Múlt kedden, miközben a hírrovat robotosa – igazoltan, habár nehezen megbocsátható módon – éppen szüneteltette munkálkodását, az eredetileg villamos erőműnek épült londoni Tate Modern Turbine Halljában kihirdették a Nemzetközi Booker-díj ez évi győztesét, pontosabban győzteseit. (Az 50 ezer fontos jutalom mindig szerző és fordítója között oszlik meg.) A hírt, miszerint a rangos elismerést az indiai írónő, Banu Mushtaq és transzlátora, a szintén a szubkontinensen élő Deepa Bhasthi nyerte el a Heart Lamp című elbeszéléskötetért, az elmúlt héten nemcsak kismillió orgánum publikálta, de számosan elmaradhatatlanul a döntés elemzésébe is belefogtak. A kommentárok egyik legérdekesebb közös pontja egyfajta visszafogottság, amely különösen azzal a 2022-es nagyralátással összevetve figyelemreméltó, hogy akkor több helyütt már-már világirodalmi trendfordulóként tárgyalták a dél-ázsiai nagytérség fölértékelődését. (Igaz, abban az évben a Booker Prize és az International Booker Prize döntnökei egyként dél-ázsiai, közelebbről Srí Lanka-i, illetve indiai szerző művét díjazták.) Ezzel szemben most mintha majd’ mindenütt árnyaltabb nyelvi és társadalmi közelítésben kívánnák értelmezni azt a tényt, hogy a jutalmazott kötet 1990 és 2023 között keletkezett írásai eredetileg a dél-indiai Karnátaka államban mintegy 60 millió ember által beszélt kannada nyelven születtek meg. Méghozzá

nem annyira e nyelv kiterjedése, mint inkább az a sajátosság kelt érdeklődést, hogy a kannada nyelv keveredésre és az idegen szavak átvételére fokozottan hajlamos dialektusai közötti távolság még az anyanyelvi fordítónak is folyamatos nehézséget jelentett.

(Azt Nyugat felől olvasva ezzel együtt is lenyűgözőnek találhatjuk, hogy a majd’ másfél milliárd lakosú Indiában a friss díjazás kapcsán a helyi, a lokális, már-már kisközösségi irodalmak esélyeiről cikkeznek.) Aminthogy a kötetnek azt az – olvasást nem feltétlenül megkönnyítő – jellegzetességét is sokan kiemelésre érdemesnek ítélték, hogy az angol szövegben számos kannada, urdu, arab és hindi szó is váltig szerepel, olyan fogalmak kiguglizására késztetve az olvasókat, mint az amma vagy a mahamari. A legnagyobb figyelmet mindazonáltal okvetlenül a női sorsok és a női együttműködés kérdései kapták, hiszen a 77 esztendős ügyvéd és aktivista szépíró, Banu Mushtaq novellái a falusi India muszlim lányairól és asszonyairól szólnak, magának a díjnyertes kötetnek az anyagát pedig – ez példa nélküli a Nemzetközi Booker-díj történetében! – a szerző és bő három és fél évtizeddel fiatalabb fordítója, a társadalmi ügyekben szintén elkötelezett Deepa Bhasthi közösen válogatta össze. Ezáltal pedig a két Booker és az angolszász irodalmi szcéna újabban sokat emlegetett „elnőiesedésének” témáját is segíthet legalább időlegesen érdemibb tárgyak felé terelni a Heart Lamp megannyi szívszorító története – és persze a kötet példázatos sikere is.

*

A franciák mindeközben a saját irodalmi múltjuk egyik problematikus nagyságát készülnek újraolvasni és talán újraértékelni. Legalábbis valami ilyesminek az esélyét csillantja meg a Gallimard kiadó méltán legendás presztízssorozata, a Bibliothèque de la Pléiade, amely frissiben nemcsak vadonatúj Sherlock Holmes-fordítással örvendeztet (e témáról alkalmasint még szólunk majd pár héten belül), hanem Louis Aragon (1897-1982) válogatott irodalmi esszéinek kötetével is. Merthogy ő lenne a vitán felül kiemelkedő jelentőségű író, aki azonban

sokkal hosszabb ideig volt meggyőződéses kommunista, sőt harcos sztálinista (egyszersmind éveken át a szocialista realizmus propagátora), semhogy azt a közeli utókor és a jelen kritikus szemlélői ne véljék aggályosnak.

Aragon irodalmi működésének ezt a vetületét és vonulatát a Pléiade illetékes szerkesztői sem kívánják mellőzni, eltagadni vagy megkerülni, még ha a szovjet kortárs irodalomról felettébb pártosan és nagy terjedelemben referáló 1955-ös Littératures soviétiques érthető okokból ki is maradt a reprezentatív válogatásból, lévén a szöveg tele van ma már obskúrus nevek és életművek említésével. Ott szerepel viszont a kötetben az 1946-os esszésorozat, az évtizedek óta a jótékony feledés homályába merült („bien oublié”) vagy másként fogalmazva a kutya által sem olvasott L’Homme communiste leginkább irodalmi érdekű darabja, akárcsak az 1935-ös Pour un réalisme socialiste programadása. A középpontba mindazonáltal nem a politikus, hanem az erős kritikai vénával és finom elemzőkészséggel megáldott literátor Aragon kerül a szürrealista korszakától a késő öregkoráig ívelő esszégyűjtemény lapjain. Például a francia irodalomtörténet óriásai, Stendhal, Hugo, Rimbaud vagy Mérimée iránti tanúsított és oly sokszor megvallott kötődése révén, ami még abban a szigorúan kritikus szövegében is félreismerhetetlenné válik, amelyet az ötvenes évek közepén az akkor még feltétlenül hithű kommunista Aragon a Nagy szovjet enciklopédia, a Большая советская энциклопедия második sorozatának Francia irodalom-szócikkével kapcsolatban fogalmazott meg.