Életem legrosszabb hetei voltak. Anyám haldoklott, apámmal szombatonként a nagynénémnél ebédeltünk. Akkor szólt az unokanővérem – irodalombarát és hozzám hasonlóan Amerika-mániás joghallgató –, hogy ez valami egészen nagy könyv lehet, és az 1975. októberi Nagyvilágban megmutatta Lengyel Péter recenzióját egy nekem – és idehaza szinte általánosan – ismeretlen szerző, Thomas Pynchon Gravity's Rainbow című könyvéről, ami csupán két és fél évvel korábban jelent meg. Majdnem azt írtam, hogy „általánosan”, de legalábbis Abádi Nagy Zoltán már ismerte, mint az ugyancsak a Nagyvilágból, annak az 1975. augusztusi számából is kiderül. Depressziósan és türelmetlenül elolvastam a cikket, annyit leszűrtem belőle, hogy a regény – csak később talákoztam Edward Mendelson műfaji meghatározásával: enciklopédikus narratíva – tényleg hatalmas lehet, de felfogásához angol szakosként is sokkal jobban kellene tudnom amerikai angolul, úgyhogy nyugtáztam, ez nekem több szempontból elérhetetlen. Anyagilag és szellemileg is.

A következő években kezdett megérni bennem az az elmélet, hogy az Úr, a sors, a karma vagy az univerzum mint valami végtelen kapacitású valószínűség-számítási komputer – ki miben hisz – kompenzál. Oda és vissza. Ugyan a csapás büntetésnek nem büntetés, de ellensúlyozza, ha túl jó dolgom van, viszont közben vagy elviselhető késéssel valami történik az emberrel, ami kárpótol. Esetleg úgy történik, hogy az adott pillanatban észre sem veszem. Pár hónappal a szombati ebédek előtt kezdtem járni Németh Géza – vagy ahogy olvasói ismerik: Németh G. Béla – magyar irodalomtörténeti szemináriumára, hozzá osztották be a mi magyar-angolos csoportunkat. Úgy éreztem, nem történik körülöttem semmi, a magyar kultúra rettenetesen untatott, egy sivatag néhány oázissal, ahová csak a beavatottak találnak el; én nem tartoztam közéjük. A filmek nem tetszettek, a zenék nem tetszettek, az irodalmi termékekhez csak cipőkanállal volt közöm. Nem tudtam a Sorstalanság című regény megjelenéséről, és nem tűnt fel A fűtő című novelláskötet, az érdekes nevű Esterházy Péter még kötet nélküli fiatal író volt, mint száz másik. Németh Géza, másfelől, már az első néhány órán visszaigazolta gyanúimat: 

a kultusz nem arányos a nagysággal, azok a költők, akik nem ráznak meg, valóban nem nagyok;

a nagyoknak is viszonylag kevés a fontos verse; a magyar regényirodalomból pedig majdnem teljesen hiányoznak az egzisztenciális mélységű remekművek, s egyáltalán, a nemzeti irodalmak csak ritkán egyforma jók mindhárom műnemben. Professzorunk ironikusan lesöpörte az iskolákban – és hivatásbeli ellenlábasaitól az egyetemen is sulykolt – értékrendet, ahol a minőség mércéje az volt, ki mennyire azonosul a haladás mindenkori eszméivel, és ki tudja szebben kifejezni az „általános emberi” mivolt ködös mélységeit. Ami érdektelennek, giccsesnek, érzelgősnek, felszínesen publicisztikusnak, üresen moralizálónak látszik, az bizony az is.

Az írónak nem kell, sőt nem ajánlatos butának lennie; a vers pedig nem attól súlyos, ha „szép” és sodróan érzelmes, hanem attól, ha gondolat van benne. Mondom, amit Németh Géza tanított az irodalomról, azt igazolásként, személyes emancipációként éltem meg. Egy nálam sokkal többet tudó ember fejti ki, amiben ezek szerint igazam volt. Hasonló felszabadulást éreztem, amikor a hetvenes évek végén fölfedeztem és 180 forintért megvettem a vászonkötéses Gravity's Rainbow-t egy Váci utcai antikváriumban. A papírborítón egy város sziluettje, nyilván London, s a téglavörös égen baljós fénykorong világít – talán a nap, talán valami más, a Toronydöntő Fény az utolsó lapon olvasható neopuritán énekből. Most láttam, hogy ebből a kiadásból egy épségben megőrzött példányt háromezer dollárért kínálnak a neten.

Soha könyvvel még nem voltam így – 

kalauz híján még nem értettem egészen, de hipnotizált az első rész,

az első százhetvenhét oldal zenéje, a plasztikus pontosság és a szeszélyes fantasztikum, a szadista tárgyilagosság és a szerelmeseket figyelő melankolikus empátia, Thomas Pynchon mindentudása és elborult humora, laboratóriumi pontosságú szókincse és még a tipográfia is, a fejezeteket elválasztó négyzetsorokkal meg a ritkásan szedett, a hullámzó mondatokat egyszerre lezáró és befejezetlenül hagyó négyespontokkal. Elképesztett, hogy így is lehet írni.

Azután már egyre nehezebben ment az olvasás – akkor, elsőre, naiv szemmel – de a hipnózis megmaradt, és 

úgy éreztem, egy kifogyhatatlanul ajándékozó írói tudattal szembesülök, csak dolgozni kell érte, hogy megfoghassam az ajándékokat.

Három hónap alatt értem a végére, ha akkor van internet meg keresőmotor, gyorsabban ment volna, de Pynchon is enélkül gondolkodott és kommunikált egy korábbi világállapotról. De nemcsak az írás módja delejezett meg, hanem a habitus is. Az „enciklopédikus narratíva” korábbi művelőihez, mondjuk, Joyce-hoz hasonlóan olyan lehetséges világot alkotott, amelyik egybeesett a mi univerzumunkkal, de amit kívül-belül értett. A való világról írt a sci-fi módszerével.

A tudomány lehet társadalomtudomány – mint a második olvasás előtt tisztázódott számomra, itt Max Webertől jött a legfőbb elméleti váz –, a természet- és műszaki tudományok pedig minden változatban megjelennek, ugyanis technikai civilizációban élünk. A fiatalabb olvasó képzelje magát 1980 tájára, amikor a magyarországi társadalomtudományokban a marxizmus hegemóniájának kellett érvényesülni – részben úgy, hogy a preferált elmélet Marx Lukács által hegelesített változata volt, amit csak gyötrelmes akrobatamutatványokkal lehetett valahogy alkalmazni a kortárs valóságra; részben úgy, hogy a leíró társadalomtudományok igyekeztek kerülni minden ideológiát (nem mindig sikerült), ami viszont többnyire akadályozta, hogy a felszín alá jussanak. A természet- és műszaki tudományok pedig egyszerűen nem léteztek az irodalom számára, holott az ezekben felismert és használt törvények ugyanúgy meghatározták a mindennapi életet, mint az irodalomhoz hagyományosan méltónak tekintett (nem módszeres, lehetőleg csak intuitíven megérzett) pszichológiai szabályszerűségek.

Egyszóval amikor először olvastam a Gravity's Rainbow-t – aztán már változott a helyzet, de az attitűd valamennyire megmaradt, és tiszteletnek örvend – az volt a magyar norma, hogy az író ismeretelméletileg vesztes a valósággal szemben. Ismétlem, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról van szó. A helyzetet nemzedéktől, alkattól, tehetségtől függően többféleképpen dolgozták fel. Minthogy a valóság egy diktatúra volt, s az értelmezését is szabályozta – ritkán utasításokkal, gyakran nudge-okkal – ugyanez a diktatúra, tipikus stratégiává lépett elő a valóság mint megírható és megírandó anyag érvényességének a tagadása. Ekkortól számítható a nagy „realista” – „posztmodern” szakadás, a nyolcvanas évek talán legfőbb kulturális konfliktusa, ahol azonban a magyar posztmodern nagyon más volt, mint a jellegzetesen ontologikus alapú amerikai.

Kettős – Németh Gézától és Pynchontól kapott – tudásommal, minden felszabadultsággal és friss önbizalmammal együtt, az akkori szellemi háborúban eléggé magányos partizánnak éreztem magam. Rövid magyarirodalom-kritikusi pályafutásom során írtam egyszer egy – szeretetre méltó, makulátlan és nemzedéktársaim körében is majdnem szentként tisztelt – idős író új kötetéről, akinek az elbeszélői pózát úgy értelmeztem, hogy nem akarja érteni, és nem is tartja megértésre érdemesnek az impresszionista ködösséggel megfestett világát. Azt próbáltam kifejteni, hogy én másmilyen irodalmat szeretek. Minden bizonnyal naivul gondoltam, mert, még egyszer: azokban az években, Magyarországon ennek aligha voltak meg a feltételei. Személyesen jött el hozzám a nagy tekintélyű, szintén idős kritikus, az író szűkebb köréből, hogy lehordjon: „uram, mit képzel, ez így nem megy”. Olyasmit válaszolhattam, ha jól emlékszem, körülírva, hogy ez a tűnődő „nem is tudom…” mint vezérszólam rutinszerű és fölösleges, igenis lehet tudni dolgokat, miért tesz úgy a nagy öreg, mintha nem lehetne, mire azt a választ kaptam, hogy ne beszéljek butaságokat, márpedig ez a szerző így tökéletes, az intellektualitás úgy állna rajta, mint tehénen a gatya. A továbbiakban lehetőleg nem mentem bele (irodalom-)kritikai csinekbe. Tömören: nem lettem kritikus.

Aktív szépíró is csak annyiban, hogy a könyv első kinyitásától számítva negyedszázad múlva kipróbáltam: lehet-e (lehetne vajon) így írni magyarul? Addigra sok minden megvalósult vagy összejött, ami 1978(?)–82-ben hiányzott, olyan prózai dolgoktól, mint a rendezett magánélet, a kellően kiterjedt és értékes ismeretségi kör meg a pénz (tartalékok vagy akár adósságok formájában) a vállalkozó kedvű és béketűrő kiadóig (akkor még nem éltem vissza végképp a türelmével), ami a Morcsányi Géza vezette Magvető volt. Általánosabban és elvontabban: a szabadság, a tájékozódásé – nem kellett kisebbfajta tudományos expedíciót indítani vagy külön ösztöndíjat szerezni némely amerikai adatok megszerzéséért –, vagy éppen a dolgok néven nevezésének és leírásának szabadsága. 

Az internet és az, amit akkoriban webkettőnek hívtak, bizonyos értelemben technikai szabadságot hozott.

Ez is új szabadság. Bár továbbra sem lehettem meg offline információszerzés nélkül, gyorsabban és kényelmesebben juthattam megbízható adatokhoz, mint tíz vagy húsz évvel korábban juthattam volna könyvtárazással, hozzáértők felkutatásával és kikérdezésével.

Az eredmény megítélése nem az én dolgom. Ennyi tellett. De azt a szerénytelenséget talán megengedhetem magamnak, hogy akár az új Ulysses, a 2666 vagy a Végtelen tréfa fordítói, demonstrálhattam: ha valaki magyarul ír, nem muszáj már induláskor vert helyzetben lennie a valósággal szemben. Más kérdés, mire jó a példa a 2010-es évek második felétől kezdve, amikor  a post-truth világ politikatechnikai fogalomból ontologikus fogalommá válik; a valóság, ahogy eddig ismertük, maga is kezd alulmaradni a virtuális valósággal szemben, ami rég nem játékuniverzum.