John le Carré életművének posztumusz zárókötete, a 2021-ben megjelent Ezüstfény eredeti rendeltetését tekintve nem utolsó könyv. A regény első kézirata még a kétezer-tízes években született, le Carré az idők során számtalanszor elsüllyesztette, előszedte, finomította, végül képtelen volt megválni tőle. Ahogy a szerző fia, a szintén író Nick Harkaway (aki az Ezüstfény szövegét gondozta, és útjára bocsátotta) a kötet utószavában megjegyzi: apját nem az irodalmi, hanem a saját elköteleződésével, hűségével kapcsolatos kétségei tartották vissza. Ezért 

az Ezüstfény nem is kimondottan hattyúdal, sokkal inkább fiók mélyéről előkerült vallomás.

Le Carré, aki az 1960-as évekbeli lelepleződéséig elhárítóként és hírszerzőként dolgozott, majd közel hatvan évig írta kémregényeit, állítólag kínosan ügyelt rá, hogy mindvégig lojális maradjon az angol titkosszolgálathoz. Habár a könyveiben ábrázolt politikai-gazdasági összefüggések, életszerű karakterek miatt olykor árulással vádolták, valójában szigorúan tartotta magát ahhoz, hogy a múltjához s egykori ismeretségi köreihez fűződő bizalmas információit sosem bolygatja meg a regényeiben. Jóllehet e tekintetben az Ezüstfény sem jelent önfeladást, drasztikus szembefordulást, ami a nyílt, személyesebb hangú kritikát illeti, 

le Carré kétségkívül kilép a saját komfortzónájából.

A történet origója Edward, egy lengyel származású kém, akit még a hidegháború alatt szerveznek be az angolok. Köré épül fel a főként a jelenben zajló, illetve a múlthoz is tekervényes szálakkal kapcsolódó cselekmény, melynek szövetébe mi, olvasók valamikor a kétezer-tízes években, egy csöndes tengerparti városkában kapcsolódunk be. Itt éli családjával unalmas(nak tűnő) mindennapjait a kedves, habókos öregúr szerepében (vagy inkább maszkjában) Edward, és ide költözik a regény másik kiemelt szereplője, a középkorú Julian is, aki a lélektelen londoni pénzhajszába belefáradva vidékre menekül, hogy könyvesboltot nyisson.

A két férfi összebarátkozik, Julian viszont nem sejti, mennyire fontos szereplővé válik Edward életében. Abban az életben, amely valójában nem a befejezés felé csordogál: éppen egy lényeges keresztúthoz érkezik. Merthogy a háttérben, a regény másik cselekményszálában a harmadik főszereplő, Proctor, az idős szolgálati ember (igazi klasszikus le Carré-i figura) egy váratlanul felszínre kerülő anomáliára próbál fényt deríteni, melynek kapcsán Edward is a figyelem középpontjába kerül. Proctor bereteszelt ajtókat tár ki, megsárgult aktákat porol le, hajdani tiszteket faggat ki, s miközben közeledik a megoldáshoz, egyre inkább úgy tűnik, hogy nem valamiféle kisebb rendellenességre, hanem a titkosszolgálat szervezetébe ékelődött robbanásveszélyes bombára bukkant.

Az Ezüstfény még abban a termékeny időszakban született, amikor le Carré egymás után publikálta az olyan nagyszerű különálló (vagyis nem sorozatba illeszkedő) regényeit, mint Az üldözött (2008), A mi emberünk (2010) vagy a Törékeny igazság (2013). Mind aktuális, égető kérdésekkel foglalkoztak (a nyugati világ partjait elérő bevándorlóhullámok, a csápjaikat nyújtogató nemzetközi maffiahálózatok, a kormányoktól független terrorelhárító akciók, a világszerte erőre kapó szélsőséges csoportok), miközben 

erőteljesen éreztették le Carré egyre markánsabb etikai-erkölcsi kétségeit, borús vízióit.

Eredendően ebbe a sorba illeszkedett volna az Ezüstfény, amely többek között a délszláv háborúval, Amerika hatalmi felelősségével, a közel-keleti konfliktusokkal vagy éppen a NATO jelenkori relevanciájával kapcsolatban üt meg erősebb hangot. A regény szövetébe jól belesimított bírálat fő célpontja viszont inkább a modern Nagy-Britannia. Az Ezüstfény történetének hátterében az egykori birodalom szétforgácsolódásának jeleit láthatjuk, miközben egy olyan titkosszolgálatba nyerünk bepillantást, melynek hatékonysága, patinája jócskán megkopott már, a tagjai közötti bizalom pedig annyira ingatag, hogy ha úgy fújnak a szelek, egymást is képesek elárulni, hátrahagyni a harcmezőn.

A történet során kibomló szövevényes konfliktushelyzet lényegi kérdései: milyen folyamatok tették lehetővé, hogy az egykor sikeres, prominens titkosszolgálat köreiben ily könnyedén láthatatlan tudjon maradni az áruló? Sőt: áruló-e ez a személy egyáltalán? Kinek és minek a felelőssége, hogy az egykori bajtárs, aki látszólag teljes odaadással (és kicsit beteges megszállottsággal) szolgálta választott hazáját, végül csalódottságában, ideológiai-eszmei kisiklásai, magánéleti kudarcai miatt titokban letért a „helyes” útról? És most, hogy fény derült a kilétére, milyen megoldás születhet ebben a kényes helyzetben, s kinek kell elvinnie a balhét, ha az ügy minden igyekezet dacára, mégis rosszul sül el?  

A régi rendszerhez szokott, rutinos Proctor előtt feltárulnak a múlt eseményei, ám a robbanásveszélyes titokra még akkor sem lehet csak úgy rázárni az ajtót, ha az már régi, rozsdás gyújtószerkezet. Bőven van még benne annyi kraft, hogy adott helyzetben komolyan megrendítse az amúgy is ingatag pilléreken álló szolgálatot. Születik hát egy hatástalanítási megoldás. Engedékeny, megalkuvó megoldás, le Carré azonban azt is sugallja vele: a mai rideg, részvétlen világban, mikor a régi játékszabályoknak már nincs jelentőségük, amikor a döntéseket a képmutatás, a gátlástalanság vezérli, már nem sokáig lehet megértést, lojalitást várni. Ám mivel le Carré figuráinak eszük ágában sincs ebbe belenyugodni, küzdenek tovább, és az utolsó pillanatig tartogatnak váratlan lépéseket.

Ettől ugyan a remény szikrája is ott pislákol a regényben, de a sorok mögül kiszüremlő aggodalom és csalódottság pesszimista jövőképet fest, főként Nagy-Britannia hatalmát, a titkosszolgálat jelentőségét, céljait illetően. Ettől eltekintve a regény hangvétele mégis inkább le Carré ragaszkodását, tartását, illetve irodalmi erényeit dicséri, mivel még a kritikus részeknél sem engedte, hogy a szövege személyeskedővé és gyalázkodóvá váljon – igaz, amikor az egyik szereplő Angliát egy még mindig nagyságról álmodó, de már szegény, fogatlan, vezér nélküli vadnak nevezi, átjön, hogy le Carré milyen indulatokat fogott vissza. Érdekes adalék: le Carré egyébként élete utolsó szakaszában annyira nyíltan kiábrándult a hazájából, hogy (többek között a Brexittel kapcsolatos érzései miatt) inkább felvette az ír állampolgárságot. Kíváncsi vagyok, mit szólt volna egy olyan időszakhoz, amelyben az országa háború okozta válsággal néz szembe, a monarchia elvesztette szeretett királynőjét, és pár hónapon belül három miniszerelnök került hatalomra. Az biztos, hogy pokolian jó regényt írt volna belőle.

Mindemellett

az Ezüstfény hiába rendkívüli vállalkozás, összességében befejezetlen mű is.

 Hézagok tátonganak a témakörök kibontásában, a cselekményvezetésben, a karakterábrázolásban. Számtalan lényegi részből csak felvillanásnyi epizódokat kapunk: Proctor kudarcos házasságából, Julian múltjából és bonyolult családi viszonyaiból, a titkosszolgálati vezetők motivációból. De legfőképp Edwardról olvasnánk többet: az apja háborús bűneiről, a lánya életéről, hírszerzői éveiről, álcák, szerepek és maszkok összességéből álló identitásáról. Az egész életéről, amely mintha egy soha véget nem érő fedősztori lenne: feszült, szenvedélyes, egyben végtelenül hazug és magányos.

Jóllehet ezek a hiányok nem teszik élvezhetetlenné le Carré könyvét, olyan ambiciózusabb alapanyagot sejtetnek, amely a szerző magnum opusához, az 1986-os Egy tökéletes kémhez hasonló nagyszabású alkotássá válhatott volna. Így az Ezüstfény „csak” egy igazán jó regény lett, korrekt lélektani mélységgel, a titkokat s fordulatokat lomhán felfedő, régi vágásúan feszült cselekménnyel, csípős angol humorral, remekül felépített dialógusokkal. Végső soron, ha ez marad a szerző utolsó dobása, tehát nem bukkannak fel újabb kötetek abból a bizonyos fiókból, az Ezüstfény elegánsan s személyessége miatt sok tekintetben megrendítően, egyszóval méltón zárja le Carré életművét.

John le Carré: Ezüstfény. Fordította Orosz Anna. Budapest, Agave, 2022. 232 oldal, 3680 forint