Ha netalán azt gondoltuk volna, hogy az év elejét teljes díjapály jellemzi (lévén a nagy irodalmi jutalmazások hagyományosan valóban tavasz és ősz közé esnek), hát az elmúlt héten két hír is jelezte számunkra a zsűrik sosem szűnő buzgalmát az Atlanti-óceánon innen és túl. A 2020-as évek elején megszüntetett Costa Book Awards pótlására lefőzött újabb brit-ír kávés könyvdíj, a Nero Book Awards illetékes grémiuma ugyanis közzétette friss döntését, mely szerint a fikciós kategória ez évi győztese Benjamin Wood, a Seascraper című regény szerzője lett. A név és a mű e rovat figyelmes olvasói számára könnyen ismerősnek tűnhet, hiszen a hatvanas években és egyszersmind egy partvidéki angol városkában játszódó regény, középpontjában a rákszedőként dolgozó és a folk zene művelése iránt erős késztetést érző, Thomas nevű rokonszenves fiatalemberrel – ott szerepelt a Booker longlistjén is. Amikor pedig a Seascraper szeptemberben nem jutott tovább a rövid listára, e szemle írója a 2025-ös mezőny közmegítélés szerinti legszerethetőbb (és egyúttal legmagasabb Goodreads-átlaggal rendelkező) regényeként méltatta Benjamin Wood alkotását.

A kedvelhetőség, az olvastató stílus most mindazonáltal 5 ezer fontos elismerést termett,

s a szerző eme ötödik regénye ráadásul versenyben van a Nero Book Awards márciusban kihirdetendő, hatszor ekkora pénzjutalommal kistafírozott nagydíjáért is.

Amerikában pedig mindeközben gazdára talált a 2025-ös Dos Passos Prize is. A múlt századi nagy jenki regényíró nevét viselő elismerést 1980 óta a Virginia állambeli Longwood Egyetem zömmel irodalomtudósokból összeválogatott bizottsága ítéli oda, és Graham Greene-nel kezdve a sort programszerűen olyan írókat érdemesítenek e dekórumra, akik – Dos Passoshoz hasonlóan – szívükön viselik a jellegzetesen amerikai témákat, szívesen kísérleteznek a formákkal és olthatatlanul érdeklődnek az emberi tapasztalatok lehető legszélesebb skálája iránt. Nos, e kívánalmaknak legújabban a New York államban élő és oktató Eugene Lim felelt meg oly mértékben, hogy a nem túlságosan nagy pénzösszeggel járó, de komoly presztízsű díjat elnyerhesse. S hogy valóban méltán lett-e ő a nyertes, arról alkalmasint a Doubleday kiadónál ígérkező új regénye, a Space Bar olvastán lesz a legszerencsésebb bizonyságot keresnünk.

*

Múlt csütörtökön ünnepelte fennállásának 200. évfordulóját a francia sajtótermékek egyik legkiválóbbika, a Le Figaro. A nagymúltú és létjogát mindmáig őrző, naponta úgy 350 ezer példányban elkelő napilap szerkesztősége pedig valóban megadta a módját e kerek születésnap ünneplésének. Így például több egymást követő cikk idézte az olvasótábor elé az elmúlt két évszázadban az orgánumhoz kötődő nagy irodalmárok egész sorát. Méghozzá indokolt büszkeséggel, elvégre a már a nevét (és a mottóját) is Beaumarchais életművéből kölcsönző Le Figaro története tekintélyes hányadában valóban „journal d’écrivains” volt, a francia irodalmi élet egésze és megannyi külhoni literátor előtt is készen megnyitva hasábjait. Ilyesformán publikált itt Virginia Woolf csakúgy, mint Ernst Jünger, Ernest Hemingway és John Steinbeck, ami pedig az évek során felsorakoztatott gall erőket illeti: Françoise Sagan, François Mauriac, Marcel Pagnol vagy éppenséggel a most érthető okokból a legnagyobb munkatársi trófea gyanánt felmutatott másik Marcel, azaz a hajdan a társasági rovatban közreműködő Proust mind egyként öregbítette a lap korszakokon átívelő irodalmi tekintélyét. Mert bizony már a XIX. században, az indulás évtizedeiben olyan feltörekvő fiatal tehetségek jutottak lehetőséghez ebben a szerkesztőségben, mint George Sand,

aztán Charles Baudelaire (akinek mindazonáltal hírhedten ledorongoló kritika is jutott ugyanitt),

majd Émile Zola (aki végül harcos dreyfusard-ként szakította meg több évtizedes együttműködését az orgánummal).

*

De a büszke újdondászoktól térjünk át befejezésül a lelkes ódondászokra, merthogy pénteken Stuttgartban, közelebbről a Liederhalle koncert- és kultúrközpontban megnyílik az Antiquariatsmesse. Az 1962-ben alapított antikvár könyvvásár, bibliofil találkozó és üzletági seregszemle ezúttal is lenyűgöző bőségben kínálja majd fel az ide ellátogatók számára az első kiadásokat és egyéb könyvészeti ritkaságokat, s a szintoly becses (pontosabban: jó eséllyel még becsesebb) autográfokat. Az utóbbiak közül az idei katalógust átböngészve olyan kincsekre lelhetünk például és legfőként, mint a frankfurti Tresor am Römer cég kínálatának élén szereplő Goethe-kézirat 1818-ból, a Nyugat-keleti díván néhány strófája tisztázatban, egyenesen a Karlsbadban időző költőfejedelem tollából.

Potom 65 ezer euróra becsülik az árát

a Jogosult férfiak utolsó hat strófájának, amely Halasi Zoltán fordításában így hangzik:

„Ékköves-oszlopos lugasokba,
kerti pavilonokhoz kísérnek el;
megkínálnak, maguk is kortyolva,
csodálatos szőlőnedüvel.

Ifjú! több mint ifjúként fogadnak!
Mind sugárzó, tiszta mindegyik;
barátnője az egész csapatnak,
úrnője lesz, hogyha ölelik.

Ám akad, ki éppen nem merül el
ily gyönyörben; ő, a legkiválóbb
elbeszéli önzetlen derűvel,
társnői mitől olyan kiválók.

Kézről kézre adva lakomáznál;
így az ember álmaiban él.
Sok feleség, nyugalom a háznál:
ennyit a Paradicsom megér.

Fogadd ezt el végső állapotnak,
immár örök békesség a részed:
ilyen lányok soha el nem kopnak,
ilyen bortól sose leszel részeg.

*

Ennyit mondhat a büszke muzulmán;
Paradicsom képe ezzel teljes,
férfiaké, kik hitükért halván,
hősként jutnak kiváltságos helyhez.”