Az elméletbe vagy beleszeret, vagy belehal az ember. Jonathan Culler legendás bevezető könyve, amely – immár több generáció életében – mind az előbbihez való közelebb kerülésért, mind az utóbbi visszaszorításáért rendkívül sokat tett, 2022 óta olvasható magyarul is, Füzi Péter és Pikó András Gáspár fordításában. A fordítás alapjául Culler könyvének 2011-es kiadása szolgál, így az kilenc fejezetből és az ezekhez tartozó, a különböző irodalomelméleti iskolákat szócikkszerűen bemutató függelékből épül fel.

Pikó András Gáspárnak a Tempevölgy 2020. januári számában megjelent cikke joggal jegyzi meg: a Culler könyvét is soraiban tudó „sorozat egyik unikális erénye: hogy nem csak kezdőknek szól”. Oktatási szempontból ugyanakkor ez az értéktöbblet nem feltétlenül előnyös. Miközben az akut tankönyvínségben szenvedő magyar irodalomtudományban kétségtelenül hatalmas szükség van bevezető munkákra, 

számomra a mai napig sem egyértelmű az, hogy Culler munkája az egyetemi képzés első szakaszában, vagyis az igazán kezdőknél biztonsággal és hatékonyan bevezethető lenne –

még ha egyszerre informatív, innovatív és szórakoztató módon szólal is meg. Egy elsőéves, az irodalomelmélettel még csak éppen ismerkedő hallgató számára ugyanis oktatási tapasztalataim szerint túlságosan magas belépési szintet rögzít.

De kinek is szól akkor Culler könyve? Elsősorban azoknak, akiknek már vannak irodalomelméleti alapjaik, de az irodalomról való gondolkodás kapcsán összegző perspektívára, rendszerezésre, ismétlésre és elmélyülésre vágynak. 

Mesterszakos hallgatók, doktoranduszok számára alapmunka,

irodalomtörténészeknek jó ismétlés. „Az Irodalomelmélet – jegyzi meg Culler Smid Róbert vele készített 1749-interjújában – egyértelműen a hallgatóknak íródott elsősorban, de oktatóktól és a szakmán kívüli olvasóktól is rengeteg pozitív visszajelzést kapott.”

A magyar olvasó számára Culler könyvének erőssége a leginkább abban érhető tetten, amilyen könnyedséggel és eleganciával vezet elő olyan összefüggéseket, amelyek az irodalmi szövegekkel való foglalkozás lényegét érintik. 

Culler számos példa bevonásával, kiváló arányérzékkel mutatja be az értelmező olvasás legfontosabb kérdéseit.

Fontos ugyanakkor szem előtt tartani azt is, hogy az Irodalomelmélet egy, a domináns magyar irodalomtudományi diskurzusokban megjelenőtől sok mindenben különböző szemléletmódra alapozva, az Egyesült Államok egyetemein futó humanities-stúdiumok perspektívájából szólal meg.

Mindez már a kötet felütésében, az elmélet (theory) értelmezésének kérdésében jól látható. Culler szerint ugyanis az elmélet nem korlátozható az irodalommal való foglalatoskodás körére, sőt, érvel a szerző, részben épp a diszciplináris határok átlépésétől az, ami – lényegéhez tartozik, hogy képes hatni saját szűken értett tudományterületén túl is, beavatkozik, kizökkent, eltérő perspektívát kínál. Az elmélet és az irodalomelmélet megkülönböztetése éppen ezért félreértések forrásává is válhat – bár magyar nyelven is szokás pl. „elméletileg megalapozott” elemzésekről beszélni, ezalatt javarészt az irodalomelméleti megalapozottságot kell érteni –, hiszen ezek szerint akár az a zűrzavaros helyzet is előfordulhat, hogy az irodalomelméleti korpusz egy része, ha nem hat vagy hatott termékenyítőleg más tudományszakokra, nem elmélet, esetleg, szélsőséges esetben, csak az tűnik elméletnek, ami szigorúan értve nem az irodalomhoz tartozik, vagy legalábbis nem ehhez a tárgyhoz szól elsősorban hozzá. Emellett fontos felfigyelni arra is, hogy Culler értelmezésében az elmélet szükségszerűen bír szubverzív jelleggel, ráadásul ez a szubverzivitás a „józan ész” (common sense) viszonyában válik nyilvánvalóvá, amennyiben az elmélet nem más, mint ennek kritikája. 

Az elmélet innen nézve, még ha Culler meghatározásában ez utóbbi sem sikkad el egészen, inkább felforgat, mint megértésre sarkall,

vagyis inkább kritikai, mint történeti-hermeneutikai tétekkel rendelkező interpretációs folyamatokban érhető tetten. Nem is annyira az a lényeges itt, hogy egyáltalán mit is takar a „józan ész” – javarészt természetesként tételezett történeti-kulturális formációkat –, hanem az, hogy az elmélet és a „józan ész” viszonyának effajta elgondolása a lehetséges elméleti műveletek egy speciális körét kanonizálja csupán, ami azt is jelenti, hogy elválaszthatatlan az elmélet kulturális-társadalmi és akadémiai indexeitől (ezek Culler visszatérő apologetizálásának formájában is tetten érhetők).

Ezzel kapcsolatban megjegyezhető, hogy – habár ezzel a magyar kiadás szerkezetileg elmozdult volna az eredetitől – a főszöveghez érdemes lett volna egy kontextualizáló, a könyvsorozat (A Very Short Introduction) és a benne megjelent munka tétjeit ismertető előszót is csatolni, annál is inkább, mivel Pikó András Gáspár már idézett cikke erre a feladatra épp ideális lett volna.

Ami a kötet címének másik tagját illeti, Culler irodalomfogalma az irodalmat az olvasás aktusát meghatározó nyelvi viszonyrendszerben teszi elgondolhatóvá („az irodalom egy beszédaktus vagy szövegesemény” [38]). A kötet, már ami az irodalommal való foglalkozás szorosabban vett kérdéseit illeti, az irodalom mibenlétének problémájától az irodalom- és kultúratudományok viszonyán, az interpretáció legalapvetőbb dilemmáinak tárgyalásán, a költői művek és a narratív alkotások karakterének meghatározásán keresztül jut el az irodalom etikai összefüggéseihez. Ennek során számtalan, a humán stúdiumokat a mai napig meghatározó elméleti modellt mutat be értelmező módon (többek között Saussure-től Derridán át Butlerig), mindből kiemelve azokat a belátásokat, melyek horizontformáló erővel bírnak, és amelyeket pontosan ezért mindenkinek érdemes lehet elsajátítani, aki behatóbban szeretne irodalommal foglalkozni. Az imént felsorolt klasszikus elméleti témák körültekintő bemutatása mellett Culler könyvében az olyan, immár hazánkban is egyre növekvő népszerűségnek örvendő kérdésfelvetések felvillantása is helyet kap, mint az ökokritikai vagy a poszthumanista gondolkodás.

Ha valami felróható az Irodalomelméletnek, még ha ez részben ismét csak magyarázható az eltérő akadémiai hagyományokkal, az az irodalomtörténeti horizont majdnem teljes hiánya.

Ami kimarad tehát: a történetiség és a történeti megértés, az események és a struktúrák, valamint a korszakok és (élet)művek viszonyának, továbbá az irodalomtörténet-írás módszertani dilemmáinak a tárgyalása.

Végezetül néhány szó a fordításról: 

Füzi Péter és Pikó András Gáspár fordítói munkája néhány kisebb nyelvi megoldatlanságtól eltekintve gördülékeny, jól olvasható szöveget eredményezett, amely ugyanakkor számos ponton eltér az eredetitől.

Ezek az esetenként modális, máskor szintaktikai vagy lexikális változtatások – legalábbis amennyire azt a véletlenszerű helyi összevetéseim mutatták – nem módosítják lényegileg az argumentációt, pl. önellentmondásokat írva Culler szövegébe, viszont helyenként pontatlanná teszik a fordítást. Ilyen az érvmenet szerves részét képező megszólítások – vagy általános alanyok – többes szám első személyre való cserélése, valamint az ilyen és ehhez hasonló szöveghelyek: „Nem valami konkrétnak az elméletéről van szó, sem úgy általában egy összefüggő elméletről.” [It is not the theory of anything in particular, nor a comprehensive theory of things in general,] (10/1); „Ott vannak Virginia Woolf regényei, Freud esettanulmányai, vagy akár mindkettő egyszerre – a kutatásukban módszertanilag nincs döntő különbség.” [You can study Virginia Woolf’s novels or Freud’s case histories or both, and the distinction doesn’t seem methodologically crucial.] (29/19); „Nos, ami itt folyik, az az úgynevezett cultural studies, azaz »kultúratudományok«, az 1990-es évek bölcsészeinek egyik legfőbb elfoglaltsága.” [What’s happening here is ’cultural studies’, a major activity in the humanities since the 1990s.] (55/43); „Ahogy pedig ez a vita is mutatja, a nyelv szerepét és természetét érintő kérdések mindig is lényegi részét képezték az elméletnek, a jelentés problémáján keresztül számos fontos kérdést meg lehet érteni.” [As this debate indicates, questions about the nature and the roles of language and how to analyse it have been central to theory. Some of the major issues can be focused through the problem of meaning.] (69/56); „Közeli szövetségese a retorikának, amely az ókortól fogva a nyelv meggyőző és kifejező használatát, a hatásos diskurzusokat létrehozó nyelvi és gondolati technikákat tanulmányozza.” [It is closely allied to rhetoric, which since classical times has been the study of the persuasive and expressive resources of language: the techniques of language and thought that can be used to construct effective discourses.] (84/70) Ezek a példák mind a könyv egyes fejezeteinek a legelső szakaszából származnak – a sor folytatható lenne –, ami arra mutathat rá, hogy a fordítás jelenlegi változatát mindenképp érdemes lett volna erősebb összhangba hozni a forrásszöveggel, amivel az ilyen típusú, nem ritkán értelemzavaró pontatlanságok minden bizonnyal elkerülhetők lettek volna. A második kiadásban, ha lesz, és remélem, lesz, ezeket persze lehet majd orvosolni.

Jonathan Culler: Irodalomelmélet. Nagyon rövid bevezetés. Fordította Füzi Péter és Pikó András Gáspár. Balatonfüred, Tempevölgy, 2022. 206 oldal, 5000 forint