6 perc világhír! Amerikai életműdíj, angolszász longlist és magyar siker, valamint egy vadonatúj, de máris jutalommal elismert francia regény László Ferenc heti szemléjében.
Habár
idén talán nem is volt igazi uborkaszezon,
ám szeptember kezdetével még így is jól érezhetően megszaporodtak az említésre és beszámolóra érdemes események. Angol nyelvterületről például csak úgy sorjáznak a díjakról szóló hírek, méghozzá ezúttal az olykor már-már obligátnak tetsző bojkottos mellékzöngék, alsó és felső szólamok nélkül. Így múlt pénteken New Yorkban kihirdették, hogy a National Book Award 10 ezer dollárral is kistafírozott életműdíját idén George Saunders veheti majd át a National Book Foundation novemberi díjkiosztó és pénzgyűjtő gálavacsoráján. Az 1988 óta viruló elismerésnek, amelynek odaítélésével a korábbiakban többek között Arthur Miller, Philip Roth és John Updike munkássága előtt tisztelgett az alapítvány és egyszersmind az amerikai irodalmi élet, a 66 esztendős Saunders a mindenkori legfiatalabb kitüntetettje. De nem kétséges, hogy a hajdani vágóhídi alkalmazott és aktív egyetemi professzor (Syracuse University) személyében igazi irodalmi nagyságot tisztelhetünk, aki első regényével 2017-ben rögtön el is nyerte a Bookert, vagyis akkori teljesebb nevén a Man Booker Prize dekórumát. A címbeli státusférfit a fiát gyászoltában és szellemektől kísértve-megszállva-megváltva mutató Lincoln és a bardo akkor szinte rögtön a magyar olvasókhoz is elért, aminthogy több alkalommal (és még véletlenül sem véletlenül!) láthattuk ezt a regényt a webről indult és az HBO-n záruló kultsorozat, a Kenderfutár főhősének a keze ügyében is.
*
De lépjünk is tovább, mert a múlt héten a legjobb angol nyelvű tényirodalmi könyvek nagyjutalmául kiosztandó Baillie Gifford Prize hosszabbik jelöltlistája is nyilvánossá vált. Az 50 ezer fontos pénzösszeggel is együtt járó elismerés longlistje pedig azért érdemel röpke figyelmet tőlünk, mert e díj mezőnyében hagyományosan esélyesként tűnik fel egy-két érdemdús irodalomtörténeti munka is. (A Bárdról szóló talán legkedvesebb könyvünk, James S. Shapiro 1599: A Year in the Life of William Shakespeare című kötete például nemcsak a 2006-os díjat nyerte el, de a Baillie Gifford Prize negyedszázados jubileumán, 2023-ban odaítélt győztesek győztese elismerést is besöpörte.) Nos, az idei longlisten ilyesformán ott lelhetünk egy biográfiát a skótok büszkeségéről, a kiismerhetetlenségig változékony Muriel Sparkról (Frances Wilson: Electric Spark: The Enigma of Muriel Spark), egy másikat az ifjú Alfred Tennysonról (Richard Holmes: The Boundless Deep: Young Tennyson, Science and the Crisis of Belief), valamint az ausztrál írónő, Helen Garner lelkes recenziókkal ünnepelt naplóját (How to End a Story: Collected Diaries).
*
A tavaly a névadó és szponzoráló cég többirányú bojkottálása miatt nehéz évet átvészelő Baillie Gifford Prize friss jelöltlistáján egyébiránt magyar témájú mű is akad (Adam LeBor: The Last Days of Budapest: Spies, Nazis, Rescuers and Resistance 1940-1945), ám a napokban a briteknél egy hazai alkotásnak díj is jutott. A hétvégén ugyanis a BSFA, vagyis a British Science Fiction Association éves díjai közül egy magyar novellának jutott a legjobb, fordításban meg rövidpróza elismerése. Amint azt a munkatársára méltán büszke MTA Könyvtár és Információs Központ hétfői posztjából megtudhattuk, Rusvai Mónika Csontról csontra című írása, amelyet Urbán Vivien fordított angolra, „egyfajta Baba Jaga újraértelmezés”. A történet 1945 februárjában, Drezdában játszódik, főszereplője pedig egy halálboszorkány, Jadwiga, aki „keresi a kiutat egy generációról generációra ismétlődő történetből”, miközben
a szöveg egy ponton futólag a Vörös Rébéket is idézi, bár ez a tény az angol zsűrit érdemben aligha befolyásolhatta.
*
Amint azt az elmúlt pár alkalommal már említette hírbeszámolónk, a franciák irodalmi szezonját, a rentrée littéraire-t 2025-ben a családi történetek, sőt a családregények dominálják. A nagymúltú zsáner, amelynek a Lire legfrissebb száma most jellemzően egész dossziényi írást szentelt, voltaképpen úgy tért vissza, hogy el sem ment, az idevágó új művek kvantitása és kvalitása mégis határozottan figyelemreméltónak bizonyul. E regények sorába tartozik, és Emmanuel Carrère – már e hasábokon is beharangozott – Kolkhoze című újdonsága mellett az évad egyik nagy esélyesének ígérkezik Laurent Mauvignier (1967) alkotása, a La Maison vide (Az üres ház). Sőt, a négy nemzedéknyi saját családtörténetet elbeszélő regény a múlt héten már el is nyert egy díjat: a Le Monde szerkesztősége által odaítélt elismerést (Prix littéraire „Le Monde”). Az elhallgatások és szégyenek generációkon átívelő históriáját elbeszélő, meg- és visszafejtő La Maison vide középpontjában három más-más formában, de egyként tragikumot hordozó nőalak, a 19. század derekán született Jeanne-Marie, leánya Marie-Ernestine, valamint az ő gyermeke (egyúttal a szerző nagyanyja) Marguerite áll. Az 1945-ben a németekkel való közösködés ürügyén nyilvánosan meghurcolt Marguerite szó szoros értelmében eltüntetett,
a családi fotóalbumok képeiből kivágott-átsatírozott arca keltette fel az asszonyt sohasem ismerő unokában a nyomozás indíttatását,
a végeredmény pedig olyan regény lett, amely a Lire fentebb említett számában egyedüliként érdemelte ki az ötcsillagos értékelést. S így talán a Le Monde díján túl is lesz még keresnivalója az ilyen-olyan zsűrik háza táján csakúgy, mint ebben a rovatban.
