét is, amely közül a legtöbb különféle állatokhoz kapcsolódott. Zeusz és Alkméné tirünszi királyné gyermeke többek között megszerezte a sebezhetetlennek hitt nemeai oroszlán bőrét, élve elfogta a kerüneiai szarvast, az erümanthoszi vadkant és a krétai bikát,  egyetlen nap alatt kitakarította Augeiasz istállóját, megölte a sztümphaloszi húsevő madarakat, megszerezte és elhozta a trák Diomédész emberevő kancáit, illetve Gérüonész marháit Erütheiából. Hőstetteinek köszönhetően Héraklész a görög mondavilág legismertebb alakjává és legnagyobb hősévé vált, akivel Szophoklész (Trakhiszi nők) és Euripidész (Az őrjöngő Héraklész) drámáiban is találkozhatunk.

Edgar Allan Poe: A fekete macska (fordította Pásztor Árpád)

1843-ban jelent meg a The Saturday Evening Postban Edgar Allan Poe egyik legsötétebb horrornovellája, A fekete macska. A cím kissé félrevezető, hiszen valójában két fekete macska játssza a főszerepet ebben a hátborzongató és nyomasztó történetben, melynek narrátora egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel az állatokkal. Az első, Plutó nevet viselő macskát részeg elborultságában ugyanis előbb brutálisan megcsonkítja (kivájja az egyik szemét), majd felakasztja, nem sokkal később az ivóban azonban rátalál egy másik fekete macskára, amelyik kísértetiesen hasonlít Plutóra. A novella elbeszélője mindeközben tovább süllyed az alkoholizmus mocsarában, és  saját feleségével is végez, a holttestét pedig a pincébe falazza, de az örökbefogadott második macska végül is lebuktatja a házkutatás során. Poe híres története nemcsak az emberek állatokhoz fűződő ambivalens, sokszor kegyetlenkedésbe torkolló kapcsolatát ábrázolja hatásosan, hanem egy szenvedélybetegségtől megbomlott elme lelkiismerettel vívott hiábavaló harcát is.

William Blake: A tigris (fordította Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső)

1794-ben jelent meg William Blake A tapasztalás dalai című kötete, melynek központi darabja A tigris című költemény. Ahogyan előző kötetében, Az ártatlanság dalaiban, Blake-nek ebben a könyvében is kiemelt szerephez jut az állatszimbolika, de míg az előbbiben a főszereplő a bárány, A tapasztalás dalai középpontjában már a tigris áll. “Bár a Tigris szinte eggyé válik a tűzzel a vers szövegében, természetes közege mégis az éjszaka erdeje, a sötétség világa. A fény megjelenítésének hiányát a tűz állandó említése nagyon feltűnővé teszi”, írja a költeményről Schein Gábor Az irodalom rövid történetében. Habár a mű címe A tigris, a versben mégis csakis olyan kérdések szerepelnek, amelyek nem az állatra, hanem teremtőjére vonatkoznak, de arra a kérdésre már nem kapunk választ, hogy vajon “mi lehetett az isteni cél a bűn létrehozásakor”.

Peter Benchley: Cápa (fordította Veress Júlia)

Gyerekkorában Peter Benchley rendszeresen horgászott édesapjával Nantucketben, ahol gyakran  találkoztak cápákkal is. Ekkoriban kezdték el érdekelni ezek a porcos halak, rajongása pedig 1964-ben csak tovább fokozódott, miután elolvasott egy újsághírt, amiben az állt, hogy egy Frank Mundus nevű halász egy több mint húsz mázsás fehér cápát fogott ki a tengerből. A megélhetésért és családja eltartásáért küzdő szabadúszó író a hetvenes évek elején kezdte el írni a Cápa című regényét, amelyhez a hírhedt 1916-os Jersey Shore-i cápatámadások is fontos inspirációt jelentettek. A szikár és szuggesztív stílusú regény egy kitalált tengerparti üdülővárosban, Amityben játszódik, melynek partjainál egy óriási fehér cápa szedi áldozatait, miközbe tombol a nyár. A vérszomjas állat nyomába végül három férfi - Martin Brody rendőrfőnök, Matt Hooper ichtiológus és Quint, a profi cápavadász - ered, a regény pedig az ő küzdelmüket mutatja be, melynek során végül sikerül legyőzniük a ragadozót. A regény megfilmesítésének jogát 150 ezer dollárért adta el Peter Benchley, és további 25 ezer dollár fejében a forgatókönyvet is megírhatta, amelyből Steven Spielberg rendezett filmet. A Cápa című horrort 1975-ben mutatták be, amely több mint 470 millió dolláros bevételével minden korábbi bevételi rekordot megdöntött. Peter Benchley évtizedekkel később egyébként így nyilatkozott: „Ma már nem tudnám úgy ábrázolni a cápákat, mint gonosz, értelem nélküli gyilkológépeket, amik hajókat és embereket támadnak meg. A Cápa frissített verziójában a cápa nem lehet gazember; úgy kell megírni, mint áldozatot, mivel világszerte a cápák inkább elnyomottak, mint elnyomók.”

Pierre Jean Jouve: Botló lépteimet  (fordította Rónay György)

Az 1887-ben született Pierre Jean Jouve francia írót és költőt öt alkalommal is jelölték irodalmi Nobel-díjra, de 1976-ban bekövetkezett haláláig végül nem kapta meg a rangos elismerést. Magyarul mindössze egyetlen verseskötete jelent meg A szegények erdeje címmel 1970-ben Lator László és Rónay György fordításában, ebben a kötetben olvasható a Botló lépteimet című kétsoros enigmatikus költemény is, amely a világirodalom egyik legszebb rövid verse. Pierre Jean Jouve sötét szarvasa ott vágtat már az emberiség hajnalán készült barlangrajzokon is, a fényes Isten pedig maga az utolsó menedék, akitől támaszt remélünk. A kettős fohász belső egyensúlya egyszerre nyugtalanító és megbékítő, amely a vers különleges tükröződéseiből adódik. Bármennyire félelmetes is az az erdő, ahová ez a szarvas vezet bennünket, szívesen követjük, miközben örömmel veszünk el ebben a kétsoros, mitikus labirintusban.

Daphne du Maurier: Madarak (fordította Bihari György)

1952-ben jelent meg Daphne du Maurier egyik leghíresebb novellája, a Madarak, amelyből tizenegy évvel később Alfred Hitchcock rendezett egy nem kevésbé nyugtalanító mozgóképes feldolgozást. “Én csak egyszer olvasok el egy történetet, és ha tetszik az alapötlet, mindent elfelejtek, ami a könyvben áll, és nekilátok, hogy filmet csináljak. Ma már képtelen lennék elmondani, miről szól Daphne du Maurier Madarakja. Csak egyszer olvastam, akkor is nagyon gyorsan”, nyilatkozta később a világhírű rendező. A történet alapötletet egyébként valós események ihlették, miután az angol írónő olvasott egy földművesről, akit szántás közben sirályok támadtak meg. Daphne du Maurier Cornwallban játszódó művében szintén vérszomjas sirályok tartják rettegésben a szereplőket, ám a madarak megmagyarázhatatlan viselkedésének pontos okára nem derül fény. A mesteri módon folyamatosan fenntartott feszültség mellett ez nagyban hozzájárul a novella letaglózó hatásához, ahogyan az a bravúros megoldás is, hogy Daphne du Maurier nem zárja le a történetet, a nyitva hagyott befejezés pedig alaposan elgondolkoztatja olvasóját az ember és a természet, illetve az állatvilág kapcsolatáról.

Macuo Basó: Hószín kócsagok…  (fordította Fodor Ákos)

Az 1644 és 1694 között élt Macuo Basó az Edo-kori Japán egyik leghíresebb költője volt, akit ma a haiku műfajának legnagyobb mestereként tartanak számon. Az egyik legszebb haikuja a Hószín kócsagok kezdetű vers, amelyben a szöveg rövidsége ellenére sorjáznak a telet kifejező évszakszók, az úgynevezett kigók, miközben a három sor egy felejthetetlen kimerevített látomássá tömörül a téli tó két partja között híddá fagyó hószínű madarak képében. Titokzatos szépségű és könyörtelen költemény ez, amely nem véletlenül lett Simon Márton Polaroidok című kötetének mottója.

Howard Phillips Lovecraft: A kutya (fordította Kornya Zsolt)

Howard Phillips Lovecraft 1922-ben írta meg rövid, ám felejthetetlen A kutya című novelláját, amely két évvel később jelent meg a Weird Tales magazinban. Habár a vérfagyasztó történeten még érezhető Edgar Allan Poe erőteljes hatása, több szempontból is emlékezetes és fontos alkotás. Egyrészt ebben a művében említi meg először Lovecraft a fiktív Necronomicon című könyvet, amely később a Cthulhu-mítosz meghatározó alappillérévé vált életművében, másrészt pedig azért, mert gótikus horrornovellához képest a szerző meglehetősen mélyen alámerül az okkultizmus és sátánizmus bizarr világában. A novella narrátora barátjával, St. Johnnal együtt ugyanis titokban ősi sírokat rabol ki, “ocsmány expedícióik” során pedig “szörnyű trófeákat” gyűjtenek, melyeket “Isten ellen való” házi múzeumukban állítanak ki. Egyik rablóportyájuk során egészen Hollandiáig merészkednek, ahol egy hírhedt sírrabló sírjából egy “különös és egzotikus formájú” amulettet tulajdonítanak el. “Egy összekuporodott szárnyas kutya vagy egy kutyapofájú szfinx furcsán megmintázott figurája volt az, ősi keleti technikával csodálatosan kifaragva egy kis darab, zöld jádéból. Arckifejezése rendkívül visszataszító volt, egyszerre idézte föl az emberben a halál, a bestialitás és a rosszakarat mellékízét.” Azt azonban ekkor még egyikük sem sejti, hogy az amulett ellopásával egy ősi átkot szabadítottak magukra, amely egy titokzatos kutya képében követi őket egészen vissza Angliáig. Az igazi borzalmak pedig csak ezt követően kezdődnek, hiszen mindketten folyamatosan hallják a “halk, távoli ugatást”, amely a csavaros és megdöbbentő fináléban végül az őrületbe kergeti az elbeszélőt.

Herman Melville: Moby Dick, a fehér bálna (fordította Szász Imre)

“Az amerikai irodalomban ilyen erőteljes és ekkora becsvággyal írott regény korábban nem született”, olvashatjuk Herman Mellville korszakos főművéről az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz című kiadványban. Az 1819-ben született író húszévesen lett matróz, és 32 éves volt, amikor másfél év után 1851-ben befejezte a Moby Dick, a fehér bálna című monumentális alkotását, amelybe saját tengeren szerzett élményeit is beledolgozta. A mű narrátora Ishmael, de a történet középpontjában Ahab kapitány áll, aki Pequod nevű hajójával azt a fehér bálnát üldözi megszállottan, amelyik fiatalkorában elragadta az egyik lábát. A rögeszmés hajtóvadászat során Ahab kapitány mindent kockára tesz, és végül ő maga is életét veszti a végső összecsapás során. Ám ahogyan a fülszövegben olvashatjuk, “törhetetlen akarata, gigászi erőfeszítésének hősiessége mégis az ember diadalát jelenti a természet erői felett.” A Moby Dick, a fehér bálna azonban sokkal több puszta kalandregénynél, hiszen a közel 700 oldalas regény “egyszerre elégia, politikai kritikai, enciklopédia és csodálatos mese”, amelyben Melville-nek sikerült az egész korabeli társadalmat szintetizálnia, miközben a bálnák anatómiájáról és a bálnavadászatról is mindent megtudhatunk. Megjelenése idején a Moby Dick, a fehér bálna vegyes kritikai fogadtatásban részesült és kereskedelmi bukás volt, ma azonban a nagy amerikai regények egyikeként tartják számon, amiről William Faulkner azt mondta, bárcsak ő írta volna meg, D. H. Lawrence pedig az egyik legfurcsább és legcsodálatosabb könyvnek nevezte, amit a tengerről valaha írtak.

Thomas Mann: Úr és kutya (fordította Sárközi György)

Amikor 1929-ben Thomas Mann elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, az örömhír nem érte egészen váratlanul, azt viszont megdöbbenéssel fogadta, hogy a bizottság kizárólag első regényére hivatkozott, indoklásuk szerint ugyanis “főleg nagy regényéért, A Buddenbrook-házért, mely a kortárs irodalom klasszikus alkotása” vehette át a legrangosabb irodalmi kitüntetést. Habár nevéhez sok más nagy terjedelmű és megkerülhetetlen regény fűződik, Thomas Mann a kisregény műfajában is számos alkalommal alkotott maradandót. Ezek közül az egyik legismertebb az 1918-ban megjelent Úr és kutya című, amelyhez fogható szépirodalmi szöveg talán azóta sem ábrázolta bensőségesebben kutya és ember szoros lélektani kapcsolatát. Az öt fejezetre tagolt mű alcíme Idill, és ez plasztikusan érzékelteti a kisregény meghitt hangulatát, melynek főszereplője egy Bausán nevű rövidszőrű német vizsla. Thomas Mann csodálattal telve figyeli, illetve elemzi szeretett kutyája viselkedését és személyiségét, mindeközben pedig magával ragadó módon érzékelteti kettejük szorosan összefonódó viszonyának különféle emberi és állati aspektusait, illetve egymás társaságában töltött hétköznapjaik paradicsomi szépségét.