„Alapjában Dumas fils az akkori idők Ibsene volt.”
Kosztolányi Dezső[1]
Regényeit (a Kaméliás hölgy kivételével) elfelejtették, esszéköteteit feltehetően sohasem olvasták, annak idején ünnepelt színpadi műveit (megint csak a Kaméliás hölgy kivételével) nem játsszák, pedig a francia XIX. század második felében Alexandre Dumas fiának hírneve még az apjáét is elhomályosította. Ő volt a nagylelkű prostituált irodalmi mítoszának[2] és a polgári tézisdrámának megteremtője.
Bár apja hétéves korában nevére vette, ifj. Dumas-t egész életében nyomasztotta, hogy házasságon kívül született[3]. (A húszas éveinek elején járó apa, aki akkortájt Orléans herceg titkárságán dolgozott, csak átugrott valamit kölcsönkérni a vele egy emeleten lakó harmincas, de még csinos fehérnemű-varrónőhöz.) Ez a születési hátrány, a szégyenérzésnek meg a büszkeségnek ez az ambivalenciája nyilván még a világhírű apával való rivalizálási kényszernél is erősebb hátszelet adhatott az érvényesüléshez. Ifj. Dumas azonban nemcsak enfant naturel – ahogy a francia mondja –, hanem enfant de la balle is; a kifejezés azt jelenti, hogy valaki az apja révén beleszületik egy hivatásba. És csakugyan, az ifj. Dumas úgy született bele – ugyanolyan természetesen – a színház meg az irodalom világába, mint ahogy Molière Jourdain ura eszmél rá, hogy – bár tanulni sohase tanulta – ő tulajdonképp prózában beszél…
Jóllehet apja a legszínvonalasabb iskolákba járatja (egyik bentlakásos intézményben a nála két évvel idősebb Edmond de Goncourt iskolatársa), nem a legjobb tanuló, az érettségit se tudja letenni. De ez nem befolyásolja irodalmi becsvágyát. 1844 és 1845 között, néhány hónapig Marie Duplessis-vel volt viszonya (a körülrajongott luxusprostituált nyilván sokat tett azért, hogy a fiatal férfit írói és egyéb gátlásaitól megszabadítsa). Ifj. Dumas akkorra már túl van három-négy szexuális élményen[4] és ugyanannyi felejthető irodalmi próbálkozáson. A pár hónapos kaland, persze, csak futó epizód a híres kurtizán életében, akivel több ismert arisztokrata fiatalember mellett még Liszt is összeszűrte a levet. A fiatal Marie Duplessis 1847 elején tüdővészben elhunyt; mivel a kurtizánnak – az újratemetéssel meg vagyontárgyainak elárverezésével – még a halála is társadalmi esemény, ifj. Dumas úgy érzi, végre kezében a nagy téma, és három hét alatt papírra veti a Manon Lescaut XIX. változatának szánt kisregényt, A kaméliás hölgyet.
A jó családból való Armand Duval meg egy kitartott fiatal nő, Marguerite Gautier beleszeret egymásba. Bár az utóbbi még az életmódjáról is hajlandó lemondani, a fiatalember apja rábeszéli, szakítson a fiával, mivel a kapcsolat rossz fényt vet a családjára. A fiatal nő készségesen meghozza az áldozatot, és visszatér régi életéhez, de a tüdővész nem sokkal ezután elviszi. A regény nem önéletrajzi jellegű, bár ifj. Dumas a kurtizán alakjának megrajzolásához nyilván saját emlékeit is felhasználta. Jellemző, hogy a huszonnégy éves ifjabb Dumas nem egyes szám első személyben – például Lamartine Graziellájának mintájára –, nem is – miként a Bovaryné Flaubert-je – a szenvtelen mindentudás nézőpontjából, hanem kerettörténetébe ágyazva dolgozza fel történetet. A módszernek alighanem az a célja, hogy az olvasó egyszerre tudjon azonosulni és távolságot tartani egy jómódú polgárcsemete meg egy prostituált szerelmi viszonyával.
Ifj. Dumas már gyerekként szigorú kritikával nézett fel bohém, csapodár és felelőtlen apjára, nem csoda, hogy – erre való a narrátor – regényíróként sem tud szabadulni az erkölcsprédikátor szerepétől. Ez a romantikát és realizmust vegyítő XIX. századi (sőt, kis jóakarattal klasszikusnak is tekinthető[5]) bestseller, amelyet számtalan nyelvre (még kínaira is[6]) lefordítottak, egyszerre szenvedélyes szerelmi történet, moralizáló erkölcsrajz, plusz egy korabeli luxusprostituált mindennapjainak gondosan adatolt szociográfiája[7]. A mű valójában fordított tükörképe Prévost abbé Manon Lescaut-jának: míg ott a férfi hős, Des Grieux lovag mond le szerelme érdekében társadalmi státuszáról, itt a nagylelkű kurtizán, Marguerite Gautier hoz áldozatot, hogy Armand Duval visszatérhessen a „tisztességes” polgárok világába...
Ifj. Dumas többször is hangsúlyozza Marguerite Gautier egyszerre erotikus és „szűzies” megjelenését, mintha „ebből a szűzies fiatal lányból csak valami véletlen esemény folytán lett volna kurtizán, és a kurtizánból ugyanilyen véletlen esemény folytán lett volna fülig szerelmes tisztalelkű szűzlány…”[8]. A szerző az „ártatlanság” meg az „erkölcstelenség”, a „bujaság” meg a „tisztalelkűség” ütköztetésével próbálja csökkenteni, ha nem teljesen eltörölni a „bűn” meg az „erény”, vagyis a prostitúció meg a polgári morál közti távolságot, mintegy azt sugallva, hogy a két világ azért nem is áll olyan áthidalhatatlan távolságra egymástól. De hiába a nemes jellem, az „erkölcstelenségből” nincs visszaút a „tisztességes” polgárok sorába. Bármennyire is megható Marguerite Gautier nagylelkűsége, a korabeli közönség nem azért fogadta rokonszenvébe, mert luxusprostituált létére is képes önzetlen szerelemre, hanem mert pária volta ellenére sem kérdőjelezi meg, sőt, aggályosan tiszteletben tartja a polgári társadalom erkölcsi normáit. Ezért mondja Roland Barthes, hogy A kaméliás hölgynek „korántsem a szerelem mítosza, hanem az elfogad(tat)ás vágya áll a középpontjában”[9].
Ennek ellenére – legalábbis a korabeli olvasó nézőpontjából – volt azért provokáció is a regényben, és nem is kevés. Marguerite Gautier a mű első részében öntudatos, határozott, (anyagilag is) független asszony, aki szabadon rendelkezik testével és szabadidejével, és aki gátlás nélkül adja át magát a szexualitásnak. Vagyis olyan szabadságot képvisel, amire a korabeli polgárfeleségek hiába áhítoztak. Mintha a regény egyben azt is sugallná, hogy a női egyenjogúság bűnös ábránd, és csak erkölcstelenségben, csak a prostitúció megbélyegzett világában lehetséges. Zavaró lehetett az is, hogy Marguerite nemcsak anyagilag, de intelligenciában, sőt, az érettséget és érzelmi kifinomultságot illetően is magasan felette áll a férfinak. Még jobban kidomborítja ezt a korabeli nézőpontból visszás helyzetet, hogy a mű közepére helyezett vidéki idillben felcserélődnek a nemi szerepek, nem a férfi tartja el őt, hanem ő a férfit. Marguerite szabadsága azonban korántsem határtalan: amikor megjelenik a színen Armand apja, és lelkére beszél, azonnal beletörődik a társadalom kitaszítottjának és az engedelmesen alárendelődő nőnek szerepébe.
Tudjuk, ifj. Dumas nem sokkal a regény sikere után már dolgozott a történet színpadi változatán, de belügyminiszteri tilalom miatt csak a II. Köztársaság bukása után kerülhetett sor a darab bemutatására. Pedig a színdarab a regénynél sokkal rugalmasabban alkalmazkodik a kor nyárspolgári érzékenységéhez: tény, hogy a színpadi változatban a szerző már tudatosan kereste a kompromisszumos megoldásokat. Újdonság például a regényhez képest Gustave és Nichette párosa, a házassággal végződő „erényes” kapcsolat Marguerite és Armand „bűnös” szerelmének ellensúlya. Másrészt Armand apja – ő az idillel szemben a polgári morál, vagyis „realitás” képviselője – nem a történet végén jelenik meg, miként a regényben, hanem – mintegy a dráma centrumába helyezve – a harmadik felvonásban. Jellemző még a színmű konformizmusára, hogy itt Marguerite már egyáltalán nem olyan határozott és önálló nő, mint a regényben. És míg a regénybeli Armand-ban erős a bűntudat Marguerite halála miatt, a színműben már semmi oka rossz lelkiismeretre, és ugyanígy – persze, csak halála után – a szerelméről nagylelkűen lemondó Marguerite Gautier is majdhogynem „tiszteletbeli” polgárasszonnyá lép elő…
Amikor a párizsi Calmann-Lévy több kötetben kiadja színpadi műveit, ifj. Dumas A Kaméliás hölgy örvén (1867) címen terjedelmes esszét illeszt a darab elé[10]. Az esszé második része már túllép a prostitúció problémáján, és tágabb keretben vizsgálja a nőnek a társadalomban, illetve a házasságban betöltött szerepét. Míg ifj. Dumas rendkívül elnéző a prostitúcióval szemben, a női házasságtörés megbocsájthatatlan bűn a szemében. Mi több, szerinte a férj bizonyos esetben még a feleség életét is kiolthatja (a Claude felesége című 1873-as darabnak például a férj gyilkos bosszúja a témája). Bármennyire is foglalkoztatják a nők jogai, ifj. Dumas foglya marad a házasság nyárspolgári víziójának: míg a regényben többször emlegetett Manon Lescaut-ban „tisztesség” és szexualitás kölcsönösen kizárja egymást, ifj. Dumas világában az örömszerzésként felfogott szexualitásnak nincs helye az anyaságot középpontba állító „tisztességes” házastársi kapcsolatban.
Ebből a nézőpontból Marguerite Gautier-nak az a legnagyobb „bűne”, hogy önálló nőként is megmarad tisztességesnek. Ami arra vall, hogy az „erény” meg a szexualitás – holmi bátortalan emancipációs kísérletnek is tekinthető – ideiglenes és törékeny összebékítése szintén része A kaméliás hölgy mítoszának. Amely nemcsak a férfidominancia meg a női alárendelődés idealizálásának, de (gondoljunk csak a regény Armand-jának lelkiismeret-furdalására) ezzel egyidejűleg valamiféle halvány férfibűntudatnak is kifejeződése…
*
Jegyzetek:
[1] Kosztolányi Dezső, Színházi esték, első kötet, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 165.
[2] A máig eleven irodalmi mítosz létrejöttében a regény (1848) mellett a regényből készült azonos című színmű (1852), sőt, a színműből készült Verdi-opera (1853) is közrejátszott. V. ö. Dumas fils, La Dame aux camélias, Le roman, le drame, La Traviata, introduction, chronologie et notices par Hans-Jörg Neuschäfer et Gilbert Sigaux, GF-Flammarion 2015.
[3] Hogy ez mekkora hátrány volt még egy rangos írónak is a II. Császárság meg a fiatal III. Köztársaság merev polgári világában, arra alighanem a Goncourt-testvérek egyik naplóbejegyzése a legjobb példa: „Különös dolog ez az ifj. Dumas iránti általános rokonszenv. [Az író akadémiai tagságát támogató kortársakról van szó – Á. P.] Bezzeg a törvényesen született, tiszta életű, makulátlan múltú és tiszteletreméltó (…) embereknek, akikről születésüktől fogva semmi rosszat nem lehet mondani, nincs ekkora szerencséjük! A társadalom csak a zabigyerekek, csak a romlott semmike emberek iránt jóságos, jóindulatú, megbocsájtó. Mintha csak azokat szeretné, akiket a jog szerint megvetnie kéne”. (Fordítás tőlem – Á. P.) Az irigy és rosszindulatú Goncourt-testvérek méltán voltak dühösek az ifj. Dumas akadémiai tagságára, nekik ugyanis sohase volt részük ilyen megtiszteltetésben. Edmond és Jules de Goncourt, Journal, Mémoires de la vie littéraire, texte établi par Robert Ricatte, Robert Laffont, Paris, 1989, tome II, 567.
[4] Első szeretője – erről ifjabb Dumas maga vall egyik barátjához intézett levelében – a szobrász James Pradier felesége volt, akinek Gustave Flaubert-rel is volt viszonya.
[5] Sijia Guo, „Les miroirs chinois de Marguerite. Réécritures, adaptations, hybridations, nouvelles interprétations. La Dame aux camélias en Chine dans la première moitié du XXe siècle”, in Romantisme, 2019/4, nrº 186, 110-123.
[6] Magyar nyelven, ha nem tévedek, utoljára a kilencvenes évek közepén jelent meg Csergő Hugó fordításában.
[7] A Marguerite Gautier pénzügyeire vonatkozó adatokat lásd, Alexandre Dumas Fils, La Dame aux Camélias, préface de Jules Janin, Paris, Nelson-Calmann-Lévy, é. n., 109., 110. és 139., és főleg 141-142. A kurtizán, akinek 40 ezer frank adóssága van (164.), 1844-ben 100.000 frankot költ évente, ez mai pénzre átszámítva körülbelül kb. 400.000-450.000 euró. A regényben Armand Duval pénzügyi helyzetére vonatkozó adatokat is megtaláljuk. Neki évi 8 ezer frankból (mai pénzben évi 32-34 ezer euróból) kell megélnie, de ez csak úgy sikerül, ha minden évben a nyári hónapokat szüleinél tölti (171.). Nemhiába mondja neki Prudence, Marguerite barátnője, amikor a férfi szerelme kizárólagos tulajdonosa szeretne lenni, hogy évi jövedelme még arra sem volna elég, hogy egylovas nyitott hintót tartson.
[8] Alexandre Dumas Fils, La Dame aux Camélias, id. mű, 100.
[9] Roland Barthes, „La Dame aux camélias”, Oeuvres complètes, tome I, 1942-1965, Édition établie et présentée par Éric Marty, Paris Éditions du Seuil, 673.
[10] Alexandre Dumas fils, Théâtre complet, tome 1, Paris, Calmann-Lévy, 1898, 9-51.