1749: A 2021-ben Second Place címmel megjelent regényt egy amerikai mecénás, Mabel Dodge Luhan emlékiratai inspirálták, aki az 1920-as években egy új-mexikói művésztelepen látta vendégül D. H. Lawrence brit írót. A regény narrátorát, M.-et lenyűgözi vendége – egy festő, L. – egyedi látásmódja, stílusa. Mennyiben tudtál azonosulni M. nézeteivel, egyre inkább rögeszméssé váló eszmefuttatásaival? Egyáltalán: szerinted mi segíti jobban a fordítót, ha megszereti a szöveget és netán ki is alakul benne egyféle érzelmi kötődés egy-egy szereplőhöz, vagy ha hűvös távolságtartással áll hozzá(juk)?

Nádor Zsófia: Egyfelől nagyon tudtam azonosulni M. önreflexivitásával és legalábbis látszólagos egyenességével, azzal, hogy szakadatlanul elemzi saját magát és a kapcsolatait. Igyekszik szembenézni a korlátaival, akár mint anya, akár mint nő és mint ember. Nagyon szép a Tonyval való kapcsolata, hogy két ennyire különböző ember hogy tud együtt létezni úgy, hogy részben feladja magát, részben még jobban kiteljesedik a kapcsolat által. Ugyanakkor valóban nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy L., a festő hozzáállása, reakciója mögött mintha rejlene még valamilyen kiváltó ok, és ezt M. nem osztotta meg az olvasójával. Talán ebből a reflexivitásból adódóan is az egész szöveget jellemzi valamiféle kegyetlenség, kíméletlenség – ez nem segítette az azonosulást. Sokszor gondolkodtatott el saját magamról, a saját életemről is a szöveg, de ekkor is inkább távolságtartóan, kritikusan.

Engem, azt hiszem, inkább segít a fordítás során, ha azonosulok a szereplővel, a történettel, legalábbis ad egy olyan személyes síkot, érintettséget a munkának, amit alapvetően szeretek megélni. De a legfontosabb, hogy bármilyen műfajú is, jónak tartsam a szöveget, amit fordítok. Ha önazonos, megvalósítja azt, amit ígér, akkor már érdemes vele dolgozni, és akkor bele is fektetem, amit tudok.

1749: Ez volt az első alkalom, hogy Cuskot fordítottál. Szerinted mennyiben segíti vagy hátráltatja a fordítót az, ha jól ismeri egy-egy író szövegeinek korábbi fordításait?

NZS: Szerintem fontos és érdemes legalább valamennyit elolvasni a kötetekből, amik egy szerzőtől elérhetőek magyarul. (Az más kérdés, hogy ha egy fordító újrafordít egy adott művet, annak a korábbi fordításait megnézi-e a munka előtt/közben.) Az, hogy más hogy csinálta, támpontot adhat bizonyos döntésekhez, engem például megerősített a Körvonal-trilógia fordítása (Kada Júlia csodálatos munkája) abban, hogy milyen dallammal, milyen tónusban hallom A vendégház angol szövegét, mert ugyanezt adta vissza magyarul. Amikor évekkel ezelőtt Alesandro Bariccót fordítottam, ott például bizonyos terminusokat kölcsönöztem korábbi fordításokból (kifejezetten emlékszem a „szemérem” szóra „ágyék, nemiszerv” értelemben, mert gondot okozott, hogy Baricco kifinomult és míves stílusának megfelelően milyen formát válasszak, és nagyon örültem, amikor rábukkantam egy másik Baricco-fordításban). Az új fordítás egy létező kontextusban jön létre, és ennek evidens módon fontos részei a szerző adott nyelven olvasható szövegei. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne más utat választani, másként dönteni, elhatárolódni egy szerző korábbi fordítási gyakorlatától, de azt hiszem, ezt hitelesen csak tudatosan lehet megtenni.

1749: A regény mely aspektusai okozták a legnagyobb kihívást: Cusk költői fordulatai, a kulturális utalások, a számos képleírás, esetleg a narrátor egyéni stílusa?

NZS: Az idegennyelv-tudástól függetlenül szerintem komoly kihívás értelmezni Cusk szövegeit, mert 

nagyon összetett dolgokról beszél, ráadásul nagyon nem triviálisan vagy konvencionálisan.

Utólag, a szerkesztés során vált világossá, hogy nagyon sokszor el sem tudtam távolodni eléggé az eredetitől, bőven lehetett még stilizálni a mondataimat, mert annyira lekötött, hogy a kihámozott értelmet visszaadjam magyarul. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem Elekes Dóra szerkesztő fantasztikus munkáját, akinek tényleg rengeteget köszönhet a könyv, valamint Kőrizs Imréét is, aki a Műútban megjelent részletet szerkesztette, szintén számos éleslátó és hasznos megfigyeléssel.

1749: Volt olyan érzésed a regény fordítása közben, hogy valami pótolhatatlanul elvész az eredetiből? Hogyan szoktál ezzel megküzdeni, mennyire zavar téged a fordítás során óhatatlanul létrejövő jelentésvesztés, -átalakulás?

NZS: Mindig elvész valami, és mindig nyerünk valamit a fordítással – ha mást nem, hát azt, hogy a magyar olvasók hozzáférnek ahhoz, amit sikerült átmenteni. Szerintem a jó fordító láthatatlan, többek között attól jó a fordítás, hogy minél láthatatlanabbá teszi a közvetítő csatornát, azt az utat, amit megtesz a szöveg. Ez persze idővel változik: ami egy adott korban láthatatlan, az egyszer csak látható lesz, ezért is van létjogosultsága az újrafordításoknak. Én általában igyekszem a szöveg egésze, a saját értelmezésem, koncepcióm fényében, de esetileg, egyedileg meghozni azokat a döntéseket, hogy mikor hagyok elveszni valamit, és mikor küzdök érte. Tehát nincs általános recept, mert szerintem az lenne a legkárosabb. 

Sokat tudok dolgozni azért, hogy átmentsek mindent, amit felfedezni vélek az eredetiben, de érezni kell azt a pontot, amikor muszáj elengedni, mert más aspektusok kárára megy, és összességében már veszteséget jelent.

Például a Stefano Benni Gyorslábú Achille című regényében szinte minden szereplőnek olasz beszélő neve volt. Én mindegyiket „magyarítottam”, de úgy, hogy latinos-nemzetközi maradjon, például Pelagiból (= nyílt víz, tenger) Oceani lett – ez működik mindkét nyelven. De ma már egyáltalán nem biztos, hogy ilyen mélyen belenyúlnék a szövegbe, mert így például sokkal nehezebb rákeresni a szereplőkre a neten, és információt gyűjteni róluk. A külföldi reáliákat általában igyekszem valahogy természetes módon „megmagyarázni” a fordításban, mert azzal nem értek egyet, amikor az egzotikus hangulat miatt ott maradnak lefordítatlanul például ételnevek, hiszen a szerző szándéka szerint ezekben nincs semmi egzotikum, az ő olvasói pontosan értették ezeket a kifejezéseket. Tehát 

az eredeti szöveg és annak „mintaolvasója” (Umberto Ecóval szólva) közötti viszonyt tartom szem előtt,

és azt próbálom leképezni a magyar szöveg és a magyar olvasó között. Ugyanígy például ha egy olasz szövegben latin részlet van, azt lefordítom legalább lábjegyzetben, mert az olaszok, azt hiszem, nyolc éven át tanulnak latinul az iskolában, tehát a szerző jó eséllyel feltételezi, hogy az olvasó érti a latin mondatokat, legalább nagyjából. De egy német részletet úgy hagyok a magyarban is, hiszen azt az olasz olvasó sem értette.

1749: Tudnál mondani egy olyan mondatot, fordulatot a regényből, aminek a „magyarítására” különösen büszke vagy?

NZS: Nem, nem tudnék kiemelni egy mondatot. A címen nagyon sokat gondolkodtam, mindenféle szójátékot találtam ki, ami visszaadja a second place kifejezés ’másodlagos’ jelentését.  A nyertes a Másodlak lett, így adtam le a fordítást. A kiadó viszont úgy döntött, hogy egy természetesen hangzó kifejezés kell, ami jobban belesimul a szövegbe is. Végül is a szereplők nem gyártottak szójátékot, hogy elnevezzék a házat. Utólag én is igazat adok a kiadónak, jó döntés volt, hogy – visszakapcsolódva az előző kérdéshez is – hagytuk elveszni azt az egy jelentésárnyalatot, cserébe viszont természetességet, gördülékenységet nyertünk.

1749: Előfordult már, hogy felkerestél egy kortárs szerzőt, hogy útmutatást kérj tőle egy-egy szövegrész értelmezésével kapcsolatban? Műfordítói körökben mennyire elterjedt – és legitim – ez a gyakorlat?

NZS: Persze, előfordult. Pont Cuskot nem, de Paolo Cognettit például igen. Sőt,

Cognetti Nyolc hegy című regényénél a szerző kiadója létrehozott egy online platformot, ahol a könyv különböző nyelvű fordítói megvitathatták egymással és a szerzővel is a kérdéseiket.

 Nagyon meglepő és tanulságos volt látni, hogy például egy távol-keleti fordítónak mi okoz nehézséget egy európai szöveg értelmezése során.

Az én tapasztalatom szerint általánosságban elég készségesen segítenek az írók a fordítóiknak, noha van, hogy csak az ügynökükön keresztül lehet kommunikálni velük. És miért ne lenne legitim?

1749: Az angol mellett olaszból is gyakran fordítasz. Hogyan kerültél kapcsolatba az olasz nyelvvel?

NZS: Még az egyetem alatt egy évig Trentóban voltam EVS-sel, vagyis Európai Önkéntes Szolgálattal. Fogyatékkal élő egyetemistáknak (kerekesszékeseknek, vakoknak) segítettem, egy nemzetközi önkéntescsapattal együtt, nagyon jól szórakoztunk, és meg is tanultunk olaszul egy év alatt, én letettem a C1-es nyelvvizsgát a végén. Már előtte elkezdtem a Műfordítás Programot az egyetemen, tudtam, hogy szeretnék majd olaszból is fordítani. Ez után még egy évet töltöttem kint, ezúttal Bolognában egy ösztöndíjjal a szakdolgozati kutatásomhoz, és utána kezdtem bele itthon az első fordításomba, rögtön Umberto Eco terjedelmes értelmezéselméleti művébe, Az értelmezés határaiba.

1749: Hogy látod, mik a legnagyobb, kultúra- vagy nyelvspecifikus kihívások az angolból, illetve az olaszból történő fordítás során?

NZS: Most úgy látom, a legnagyobb különbség, hogy az olasszal ellentétben az angol nyelv és az angolszász kultúra mind a fordító, mind a magyar olvasó életében folyamatosan jelen van, van egy „ismerőssége” akkor is, ha valaki nem beszél vagy nem beszél jól angolul, akár a reáliák és a tulajdonnevek szintjén, akár a kifejezésekben, fordulatokban: én úgy érzékelem, 

elképesztő tempóban kerülnek bele a magyar nyelvbe angolból kvázi tükörfordított kifejezések,

amit egyes olvasók, fordítók már magyarosnak, természetesnek hallanak, mások viszont még idegennek, magyartalannak. Ez egy természetes és semleges folyamat (tehát sem elítélendő, sem üdvözlendő önmagában), csak én úgy érzem, mintha felgyorsult volna, mintha sok kifejezést érintene.

A fordítási munkafolyamat technikai részét illetően pedig az, hogy angolul gyakorlatilag végtelen mennyiségű információ érhető el a neten, érezhetően több, mint olaszul, pedig az is nagy nyelv.

1749: Van olyan pályatársad, akinek a munkáját figyelemmel kíséred, esetleg követendő példának tartod?

NZS: Mivel kiadói szerkesztőként dolgozom, nagyon sok fordító munkáját „követem”, dolgozom velük, illetve tudom, hogy épp min dolgoznak akár másik kiadónak. Szerencsémre rengeteg kitűnő fordító munkáját szerkeszthettem az évek során. Fordítóként nagyon inspiráló és hasznos, hogy sok fordítás megy át a kezem alatt, rengeteget lehet tanulni belőle, és igen, fordítás közben sokszor eszembe jut, hogy X. vagy Y. ezt hogy csinálná.

1749: Végül: ha csak egy mondatod lenne arra, hogy az olvasók figyelmébe ajánld A vendégházat, mit mondanál?

NZS: Az egyik legösszetettebb és leghúsbavágóbb szöveg volt, amit valaha fordítottam.

*

Rachel Cusk legújabb regénye A vendégház címmel jelenik meg hamarosan a Park Kiadó gondozásban.