6 perc világhír! Egy alapkezelő veszteségminimalizálása, a haszonelvűség mumifikált atyja és a Gallimard presztízssorozata László Ferenc hírcikkében, amely most a lehető legnagyobb boldogságot ígéri a lehető legtöbb olvasó számára.

Múlt héten a hírrovatban kimerítő terjedelemben esett szó az edinburgh-i székhelyű befektetési alapkezelőről, a Baillie Giffordról, mely óriáscég a Fossil Free Books nevű akciócsoport célkeresztjébe került. Mint emlékezetes, a kampány „a Palesztina iránti szolidaritás és a klímaigazságosság között fennálló összefüggés” jegyében rákényszerítette előbb a walesi Hay Festival, majd az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztivál illetékeseit, hogy szakítsák meg rég fennálló és gyümölcsöző kapcsolatukat a rendezvényeket szponzoráló vállalattal. Aligha kem kellett váteszi nagyságrendű előrelátás ahhoz, hogy már akkor megsejtsük: mindezzel nem ért véget a történet. Nos, a múlt hét közepén már arról olvashattunk, hogy a kiterjedt kulturális portfólióval rendelkező Baillie Gifford, mintegy leírva a veszteségeket, visszalépett egy sor brit irodalmi fesztivál támogatásától. Vagyis szerdán híre érkezett annak, hogy a Cheltenhami Irodalmi Fesztivál és a skóciai Melrose-ban a héten megrendezendő Borders Könyvfesztivál háza táján ugyancsak lezajlott a már ismerős séma szerint a lemondások és tiltakozások általi nyomásgyakorlás, majd a kapcsolat megszakításának folyamata. Csütörtökön pedig a Guardian cikke már arról tudósított, hogy

a cég az összes, még eleven fesztiválszponzori viszonylatát (Cambridge, Stratford, Wigtown, Henley) felszámolja.

Vagyis az akciócsoport győzelme e téren szinte teljesnek tűnik, bár az, hogy mindebből végeredményben lesz-e haszna bárkinek, az felettébb kérdésesnek tűnik. (Lásd még: pirruszi győzelem.)

*

„A lehető legnagyobb boldogságot a lehető legtöbb ember számára” – a fenti esetre aligha ráillő elv Jeremy Bentham (1748-1832) filozófus működésének középponti elve volt. Mi tagadás, nem is igen szokás érdemben többet tudni az utilitarizmus atyjáról. Legfeljebb tán még azt a kuriózumot, hogy Bentham mumifikált maradványai és viaszfeje az elhunyt szándékainak megfelelően (mint „auto-icon”) máig megtekinthetőek a londoni University College-ban (UCL), ahol – egy szellemes kutató megfogalmazása szerint –

„172 doboz van tele Bentham írásaival, egy doboz pedig magával Benthammel”.

A mára jócskán háttérbe szorult filozófiatörténeti nagyságra legújabban épp e dobozoknak, pontosabban a UCL-ben őrzött hagyaték friss felfedezéseinek köszönhetően irányult némi érdeklődés. Még májusban ugyanis a bölcselőben a saját alapítóját tisztelő tudományos intézet munkatársai közzétették beszámolójukat azokról a kézírásos jegyzetekről, amelyeket az egykoron Bentham tulajdonát képező kötetekben nemrégiben leltek és azonosítottak. Így nemcsak az euklidészi Elemek kora újkori kiadásában találtak lapszéli megjegyzéseket (melyek nem meglepő módon a filozófus fejlett matematikai érdeklődését és érzékét igazolták), hanem Sebastian Brant A bolondok hajója című szatírikus művének 1509-es angol fordításában is. S mint most a hírlapi tudósításokban olvasható, e kézírásos kommentárok java nem csupán Bentham eddig általánosan alábecsült humorérzéke mellett tanúskodnak ékesszólóan, de mintha az utilitarianizmus és a jó kormányzás benthami ideái ráfelelnének A bolondok hajója lapjain hóbortosok egész sokadalmát felvonultató branti allegóriára. Sőt, talán még az említett eszmék genezise is visszavezethető lehet a verses olvasmány által keltett reflexiókhoz.

*

Végezetül kerüljön ide néhány mondat arról a könyvsorozatról, amely kétségkívül a lehető legnagyobb boldogságot jelenti, ha nem is a lehető legtöbb ember, de a bibliofilek, különösen a gallomán bibliofilek számára. Ez nem más, mint a Gallimard kiadó 1931-ben megindított reprezentatív szériája, a Bibliothèque de la Pléiade. (Az elnevezésben nem csupán Fiastyúk csillagképre, vagy másként a Messier 45 nyílthalmazra ismerhetünk rá, hanem arra a XVI. századi francia költői csoportosulásra is, amelynek legismertebb vezérférfiúja Pierre de Ronsard volt és amely egy hellenisztikus alexandriai írótársaság nyomán vette fel a maga csillagászati nevét.) A bibliapapírra nyomtatott és egyebekben is akár dísztárgynak is beillő, belbecsüket tekintve pedig annotált kritikai kiadásokat kínáló Pléiade-kötetek sorában a majdnem legfrissebb tételek Charles Baudelaire munkásságát és levelezését tárják az olvasó elé. Akárcsak a hetvenes években, amikor két-két kötetnyi terjedelemben már ugyanígy ott szerepelt a sorozatban e kultikus szerző és serény levelező – sőt jellemző módon 1931-ben is Baudelaire-é volt a Pléiade legelső kötete. Ám ha e XIX. századi zseni írásai és irományai nem is valamiféle megkésett hiánypótlás jegyében jutottak is be most a Pléiade-kötetek sorába, azért az „új Baudelaire” mégis érdemi újdonságot jelent. Mert amint ezt a 2024-es közreadást irányító páros, André Guyaux és Andrea Schellino június elején a Libérationnak adott közös interjújában nyomatékosan megfogalmazta: „kiadásunk nagyobb tényszerűségre és mértéktartóbb hangvételre törekszik”. S hogy ez többet jelent üres szófordulatnál, azt A Romlás virágai minden korábbinál érzékletesebbé tett alakulástörténete példázhatja, hiszen most nemcsak hogy az 1857-es és az 1861-es kiadások anyagának teljessége követi egymást kronologikus rendben, de az egyes versek megelőző lappublikációja és az átmeneti-alkalmi csoportosítások (mint a tizenegy költeményt gruppírozó 1851-es Les Limbes) is ott lelhetőek.