„A könyvek gyakran sokkal bölcsebbek, mint azok, akik írják őket” (beszélgetés Sigríður Hagalín Björnsdóttirral)
Fotó: Sigurjón Ragnar
„A könyvek gyakran sokkal bölcsebbek, mint azok, akik írják őket” (beszélgetés Sigríður Hagalín Björnsdóttirral)

Egy izlandi írónőről úgy hírlik, megjósolta a COVID-ot és egy évszázadok óta szunnyadó vulkán kitörését. Mi igaz ebből? Patat Bence interjúja Sigríður Hagalín Björnsdóttirral a geológusok mesemondó képességeiről, a szeretet destruktív erejéről és Anna Karenyináról. 

1749: A Tüzek már a harmadik regényed, amely magyar fordításban megjelenik. A legnagyobb izlandi napilap, a Morgunblaðið szerint a kötet thriller, szerelmi történet és tragédia. Amellett, hogy az üzletekben, a könyvtárakban és a webáruházakban szükségszerűen be kell gyömöszölni valami skatulyába a könyveket, vajon miért érezzük fontosnak, hogy besoroljuk őket valamilyen kategóriába? Te minek tartod ezt a könyvet, melyik kategória illik rá a leginkább? Ezt különösen azért kérdezem, mert a korábbi könyveidet sem volt egyszerű kategorizálni.

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Gyakran kérdezik tőlem, hogy milyen műfajba tartoznak a könyveim: szerelmi történetek, thrillerek, izgalmas katasztrófatörténetek vagy egyebek. Érdekes, hogy én egyáltalán nem gondolkodom ezen, egyszerűen olyan könyveket írok, amilyeneket én magam is szívesen olvasnék. Nem foglalkozom azzal, hogy beletartoznak-e valamely kategóriába vagy sem. Azt hiszem, talán minden könyvem elsősorban a szeretetről szól, de nem feltétlenül egy nő és egy férfi közöttiről, hanem akár a barátok vagy barátnők, a gyerekek és szüleik, vagy testvérek közötti szeretetről, mert úgy gondolom, hogy a szeretet mindent legyőz. Ez akár a jelmondatom is lehetne. A Tüzek ugyanakkor nemcsak a szeretetről szól, hanem a tudományról, a természetről, az ember és a természet kapcsolatáról, arról az erős késztetésről, hogy tudományos módszerekkel írjuk le és magyarázzuk meg a dolgokat, és talán a saját szokásainkról meg az érzelmi életünkről is, amelyről csak azt hisszük, hogy észszerű alapokon nyugszik. Döbbenetes, amikor az embert mint értelmes, racionális lényt utoléri a természet, akár szerelem vagy más érzelmek formájában, akár úgy, hogy a talpa alatt kitör a vulkán. De ilyenek vagyunk: ki vagyunk szolgáltatva a természet erőinek, a belsőknek és a külsőknek egyaránt, hiába próbálunk mindig mindent uralni és racionálisak maradni.

1749: A regény alcíme „Szerelem és más katasztrófák”. Ez alighanem arra utal, hogy a szerelemben és a szeretetben valamiféle veszély, pusztító erő is lakozhat. Ezek a katasztrófák a könyvben több szereplőre is hatással vannak. Valóban ennyire veszélyes a szeretet?

SHB: 

Hajlamosak vagyunk a szeretetet nagyon konstuktív és pozitív erőként felfogni, olyasvalamiként, ami összetartja a társadalmat, a házasságokat, összeköt bennünket a gyerekeinkkel, mintha a szívek szocializmusa lenne, valamiféle ragasztó, ami összefog bennünket.

Nem gyakran gondolunk a szeretetre mint pusztító erőre, pedig nemcsak építő, konstruktív, hanem romboló, destruktív is tud lenni. Az igazi szeretet nem törődik semmivel, sem igazságossággal, sem érzékenységgel, mindent eltaszít magától. Kiköveteli magának a helyet, nem érdekli, hogy kit tesz tönkre, milyen terveket ír felül, semmilyen tervvel nem törődik, azt csinálja, ami neki tetszik. Ezért találtam érdekesnek a vulkánkitöréssel párhuzamba állítani.

Mi Izlandon élünk, sok tucat vagy száz tűzhányó között, amelyek nagyjából három-négyévente ki is törnek, és a vulkánkitörések is rettenetesen destruktívak, ugyanakkor nagyon konstruktívak is tudnak lenni. Izland területét folyamatosan növelik. Izland egy sziget, amelyet a tenger és az időjárás folyamatosan pusztít, ugyanakkor a kitörésekkel új föld jön létre. Amíg a kitörés tart, természetesen sok minden elpusztul, ami a láva útjába kerül. Ebben a könyvben ezzel a szeretet és a vulkánkitörés közötti párhuzammal akartam foglalkozni, egyrészt azért, mert a vulkánkitörés mindig érdekes és izgalmas – újságíróként például az egyik legizgalmasabb dolog vulkánkitörésekről és természeti katasztrófákról beszámolni –, másrészt azért, mert egészen magától értetődőnek tűnt ez a párhuzam. Ilyenkor persze félő, hogy az ember beleesik a klisék csapdájába, ezért azt is célul tűztem ki, hogy elkerüljem a párhuzam közhelyességét.

1749: A főszereplő, Anna neve esetleg utalás Anna Karenyinára?

SHB: Anna sokféle Annából tevődik össze. Ő Anna Karenyina, Anna Ahmatova, de a nevében izgalmas az is, hogy visszafelé olvasva ugyanaz. Ő ilyen ember: a történet elején a világképe egészen egyszerű, csak a tudományban, a racionalitásban és a logikában hisz, minden egyebet távol tart magától, de persze a története, a háttere és az érzelmi élete sokkal összetettebb, csakhogy mindezt elfojtja magában. De valóban lehet úgy is tekinteni, hogy az alakja játék különböző korábbi szereplőkkel.

1749: A könyv rengeteg információt tartalmaz a vulkánokról, a kitörésekről, a földrengésekről, és általában a földtudományokról. Összesen vajon hány órát tölthettél kutatással, hogy mindennek alaposan utánanézz?

SHB: Atyaég, sejtelmem sincs. Mindenesetre jóval nagyobb feladat volt, mint amekkorának eredetileg képzeltem. Miközben ezen a könyvön dolgoztam, nagyon-nagyon sokat olvastam a földtudományokról. De persze nem vagyok tudós, nem is tudományos módon gondolkodom, a matematika sem az erősségem, ennélfogva a geológiai tanulmányokat és cikkeket olvasva rengeteg olyan számítással és levezetéssel találkoztam, amelyekből semmit sem értettem. Szerencsére Izlandon sok a jó geológus, és a témához értő ismerőseim sokat segítettek egyrészt a hasznos források megjelölésében, másrészt szakmai szemmel át is olvasták a szöveget, nehogy tévedések kerüljenek bele. Emellett sok történetet meséltek nekem, mivel a geológia mindig történetekről szól, és egy jó geológus egyúttal mindig jó mesélő is. Az is sokat segített, hogy 

az izlandi földtudósok rendkívül szép és költői szövegeket írnak, és a hasonlataik is líraiak és szépek.

A forrásmunkákat olvasva időnként találtam egy-egy olyan költői képet, amelyet fel tudtam használni, hogy tovább írjam a történetet.

1749: A Tüzek nagyon képszerű is. Kézenfekvő lenne, ha készülne belőle egy változat a mozivászon számára. Vajon sorozat vagy mozifilm lesz belőle inkább?

SHB: A legvalószínűbb mindig az, hogy egyik sem. Izlandi filmesek ugyanakkor dolgoznak egy forgatókönyvön. Egy kiváló, már nemzetközileg is ismert fiatal rendezőnő, Ugla Hauksdóttir készít a könyvből forgatókönyvet, és természetesen rettenetesen örülnék, ha megfilmesítenék. Ha megvalósul, remélem, hogy önálló alkotás lesz belőle, én ugyanis a továbbiakban nem szeretnék foglalkozni a könyvvel. Azáltal, hogy megjelent, én már elmondtam, hogy milyennek képzeltem az én változatomat, és nagy érdeklődéssel figyelném, mit kezd vele egy másik művész. Természetesen nem azért írok könyveket, hogy később film készüljön belőlük, de ha megtörténik, csak örülök neki.

1749: Végezetül mondanál néhány szót arról, milyen érzés „boszorkánynak” lenni? Három hónappal az izlandi kiadás megjelenése után ugyanis kitört a vulkán, éppen azon a helyen, mint a Tüzekben. Nem sokkal A sziget című, első regényed után pedig ránk tört a Covid, és több történés is emlékeztetett a könyvbeliekre. Nem csoda, hogy többen is viccelődtek azzal, hogy talán nem kellene újabb könyveket írnod.

SHB: Erre bonyolult és egyszerű választ is tudok adni. Az egyszerű az, hogy a könyvek gyakran sokkal bölcsebbek, mint azok, akik írják őket. Ez történt velem is: a könyveim sokkal többet tudnak a világról, mint én.

Bonyolultabb válaszként elmondhatom, hogy A sziget azt követően született, hogy a hírekben azzal a kérdéssel foglalkoztunk, mennyire önfenntartó Izland. A gazdasági összeomlás után sok cég és üzlet bezárt, a külkereskedelem nagyon megcsappant, és felmerült a kérdés, hogy egyáltalán mennyire tudjuk ellátni magunkat. Mivel egy szigeten élünk az Atlanti-óceán közepén, vajon mennyi ideig tudjuk nélkülözni a külvilággal való kereskedelmet és kapcsolatokat? Ekkor jutott eszembe egy régi ötletem, és végül úgy döntöttem, 

megpróbálok írni egy regényt arról, mi lenne, ha Izland teljesen elszigetelődne a világ többi részétől.

Nem írtam előre vázlatot, az egész csak egy irodalmi lombik volt, amelyben összevegyítettem a politikát, a médiát, az elszigetelődést, és figyeltem, mi lesz belőle. Ez 2016-ban történt, a Brexit előtt, Trump hatalomra jutása előtt, a közép-kelet-európai nacionalista-populista erők térnyerése előtt, izgalmas időket éltünk. A Covid idején aztán az első könyvem olvasói közül többen is odajöttek hozzám az üzletben bevásárlás közben, hogy megnézzék, mit teszek a kosaramba.

A Tüzeket 2019 szeptemberében kezdtem el írni, amikor még nem történt semmi, ami a későbbi kitörésre utalt volna. Egy olyan kitörésről akartam írni, amely komoly hatással lehet a fővárosi régióra. Támadt egy ötletem, hozzákezdtem az íráshoz, és csak a szakirodalmat olvasva jöttem rá, hogy a főváros közelében egy halom vulkán van. Egyes városrészeket például viszonylag friss lávamezőkre építettek. Geológusok és vulkanológusok mesélték nekem, hogy 

a Reykjavík közelében, a Reykjanes-félszigeten lévő vulkánrendszer a 13. század óta nem produkált kitörést. Ezért ezzel kezdtem el játszani, és már hónapok óta írtam a könyvet, amikor erős földrengéseket kezdtek észlelni a fővárosi régióban.

 Akkor nagyon megijedtem, hogy a kitörés esetleg megelőzi és érdektelenné teszi a könyvet. A kiadómmal, egy régi jó barátnőmmel állandó kapcsolatban voltunk, és egy-egy nagyobb földrengés után rémült sms-eket írtunk egymásnak, hogy „jaj, ne, most lőttek a könyvünknek”, de szerencsére a vulkán nem tört ki, csak nyilvánvaló volt, hogy valami történik odalent. Én tehát előbb kezdtem hozzá a könyvhöz, aztán történt valami, majd 

három hónappal a könyv megjelenése után végre kitört a vulkán, néhány kilométerre a könyvben megjelölt helyszíntől.

Az egész egy izgalmas, vicces, és bevallom, kissé kellemetlen véletlen. De bárki bármit mond, nem rendelkezem természetfeletti képességekkel, és nem vagyok boszorkány.

Névjegy
Sigríður Hagalín Björnsdóttir (1974)

Izlandi író, újságíró, tévés. Legutóbbi kötete magyarul: Tüzek (Cser, 2023)

A cikk szerzőjéről
Patat Bence (1975)

Skandináv és más északi szerzők fordítója. Legutóbbi fordítása: Karin Smirnoff: Elvittük anyát északra (Scolar, 2024)