A mumbai születésű, világszerte ismert brit képzőművészről, Anish Kapoorról tudható, hogy ő használja a világ legfeketébb festékét. A feketeség olyan mélység érzetét kelti, amely nem egyszerűen mély, hanem kifürkészhetetlen, illetve lehetetlen eldönteni, milyen mély (előfordult, hogy egy-egy kiállítás látogatói beleestek egy részben valódi, részben csak festett lyukba, amely egy Kapoor-installáció része volt). Kapoor 2019-es, a Guardian felkérésére készített brexit-képén is látható – ha ez a megfelelő szó – ez a feketeség. A kép a Brit-szigetek domborzati térképét ábrázolja, mintha repülőgépből néznénk, de a főszigetet észak-déli irányú hasadék vágja ketté. A monumentális vaginára is emlékeztető vágás közepén mintha megnyílt volna a föld: a sziget középvonalának helyén tátongó feneketlen mélységről nem lehet eldönteni, hogy valójában mennyire mélyen húzódik a törésvonal – csak annyi bizonyos, hogy 

a seb a népszavazás után három évvel nagyon is élőnek és frissnek tűnik, és a jelek szerint esélye sincs annak, hogy behegedjen.

Ez ma, 2023 elején, két évvel a kilépés után sincs másként: annyi mindenképpen nyilvánvalóvá vált, hogy azok a problémák, amelyekért sokan az uniós tagságot okolták, a kilépéssel inkább csak súlyosbodtak. Ahogy a British Art Studies szerkesztőségi cikkének szerzői fogalmaznak: „Nem a brexit után vagyunk, hanem a brexitben”. A brexit olyan szerepet játszik a közelmúlt és a jelenkor Angliájáról és Nagy-Britanniájáról szóló összefoglalókban, mint a pszichoanalitikus elméletben a fétis – és Kapoor műve is ezt a benyomást erősíti –: a brexit egyszerre jól látható megnyilvánulása és elfedése mindazoknak a (gyakran ki nem mondott vagy elfojtott) ellentéteknek, és megoldatlanságoknak, amelyeket így értelemszerűen megoldani sem tudott. A brexit pszichopatológiáját persze más módon is megközelíthetjük. Az ír publicista, Fintan O’Toole, aki a közelmúlt brit társadalmának egyik legjobb krónikása, és aki Three Years in Hell (‘Három év a pokolban’) írt könyvet a 2016 utáni időszakról, megjegyzi, hogy a brexitet közvetlenül megelőző néhány év legnagyobb példányszámban eladott, angol szerző által írott könyve E. L. James erotikus regénye, A szürke ötven árnyalata (Fifty Shades of Grey, 2011) volt, „az uralkodás és alárendeltség fantáziája. Ennek alapján nem könnyű a történet politikai adaptációjáról fantáziálni: ebben Christian Grey az Európai Unió, Anastasia Steele pedig az ártatlan és gyanútlan Anglia, akit beédesgettek a Fájdalom Vörös Szobájába”.

Az angol irodalom összességében nem osztozik a brexit fetisizálásában és allegorizálásában. Noha írók (például Ian McEwan) publicisztikáiban is gyakran találkozunk brexit-jeremiádákkal, maguk az irodalmi művek inkább azt firtatják, hogy a brexit miképpen vált fétistárggyá – tulajdonképpen mindkét oldal szemében, nem beszélve a külföld Nagy-Britannia-képéről. Hogy az Egyesült Királyságnak az Európai Unióból való kilépése az irodalomtörténet-írás számára is korszakhatár lesz-e, az most még természetesen nem eldönthető. Az viszont biztos – ezt emeli ki Zadie Smith is remek „Fences: A Brexit Diary” (‘Kerítések: brexit-napló’, 2016) című esszéjében –, hogy a 2016-os népszavazás és az azóta eltelt hat év minden korábbinál élesebben láthatóvá tette és újrafogalmazta a brit társadalom belső törésvonalait. Nemcsak a multikulturalizmusról, a liberális demokráciáról, a város és a vidék ellentétéről, a nacionalizmusról vagy a politikai korrektségről van szó: a népszavazás és a kilépés új megvilágításba helyezte például Angliának az Egyesült Királyságon belül játszott szerepét is. Közismert, hogy míg Anglia és Wales az Unió elhagyására, Skócia és Észak-Írország a maradás mellett voksolt, és – noha a birodalmi nosztalgia szerepe sem elhanyagolható – 

a brexit sokak szerint voltaképpen nem is a brit, hanem az angol identitás válságának következménye vagy tünete.

Mivel az utóbbi évtizedekben mind Skóciában, mind Walesben politikai és kulturális értelemben is megerősödött a nemzeti identitás, az Egyesült Királyságon belül Anglia identitása maradt a legkörvonalazatlanabb: nem véletlenül vetődik fel újra meg újra az angol parlament, az angol útlevél és himnusz ötlete (Anglia alkotmányos értelemben sem létezik, hiszen az angol és a skót királyság 1707-es egyesülése után létrejött a korábban meghódított Walest is magában foglaló Nagy-Britannia). Az irodalmi intézményesülés területén ez a bizonytalanság abban fejeződik ki, hogy míg a skót és walesi irodalommal rengeteg egyetemi kurzus foglalkozik, a brittől megkülönböztetett angol irodalomnak nincs ilyen megmutatkozási lehetősége. Ezért válhatott korábban nem tapasztalt érdeklődés tárgyává az elmúlt évtizedekben az „angolság” mibenléte a legkülönbözőbb regiszterekben, a történettudománytól a népszerű filmekig. Sokan a brexit gyökereit is ebben látják. Ahogy a birodalom eltűnése után a britség mint identitás jelentősége csökkent – mondja másokkal együtt Fintan O’Toole –, az angolok ott rekedtek valamiféle „politikai névtelenségben”. Anthony Barnett markáns megfogalmazásában: 

„Mivel Nagy-Britanniát nem hagyhatták ott, az angolok jobb híján az EU-nak üzenték meg, hogy menjenek a picsába”.

David Hare Time to Leave (‘Ideje kilépni’, 2017) című színpadi etűdjének egyik szereplője, aki a kilépés mellett szavazott, sokáig nem értette, miért nem tűnt el belőle a düh a „győzelem” után: „Hát ezért vagyunk mind olyan boldogtalanok. Arra szavaztunk, hogy lépjünk ki Európából. De nem ezt akartuk. Angliából akartunk kilépni”.

A brexit irodalma – amelynek már azelőtt találtak nevet („Brexlit”), mielőtt létezett volna –, legfontosabb tulajdonsága az, hogy 

egyelőre szinte teljes egészében brexitellenes irodalom.

Ez két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy nem folytatja az angol irodalom sajátos hagyományát, amely történelmi kudarcokat von dicsfénybe (a legismertebb példa alighanem Tennyson magyarul „A könnyűlovasság támadása”  és „A könnyű lovasbrigád rohama” címmel is lefordított verse („The Charge of the Light Brigade”), melyben a krími háború egy lovasrohamának résztvevői – ahogy Orwell gonoszul megjegyezte – egyszerűen rossz irányba indultak el, hogy a hősi halálba vágtassanak). Mi sem állhatna távolabb a brexit irodalmától, mint a kudarc efféle heroizálása. A brexit-irodalom brexitellenessége viszont azt is jelenti, hogy aligha fogják kézbe venni azok, akik a kilépésre szavaztak, s így maga az irodalom is a szakadékokat mélyíti. Egyik meghatározó szólama az, amiről említett esszéjében Zadie Smith is ír: „A mélységes döbbenet, amelyet az eredmény hallatán éreztem”. Smithnek rá kellett ébrednie, hogy „sok más londonival együtt valamiféle fátyol mögött éltünk, amelytől nem láttuk, mi lett a hazánkból”. A döbbenet azért is indokoltnak tűnhetett, hiszen mindez csak négy évvel azután történt – teszi hozzá sok értetlen megfigyelő –, hogy a 2012-es londoni olimpián Danny Boyle és Frank Cottrell-Boyce megnyitója egy egészen más – kreatív, önironikus, sokszínű és befogadó, de identitásában mégis biztos, azzal viccelni is merő – Anglia és Nagy-Britannia képét nyújtotta.

A népszavazás utáni néhány évben született „brexlit” ezt a gyors hanyatlást akarja megérteni (Jonathan Charteris-Black egész könyvet szentelt a brexit metaforáinak, melyek között előkelő helyen áll a süllyedő hajó), s ezért nem meglepő, hogy közvetlenül politizál, a brexitkampány kapcsán általában a manipulációt, a post-truth világot, a népszavazás után eluralkodó rasszizmust és idegengyűlöletet, a szélsőjobboldali ideológiák mainstreammé válását állítja a középpontba. Ahogy Dulcie Everitt írja Brexlit című könyvében, a brexlit szinte azonnali megjelenése arról tanúskodik, hogy az írók megértsék az elbizonytalanodás és megosztottság által meghatározott politikai pillanatot. Ennek egyik eszköze a politikai krimi: Stanley Johnson Kompromat (2017) című regénye például a népszavazásba való orosz beavatkozás teóriája köré sző történetet. Ha a kiváló kortárs írónak, James Meeknek igaza van Dreams of Leaving and Remaining (‘A maradás és a kilépés álmai’, 2019) című könyvében, és a brexit valóban „pantomimforradalom” volt, „inkább bohózat, mint tragédia”, akkor az sem meglepő, hogy 

új lendületet kapott a politikai szatíra is.

Douglas Board Time of Lies (‘Hazugságok kora’, 2017) című regényében egy valamikori futballhuligán szélsőjobboldali pártja nyeri a brexit utáni választásokat, Michael Paraskos Rabbitmanjének (2017) címszereplője pedig vérbő Trump-paródia, akinek hasonlóan groteszk és nevetséges brit kollégáját Mr. Floppynak hívják.

Ian McEwan Cockroach-a ('Csótány', 2019) Kafka Átváltozásának alaphelyzetét fordítja meg: a Downing Street 10. alatt élő csótány-főszereplő egy időre emberré válik, és sikerre visz egy abszurd és kezdetben kudarcra ítéltnek tűnő gazdasági és politikai tervezetet.

 Tracey Mathias Night of the Party (‘A buli éjszakája’, 2018) a brexit utáni, szélsőjobb uralta Nagy-Britannia disztópikus vízióját festi meg (mindenkit deportálnak, aki nem az országban született), akárcsak Rachel Churcher 2019-ben kezdett Battle Ground (‘Csatatér’) című ifjúsági disztópiaciklusa és John Lanchester The Wall (‘A fal’, 2019) című regénye, amely egy közelebbről nem azonosított ökológiai katasztrófa, a „Változás” (Change) utáni Nagy-Britanniában játszódik, pontosabban ott, ami a tengerszint emelkedése és a homokos tengerpartok eltűnése után maradt belőle. Ez az ország falat emelt önmaga köré, ahol minden fiatalnak két évet kell szolgálnia, hogy megvédje az országot a Másoktól (Others). Itt szolgál az elbeszélő is, egészen addig, amíg az egysége által védett falrészen be nem hatolnak a Mások; ekkor az egység életben maradt tagjait büntetésből kiviszik a nyílt tengerre, és egy csónakban sorsukra hagyják őket – mostantól ők is Mások, akik nem tartoznak egyetlen közösséghez sem, és akiknek egyetlen célja az életben maradás. A brit science fiction új hullámának tagjaként ismert M. John Harrison The Sunken Land Begins to Rise Again (‘Az elsüllyedt föld újra felemelkedik’, 2020) című regényében közvetlenül alig esik szó a brexitről; egy kizökkent, félrecsúszott Anglia jelenik meg benne, ahol különös lények bukkannak fel, amelyekről azt sem lehet tudni, valódiak-e, és amelyek mibenlétét mindenki kedve szerint értelmezi. Sam Byers Perfidious Albionja (‘Hitszegő Albion’, 2018) enyhén disztópikus nemzetdiagnosztikai regény, amelyben egy átlagos város, Edmundsbury allegorizálja Angliát. A brexit immár befejezett tény, amely azonban csak része vagy tünete egy nagyobb témának: annak, hogy a virtuális valóság megszállása révén hogyan manipulálhatók az emberek.

A brexit-irodalom másik vonulata azoknak a régóta létező érzelmeknek, feszültségeknek és törésvonalaknak a megértésére tesz kísérletet, amelyek a kilépéspártiak mégoly szoros győzelméhez vezettek. Az egyik legjobb ilyen regény rendhagyó módon megrendelésre készült: amikor Meike Ziervogel, a főként kortárs európai irodalmat megjelentető független londoni kiadó, a Peirene Press tulajdonosa rádöbbent, „hogy egy megosztott ország egyik felében élek”, meg akarta tudni, hogy milyen félelmek és remények juttatták el ilyen sok honfitársát a kilépés megszavazásáig, és az észak-angliai iparvidéken játszódó regények szerzőjét, Anthony Cartwrightot kérte fel, hogy írjon a témáról. Az eredmény a The Cut (‘A vágás’, 2016), amely az országot szétfeszítő ellentéteket nem széles társadalmi tabló révén jeleníti meg, hanem kamaradrámává sűríti. Grace londoni dokumentumfilmes, aki azért akar filmet csinálni a hanyatló észak-angliai iparvárosban, Dudley-ban, hogy megismerje a másik Angliát. Ez utóbbi képviselője Cairo Jukes, aki valamikor profi bokszoló volt, ma azonban napszámosként a rozsdaövezetekben ássa ki a még használható rézcsöveket. A két főszereplő között valódi emberi kapcsolat szövődik, ez azonban már kevés: a környezet torzulásai, a feltörő erőszak lehetetlenné teszi, és a két világ közötti kapcsolatfelvétel végül értelmetlenül pusztító és önpusztító gesztushoz vezet.

Az önvizsgálat elhozta a nemzetdiagnosztikai regények (condition-of-England novel) új hullámát is, amelyek inkább a Nagy-Britanniát (főként Angliát) a kilépésig taszít nagyobb társadalmi változásokat igyekeznek feltérképezni. Amanda Craig The Lie of the Land (‘Honnan fúj a szél’, 2017) a (maradáspárti) London és a (kilépéspárti) vidék ellentétének elmérgesedését jeleníti meg egy londoni középosztálybeli értelmiségi család történetén keresztül, amely – miközben a szülők válófélben vannak – anyagi okokból arra kényszerül, hogy egy roskadozó devoni farmépületbe költözzön. Jonathan Coe Middle Englandje (2018) a szerző évtizedek óta készülő regényfolyamának harmadik kötete, amely valóban széles társadalmi tabló megrajzolásával kutatja az ország kettéhasadásának okait, a 2022-es folytatás, a Bournville pedig még régebbre, a második világháború végéig megy vissza a jelen megértésének szándékával: a Cadbury csokoládégyár történetén keresztül keresi a választ arra a kérdésre, amelyet egy német szereplő tesz fel: „Ez az új út, amit az elmúlt években választottak – miért választották? És miért pont ezt az embert választották ki arra, hogy végigvezesse magukat rajta?” Talán a legizgalmasabbak azok a regények, amelyek a népszavazást és a brexitet inkább háttérként használják fel. Linda Grant A Stranger City (‘Még idegenebb város’, 2019) című London-regényének főszereplői bevándorlók vagy külföldiek, akik a népszavazás után kénytelenek újragondolni, hogy továbbra is otthonként tekinthetnek-e a brit fővárosra. Adam Thorpe Missing Fay (‘Fay elveszett’, 2017) című regényében a brexit egy eltűnt kislány keresésének hátterét szolgáltatja. Patrick McGuinness Throw Me to the Wolves (‘Vessetek a farkasok elé’, 2019) című, bűnügyi szüzsére épülő regénye arról szól, ahogyan egy egy művelt, kissé különc nyugdíjas tanárt – részben a közösségi média és a sajtó felelőtlenségének köszönhetően – ártatlanul hurcolnak meg. A háttérben felsejlenek az angol társadalmat szabdaló évszázados törésvonalak, melyek továbbörökítői az elit magániskolák; egy ilyenben dolgozott a meghurcolt tanár, és itt volt diák a nyomozást vezető rendőr is. Az ukrán származású, egy németországi menekülttáborban született, de gyermekkora óta Angliában élő Marina Lewycka The Good, the Bad, and the Little Bit Stupid (‘A jó, a rossz és a butuska’, 2020) című regényének egy észak-angliai család áll a középpontjában: 

a népszavazás éjszakáján a maradás mellett voksoló Rosie Pantis kizárja brexit-párti férjét a kertbe, George pedig viszonyt kezd a szomszédasszonnyal, akit Rosie csak Brexit Brendának nevez.

A brexit a regényben egyszerre fontos háttér (Pantisék fiának felesége például francia állampolgár, aki Angliában szeretne maradni) és az igazán fontos személyes történetek háttere. Ugyanez a helyzet Nick Hornby Olyan, mint te (Just Like You, 2020) című regényében, amelyben egy negyvenes fehér tanárnő és egy huszonegynéhány éves fekete srác szerelmének háttere a népszavazás időszaka. Noha Hornby is brexitellenes, a regény nem akar ítélkezni – inkább azt mutatja meg, hogy a társadalmat törzsi ellenségeskedésbe taszító események ellenére is lehetséges bizonyos különbségek áthidalása: a regény mikrotörténetek szövedékébe helyezi a népszavazást, és mindegyik szereplő szavazata a saját életvilágából nő ki.

Ali Smith nálunk is ismert Évszakok kvartettjét, amelynek kiindulópontja az volt, hogy Smith gyorsan reagáljon a közéleti változásokra, afféle brexit-eposzként harangozták be, és a regények valóban közvetlenül reflektálnak is az eseményekre (más kérdés, hogy a tetralógiában, ahogy a valóságban is, a brexitet felülírta a világjárvány – más-más módon, de mindkettő az emberek közötti távolságot növelte). A népszavazás körüli megosztottság ugyanakkor elsősorban mégis – főként az első két kötetben – allegorikus hátteret ad az előtérben kibomló és alakuló személyes kapcsolatoknak és konfliktusoknak: az Őszben (Autumn, 2016) a művészettörténész Elisabeth Demand a kómában fekvő európai zeneszerző, Daniel Gluck ágya mellett virrasztva idézi fel kettőjük különös kapcsolatát és a saját életét, miközben az új útlevél megszerzésének hivatalos kálváriája saját identitásának újragondolására készteti. A Télben (Winter, 2017) a brexit inkább csak megmerevíti az egymástól évekkel ezelőtt elidegenedett két nővér közötti távolságot – amelyet azonban egy különös karácsonyi családi együttlét mintha legalább ideiglenesen begyógyítana. A közvetlen politikai utalások ellenére a tetralógiában is érvényesül Ali Smith légies poétikája: különböző idősíkok helyeződnek egymásra kollázsszerűen, stilisztikai regiszterek keverednek. A brexit főként a mindenütt jelenlévő fizikai és mentális határok és kerítések tüneteként jelenik meg. Az Ősz helyszíneként szolgáló falu határában például egyik napról a másikra felhúznak egy fémkerítést, amelybe áramot vezetnek. Nem világos, hogy mi a kerítés célja, és az odaérkező fegyveres őrök sem tudnak magyarázattal szolgálni. Ott áll a kerítés, és elválasztja az ugyanazt az ugyanattól. Az egész kvartettre jellemző ez a szinte képversszerű részlet:

Az egész országban darabokra esett az ország. Az egész országban szétsodródtak a nemzetek. Az egész országban megosztottá vált az ország, itt egy kerítés, ott egy fal, itt egy vonal, amit meghúztak, ott egy vonal, amit átléptek […]
egy vonal, aminek a létezéséről sem tudsz itt,
egy vonal, amit nem engedhetsz meg magadnak ott,
egy egészen új tűzvonal,
a csatasor vonala,
a vonal vége,
itt
ott (54–55; 61)[1]

Jegyzet:

[1] Mesterházi Mónika fordítása