Smid Róbert: Irodalomelmélet címmel idén a Tempevölgy gondozásában, Füzi Péter és Pikó András Gáspár fordításában végre megjelent nagysikerű könyve, amely eredetileg az Oxford University Press [továbbiakban: UP] A Very Short Introduction [„Nagyon rövid bevezetés”] sorozatának a tagja. Az irodalomelméleti bevezető tankönyvekkel ellentétben az Ön könyve nem úgy épül fel, hogy egymás után végigveszi az irodalomelméleti iskolákat, hanem a pszichoanalitikus elméletet az identitással foglalkozó fejezetben, a dekonstrukciót a beszédaktusokkal és a nyelv performativitásával együtt tárgyalja. Miért inkább egy ilyen szerkezetet választott a könyvnek?

Jonathan Culler: Mint említette, már rengeteg olyan irodalomelméleti bevezető volt, amely egyik iskolát a másik után tárgyalta, legtöbbször kronologikusan, ezért nem sok értelmét láttam még egy ilyen könyvnek. Leginkább azért sem, mert amikor a sajátomat írtam, akkor jött ki Terry Eagleton Literary Theory: An Introduction című könyve [magyarul: A fenomenológiától a pszichoanalízisig, fordította Szili József, Budapest, Helikon, 2000], amely nagyon alapos és szórakoztató munka, nekem meg kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy ha hasonlóképpen írom meg az enyémet, akkor vajon az fel tudja-e venni a versenyt az övével. Értelmetlen lett volna valami hasonlót csinálni, csak rövidebb terjedelemben, ezért is fogtam valami teljesen máshoz.

Az is szerepet játszott a döntésemben, hogy a saját oktatói tapasztalatom alapján az egyetemi hallgatók ritkán kötelezték el magukat egy-egy irányzat mellett, nem nagyon hallottam olyat, hogy „én foucault-iánus vagyok”, vagy hogy valaki Derrida-követő vagy lacaniánus egyetemistaként. Inkább érdekelte őket az elméletek közötti kapcsolat, és hogy miként tudnák a különböző irodalomelméleti iskolák belátásait, eredményeit vegyíteni. Így még annak a nem túl szerencsés gyakorlatnak is többször tanúja voltam, hogy a disszertációk bevezető fejezetében a doktoranduszok úgy érezték, muszáj végigvenniük valamennyi elméletet, és jelezniük, hogyan fogják őket hasznosítani az értekezésben. Ez aztán befogadhatatlan szövegeket eredményezett olyan mondatokkal, hogy „a dekonstrukció ezt meg azt mondja, de ennek meg annak ez meg az a hátránya stb.” Ez is amellett szólt, hogy ne úgy csináljam meg a saját irodalomelméleti bevezetésemet, hogy felsorolom az egyes irodalomelméleti iskolák jellemzőit. Ráadásul az ugye nagyjából mindegyikben közös, hogy szembehelyezkednek a bevett gondolatalakzatokkal, és újragondolják a társadalmi, politikai és intellektuális berögzültségeket, így leginkább csak abban különböznek, hogy a világtapasztalatunk mely aspektusát tartják a legmeghatározóbbnak.

De a kérdése arra is vonatkozik, hogy miként döntöttem el, milyen fejezetekből is álljon a könyvem. Nem mondom, hogy az enyém a tökéletes struktúra, de az nyilvánvaló volt, hogy kell például egy narratológia rész, hiszen az irodalomoktatásban az kiemelt fontosságú; akárcsak a költészet, a poétika és a retorika, amelyek egy fejezetbe kerültek – ezt ma már máshogy tagolnám, de akkor jó ötletnek tűnt ezeket együtt tárgyalni. Amikor az első kiadás megjelent [1997-ben], akkor a kultúratudomány, illetve annak az irodalomtudománnyal való kapcsolata egy fontos téma volt, szóval ez is kapott egy jelentékeny részt a könyvben. És akkor ott van a különböző elméleti kontextusokban használatos performativitás koncepciója is, amelyet egy viszonylag tömör fejezetben tárgyalok, felvázolva a fogalom rövid történetét, számba véve annak lehetőségeit, hogyan hasznosítható az irodalomtudományban, illetve a gender- és a queerelméletekben is. Az identitás kérdése az irodalomban és az irodalomelméletben szintén lényeges téma, de az erről szóló fejezetben másról is szó van.

A most magyarul megjelent kiadás szerkezete kicsit eltér az eredetitől, mert tíz évvel az első kiadás után megkeresett az Oxford UP, hogy az újabb elméleti fejleményeket is tekintetbe véve frissítsem egy kicsit a könyvet. Ahelyett, hogy újraterveztem volna az egészet, írtam inkább egy újabb fejezetet Etika és esztétika címmel, amibe aztán belefért az ökokritika és a zoopoétika [animal studies] is.

Összefoglalva: jó választás volt, hogy ilyen szerkezetű lett a könyv. Tisztában vagyok azzal is, hogy széles körben forgatják a különböző irodalomelméleti kurzusokon. Sok olyan oktató van, aki fontosnak tartja, hogy a hallgatóik tudjanak valamit az irodalomelméletről, de nem akarja az egyik vagy másik elméleti iskola melletti elkötelezettséget rájuk erőltetni, tehát mondjuk dekonstruktőröket vagy pszichoanalitikus olvasókat nevelni. Erre az egyik legalkalmasabb bevezetés az enyém, főleg, hogy olyan kérdésekkel is foglalkozik, hogy mi az irodalom, mi az elmélet, hogyan viszonyul az irodalomtudomány a kultúratudományokhoz stb., csupa olyasmivel, amelyeket a legtöbb, iskolák és irányzatok alapján szerveződő irodalomelméleti kézikönyv gyakran mellőz.

SR: Már utalt rá, például azzal, hogy a költészetet, a poétikát és a retorikát nem egy fejezetben tárgyalná, de megkérdezném nyíltan, hogy ha ma kellene teljesen az elejéről kezdenie ennek a könyvnek a megírását, akkor mit csinálna másként? Ismerünk példákat arra, hogy a több kiadást megélt irodalomelméleti munkák teljesen átalakulnak, például Mieke Bal narratológia-könyvének legújabb verziói köszönőviszonyban sincsenek az eredeti kiadással.

JC: Az Irodalomelmélet egy elég népszerű könyv, jól fogadta a szűken és a tágan értett szakma is, ráadásul egészen szép hasznot hajtott az évtizedek alatt – egy időben, a Globalization mögött a sorozat második legnépszerűbb darabja volt. Most megint eltelt több mint tíz év, és gondolkodom azon, hogy kellene megint egy frissített kiadás, hogy továbbra is fogyjon a könyv, de még nem igazán van ezzel kapcsolatban konkrét ötletem. Talán bővíteném az utolsó fejezetet, lehet, hogy kettébontanám. Ha a kiadó felkér egy újabb kiadásra, igent mondok rá, mert az ember meg akarja őrizni a jó viszonyt a kiadójával, hogy az továbbra is népszerűsítse és árusítsa a könyveit. Majd akkor ráérek ezen agyalni.

Az biztos, hogy továbbra sem irányzatok és iskolák alapján írnám meg. Mivel a legutóbbi kiadás óta megírtam a Theory of the Lyric [Líraelmélet] című könyvemet, biztos, hogy az Irodalomelmélet újraírásakor nagyobb teret kapna a költészet és a líraolvasás, amit akkoriban nem emeltem ki eléggé a többi téma közül. Például alig egy oldalt kapott a ritmus, szinte semmit nem írtam az ütemről stb. Ha ugyanakkora terjedelemben kellene megírnom, mint anno, akkor viszont nagy bajban lennék, hogy mit hagyjak ki azért, hogy új dolgokat beemelhessek. Az biztos, hogy a narratológiával foglalkozó részt kiigazítanám, mert abban még egyértelműnek vettem, hogy egy szövegnek kell, hogy legyen elbeszélője, ma viszont már megkérdőjelezném a narrátor szükségességét. Nem beszélve arról, hogy egy csomó új fejlemény van a narratológiában, például a transzmedialitás vagy a kognitív iskola eredményei, amiket mindenképp belevennék egy némileg bővített kiadásba. És akkor ott van az is, hogy az ökokritika mennyire fontos lett manapság a globális felmelegedésre irányuló figyelem miatt – ez a diskurzus még 2011-ben sem volt ilyen intenzíven jelen, amikor az új, bővített kiadás készült.

Szóval nem gondolom, hogy teljesen máshogy csinálnám, inkább csak bővíteném az egyes részeket, ha ezt a kiadó megengedi. Persze ennek a sorozatnak elég kötött a karakterszáma, manapság talán megengedőbbek ezzel kapcsolatban, de nem lehet nagyon túllépni a meghatározott terjedelmet.

SR: Hát, a sorozat címe mégiscsak az, hogy „Nagyon rövid bevezetés”.

JC: De ha mindent engednének, amit szeretnék egy új kiadásba belevenni, az nem lenne „nagyon rövid”. (nevet)

SR: Mennyit merített a könyvhöz az oktatói tapasztalataiból? Elég nyilvánvalónak tűnik a műveit olvasva, hogy mindig figyel arra, azok miként hasznosíthatók az oktatásban. Ehhez hoztam egy rövid idézetet az In Pursuit of Signs [A jelek nyomában] című tanulmánykötetének programadó utolsó írásából: „Nem azt mondom, hogy az irodalomban ne lenne semmi olyan, amely kikülöníti azt a többi művészetből, mint inkább azt, hogy az irodalomnak ez a különlegessége, a privilegizált státusza ma már nem vehető biztosra valamiféle adott vagy inherens minőségként”.

JC: Természetesen a könyvem azt hirdeti, hogy az irodalomelmélet középpontjában az irodalom áll. Bár rendszeresen tartottam elméleti kurzusokat, amikor az Irodalomelméletet írtam, ezek a kurzusok úgynevezett kombinált előadások voltak, ahol a doktoranduszok együtt ültek az egyetemi hallgatókkal. Akkoriban nem igazán szerettem doktori szinten irodalomelméleti kurzusokat tartani, ugyanis a fél társaság azért volt ott, mert iszonyatosan felkészültek voltak elméletből, és olyanokról akartak vitatkozni, hogy Foucault akkor progresszív volt-e vagy sem.

SR: A kilencvenes évekről beszélünk, ugye?

JC: A nyolcvanas-kilencvenes évekről, igen. A csapat másik fele pedig azért volt ott, mert rettegett az elmélettől, de szüksége volt egy bevezető órára. Hogy ezt kezelni tudjam, kettéválasztottam az órákat: volt két előadás, a harmadik alkalommal pedig külön-külön vitaórát tartottam a hallgatókkal és a doktoranduszokkal. Szóval utóbbiak annyit vitatkozhattak, amennyit csak akartak. Mindazonáltal ez a kurzus egyáltalán nem úgy épült fel, ahogy a könyv, bár tematikailag persze volt átfedés, de alapvetően Barthes, Derrida, Foucault, Lacan, Barbara Johnson és a többiek szövegei köré szerveződött, egyszerre fókuszált az említett szerzők gondolkodására és kapcsolt hozzájuk bizonyos témákat, mint például a performativitás. Annyiban viszont mindenképp befolyásolta ez a kurzus is azt, ahogy a könyvet megírtam, hogy az előadásokon arra törekedtem, hogy a lehető legérthetőbben vázoljam fel a szövegek érvelését és tétjét, illetve összehasonlítsam az egyes elméleti keretek előfeltételeit.  De soha nem volt olyan kurzusom, amely a könyv felépítését követte volna, hogy egyik alkalommal arról beszélnénk, mi az irodalom, a másikon, hogy az irodalomtudomány és a kultúratudományok között milyen viszony van stb.

Az Irodalomelmélet egyértelműen a hallgatóknak íródott elsősorban, de oktatóktól és a szakmán kívüli olvasóktól is rengeteg pozitív visszajelzést kapott. Volt persze hallgatói segítségem, amikor a könyvön dolgoztam – nekik és mindenkinek, aki átolvasta a kéziratot, megköszönöm a hozzájárulásukat a könyvben. Amikor már a vége felé jártam, emlékszem, hogy egy jó barátom elsőéveseket tanított, és eléggé érdekelte a készülő könyv, így megkértem, hogy néhány fejezetet adjon ki olvasni nekik, hogy kiderüljön, mi az, ami tiszta, és mi az, amit nem értenek. A visszajelzések alapján aztán átdolgoztam részeket, így a könyvet már a megjelenése előtt teszteltük a hallgatókon.

SR: Többször említette most is, hogy foglalkoztatja az irodalom- és kultúratudomány közötti kapcsolat, és vissza-visszatér hozzá a könyveiben. Mit szól ahhoz, hogy az utóbbi évtizedekben egyre több olyan könyv született, amely az irodalomelmélet haláláról értekezik? Ott van például Galin Tihanov The Birth and Death of Literary Theory című monográfiája (Az irodalomelmélet születése és halála), amely azt állítja, hogy klasszikus értelemben, úgy ahogy a formalisták értették, ma már nincs irodalomelmélet, csak kultúratudomány. Vagy ott van Hans Ulrich Gumbrechtnek a több esszéjében is hangoztatott gondolata [magyarul megtalálható a Szellemtudományok – mi végre? Budapesti előadások című kötetben (Kijárat, Bp., 2013)], hogy 1989 után nincs olyan átfogó elmélet, mint amilyen a strukturalizmus vagy a dekonstrukció volt – ironikus módon, mindkettő elősegítette, hogy az irodalomelmélet kultúratudománnyá váljék.

JC: Valóban rengeteg könyv jelent meg az évek során, amely az irodalomelmélet haláláról értekezik, olyan címekkel például, hogy Theory After Theory [„Elmélet az elmélet után”]. De ha az irodalomelmélet tényleg halott lenne, akkor nem születnének könyvek arról, hogy halott, nem igaz? A Norton Anthology of Criticism and Theory szerkesztője, Vincent Leich például semmi másról nem ír, csak irodalomelméletről, és néhány évente kiad egy könyvet. A legutóbbiban van egy táblázat, valami 12 csoportot vázol fel részegységekkel, szóval ha ezt egy PowerPoint prezentációra felrakjuk, akkor teljesen olvashatatlan az egész. Ez meg inkább azt mutatja, hogy az elmélet nagyon messze van attól, hogy halottnak nyilváníthassuk, inkább arról van szó, hogy már rengeteg mindent magában foglal, de nincs egyetlen olyan irány, amely vinné a prímet.

A kultúratudományokkal kapcsolatban pedig az a helyzet, hogy amikor a könyvet írtam a kilencvenes évek végén, akkor az Egyesült Államokban, de talán az Egyesült Királyságban, sőt máshol is…

SR: Németországban is…

JC: Igen, Németországban is, késhegyre menő vita ment arról, milyen viszony van az irodalomtudomány és a kultúratudományok között. Az egyik tábor azoké az irodalmároké volt, akik szerint a kultúratudósoknak nem az angol tanszéken van a helyük, hanem mondjuk a szociológián vagy a történelmen. A másik tábor pedig úgy érvelt, hogy az irodalomtudósok a kultúratudomány egy elitista ágát művelik, szóval teljesen logikus lenne, hogy az irodalomtudomány a kultúratudományok nagyobb struktúrájának a része legyen.

SR: Ez kicsit emlékeztethet minket a vitára a szemiotika és a nyelvészet kapcsolatáról; míg Saussure előbbit az utóbbi részének tekintette, addig Barthes ezt fordítva gondolta.

JC: Igen, de az ilyesfajta viták lecsillapodtak, ma már a kultúratudósok nem szidják az irodalomtudósokat, ahogy utóbbiak sem akarják kitessékelni a tanszékről az előbbieket, már csak azért sem, mert a kurzusaik szép számú hallgatót vonzanak, akik máskülönben elmennének mondjuk szociológiára. Mindenesetre az elmélet természetére vonatkozó kérdések ma is relevánsak. Egyrészt, legalábbis az Egyesült Államokban, egyetértés van azzal kapcsolatban, hogy aki irodalom- és kultúratudományt művel, az mindenképp egy elméleti kerettel dolgozik, amely alapvetően befolyásolja, milyen kérdéseket tehet fel egy-egy mű kapcsán. Másrészt pedig ott vannak azok, akik politikai téteket akarnak rendelni a diszciplínához, és hangsúlyozzák, hogy nincs olyan, hogy csak úgy ártatlanul olvasunk, hanem jobb explicitté tenni az elméleti keretünket. Régebben persze lehetett valaki elméletellenes, és hangoztathatta, hogy ő szépirodalmat akar értelmezni, nem pedig bölcseleti szövegekkel tölteni az idejét. Még mindig vannak olyanok, akik azt mondják, hogy „Csak irodalmat szeretnék olvasni”, ám ők is tisztában vannak azzal, hogy értelmezéseik egy elméleti kereten belül születnek. Most ezt vagy az irodalomelmélet halálának nevezzük – hiszen mindenki alapvetőnek veszi, hogy egy bizonyos elméleti kereten belül állítja elő az olvasatát –, vagy pedig épp ez jelezné az elmélet győzelmét.

Erre gyakran felhozom a feminizmust analógiaként. Az Egyesült Államoknál maradva, az én generációm feministái gyakorta a fiatalabbak szemére vetik, hogy túlságosan is adottnak veszik mindazokat a jogokat, amiket a feministák kiharcoltak, és ezért már nem is nevezik magukat feministának. Aztán elindult a #metoo-mozgalom, és minden megváltozott: addig úgy tűnhetett, hogy a feminizmus már minden célját megvalósította, emiatt a fiatalok körében voltak nála népszerűbb irányzatok. Ezt nevezhetjük a feminizmus halálának vagy győzelmének is – most viszont, a #metoo után senki nem mondaná, hogy a feminizmus halott.

De hogy visszakapcsoljak a mai elméletek kérdéséhez, egyetértek Önnel: tényleg nincs egy olyan irányzat, amely a többi előtt járna, amihez egyfajta FOMO-érzés kapcsolódna, hogy tudni kell róla, különben lemaradunk valamiről – ez korábban gyakori volt az új és izgalmas elméletekkel kapcsolatban az akadémiai közegben. Az ökokritika talán betölthetné ezt az űrt, de rengeteg féle megközelítés tartozik alá, és a legtöbb ökokritikai munka nem egy komplex elméleti kerettel szembesíti az olvasót, amit meg kellene értenie. Például csinálhatsz úgy is ökokritikát, hogy a romantikus szerzőknél a természet dicsőítéséről írsz, de úgy is, hogy a tárgyorientált ontológiát [Object-Oriented-Ontology] követve amellett érvelsz, hogy a pókok, a borzok, az óceánok és a műholdak azonos szinten vannak az ágencia tekintetében. Mindenképp érdekes lesz látni, hova fut ki ez az egész .