6 perc világhír! A Goncourt-díj szűkülő mezőnye, az oxfordi John le Carré-kiállítás, levelek és kéziratok, valamint – elmaradhatatlanul, természetesen és örömteli módon – az irodalmi Nobel-díj László Ferenc heti hírszemléjében.
Nem vitás, hogy múlt csütörtök óta majd’ mindenütt Krasznahorkai Lászlóról és az ő méltán kiérdemelt Nobel-díjáról olvashatni: a lelkes Facebook-posztoktól az irodalmat máskülönben széles ívben kerülő orgánumok merőben új keletű és jó eséllyel éppily alkalmi felbuzdulásaiig, no és persze az érdemi értékelésekig és híradásokig. A hírversenyben ezúttal naptári okokból csupán leghátul kullogó sajtómunkás, úgy is mint szabadságos operakritikus és a hosszan indázó körmondatok szívbéli elkötelezettje, talán csak azzal tiszteleghet a nagy magyar író előtt,
ha ráirányítja a közfigyelmet Az ellenállás melankóliája nyomán keletkezett operákra,
vagyis az Eötvös-életművet lezáró és az elkövetkező napokban Budapesten megtekinthető Valuskára, illetve Marc-André Dalbavie Berlinben ősbemutatott, ugyancsak imponálóan naprakész alkotására (Mélancolie de la résistance).
*
A múlt héten az irodalmi Nobel-díj egy korábbi jutalmazottjáról, az 1995-ben nyertes Seamus Heaney-ről is olvashattunk, méghozzá a 2013-ban lezárult életmű váratlan gazdagodásáról értesülve. A válogatásokból eddig kihagyott, valamint egyenesen kiadatlan költemények is olvashatóak ugyanis abban a kötetben, amely október 9-én került a könyvesboltokba. A Faber által megjelentetett és ilyesformán teljességre törekvő The Poems of Seamus Heaney
nem kevesebb mint 25 olyan verset tartalmaz, amely eddig teljességgel ismeretlen volt akár az ír alkotó műveit mégoly bensőségesen ismerő avatottak számára is.
Az „új” versek legtöbbje a Heaney kéziratait őrző dublini Ír Nemzeti Könyvtárból származik, míg különböző sajtótermékekből egy sor álnév alatt megjelentetett költemény került be a gyűjteményes kötetbe. Így például az 1950-es évekből, vagyis az irodalmár ifjúkorából olyan szövegek is elhelyezést nyernek most az oeuvre-ben, amelyeket Heaney Incertusként, azaz bizonytalanként jegyzett a diáksajtóban. Nem tűnik indokolatlannak tehát a belfasti egyetem Seamus Heaney Központját képviselő szakértő, Stephen Connolly bizakodása, mely szerint az olvasók az új kötet révén immár az életmű teljes ívét egyben tekinthetik majd át.
*
A Nobel árnyékában a Goncourt-díj éves procedúrája halad a maga útján, vagyis a múlt hét keddjén nyolc tételre szűkült az esélyes szerzők-és-művek mezőnye. Korántsem a magunk erősen vitatható váteszi erényeit, mint inkább a papírformát igazolva e listán ott szerepel Emmanuel Carrère e rovatban már többször is említett Kolkhoze című regénye csakúgy, mint Laurent Mauvignier szintén nyomatékkal szóba hozott családtörténeti románja, a La maison vide. A családi tematika és benne
a női vonal, és ott is különösképpen a nők ellen elkövetett erőszak témája egyebekben is dominálja a Goncourt-díj ez évi válogatását,
aminthogy mindezek a főirányok uralják a franciák idei irodalmi szezonjának egészét is. Úgyannyira, hogy a nyolc mű közül talán csak egyetlen regény nem sorolható be az említett, persze jórészt egymással is összekapcsolódó halmazok valamelyikébe. Alfred de Montesquiou ugyanis Le crépuscule des hommes, vagyis Az emberek alkonya című alkotásában (az utalás Wagnerre a legkevésbé sem véletlen!) a nürnbergi per tágabb környezetét formálja széltében és mélységében egyaránt lenyűgöző történelmi regénnyé, ahol John Dos Passosnak éppúgy szerep jut, mint Elsa Triolet-nek (Aragon nejének) vagy az amerikai haditudósítók királynőjének, Martha Gellhornnak (Hemingway harmadik feleségének).
Még két hetünk van, hogy ezt a nyolcast mérlegeljük és ízlelgessük, hiszen október 28-án elkövetkezik az utolsó rosta: onnantól a november 4-i eredményhirdetésig immár csak négy regény lesz majd versenyben.
*
Végül következzék egy oxfordi kiállítás, amelynek tárgya és hőse a 2020-ban elhunyt nagyszerű kémregényíró, John le Carré. Azazhogy polgári nevén David John Moore Cornwell, akinek emlékezetét most egészen a jövő áprilisig tárlat idézi a Bodleian-galaxis fő kutatókönyvtárában, a Weston Library-ben. Oxford igazán indokolt és méltó helyszín, elvégre Cornwell maga is tanult itt, és – mint most olvassuk – egy itteni oktatója érett ítélete szerint
„a középkori szövegeket nagyon intelligensen elemezte”.
Ráadásul itt tanította és pártolta, valamint eskette össze első feleségével a majdani sztárszerzőt az az oxfordi professzor és rektor, Vivian H. H. Green is, aki utóbb mintául is szolgált egy emlékezetes le Carré-figura számára. George Smiley, a Suszter, szabó, baka, kém és egy sor további regény intellektuális anti-Bondja ugyanis jórészt Greentől nyerte vonásait. Ahogyan azt Green elhunytakor maga az író megvallotta: „George Smiley-nak minden olyan tulajdonsággal rendelkeznie kellett, ami belőlem hiányzott. Vivian türelmével, éleslátásával, diszkréciójával, emlékezőtehetségével. Valamint azzal a sajátos magányossággal, amely abból fakadt, hogy rengeteg olyasmit látott és tudott, ami ellen nem tehetett semmit.” Smiley egyik leghíresebb megformálója, az átváltozások közepette is hasonlíthatatlanul önazonos sir Alec Guinness volt – és az ő le Carréhoz írott levelei szintúgy ott szerepelnek az oxfordi kiállítás anyagában, így például olvasható az a színészi aggodalma is, mely szerint nem lesz alkalmas a szerepre, mivel „bár zömök vagyok, mégsem vagyok igazán pocakos vagy tokás”.
