1749: Te leginkább Shakespeare-fordításaid révén váltál ismert műfordítóvá, és úgy tudom, hogy Shakespeare-t mindig megrendelésre fordítottad. Jött egy színház, felkért az adott darab lefordítására, te pedig munkához láttál. Dante fordítása ellenben saját elhatározásod volt.

Nádasdy Ádám: Igazad van. Én magam határoztam el, hogy meg fogom csinálni; bementem a Magvető Kiadóhoz, és felajánlottam ezt a munkát. Morcsányi Géza volt az igazgató, megkérdeztem, hogy kiadná-e, ő pedig azt mondta, hogy csináljam.

1749: Azt gondolom, hogy ha valaki felkérésre lefordít egy Shakespeare-darabot, az lehet egy jól fizető munka. De hogy valaki önszántából lefordítsa az Isteni színjátékot, ahhoz hatalmas elszánás, akarás, ambíció kell. Világos, hogy ez egy irodalomtörténeti vállalkozás: ilyenkor a fordító beleírja magát a magyar fordítástörténetbe.

NÁ: Várj egy kicsit. Ezt te azért gondolod így, mert dantista vagy. Én nagyon sok csodálkozást és rosszallást, és egyben dicséretet és elismerést arattam Shakespeare- fordításokkal, különösen eleinte, és különösen akkor, amikor olyan darabokat fordítottam, amiket például Arany János is fordított. Ilyenkor nagyon sokszor rám olvasták, hogy miért így és miért úgy, és miért mérkőzöm én velük, és – ahogy fogalmaztál – miért akarom beleírni magamat a magyar műfordítás történetébe.

1749: Tehát nincs is különbség aközött, hogy megrendelésre vagy saját elhatározásból fordítasz?

NÁ: Nem ebben van a különbség. Shakespeare-t és más színdarabokat – Oscar Wilde-ot, Osborne-t – színházak felkérésére fordítottam, és ilyenkor más a szöveg és más a fordítások célja. A színdarabnál a pillanatnyi hatás a fontos, kevésbé a szöveghűség. Inkább a jelenethűség vagy a szituációhűség vagy akár a karakterhűség. Dante esetében ez nem így van: ott igyekszik az ember tényleg nagyon pontosan azt fordítani, amit Dante írt. Vagyis az ekvivalencia másképpen működik egy színdarabnál.

1749: Én azt gondolnám, hogy Danténál is nagyon fontos a jelenet, a szituáció, a karakter.

NÁ: Ez is igaz persze valamennyire, de Dante sokszor nagyon tankönyvszerű, néha olyan, mint a katekézis, és persze vannak teológiai részek. Ezeket nyilván nem lehet másképp leírni, mint ahogy ő írta. Persze furcsa azt mondani egy irodalmi művel kapcsolatban, hogy olyan, mint a tankönyv, talán jobb, ha azt mondom: a konkrétumok, vagy a tanító tartalom számít. Gondold csak meg; olyan, mint az Íliászt fordítani. Bizonyos értelemben arra is igaz, hogy tankönyv: pontosan benne van, hogy melyik isten és melyik istennő, és kinek ki volt a fia, és hány hajó indult és melyik kikötőből; a fordítónak pedig ezt figyelembe kell vennie. Danténál is hemzsegnek a konkrétumok, és én úgy éreztem, hogy a költői részével nincs olyan nagy gondom. Magam is írok verseket, van egy költői rutinom, azt működtetem, ezért úgy éreztem, hogy sokkal inkább az információk Szküllái és Kharübdiszei között kell lavíroznom. Ez persze sokkal érdekesebb is volt. Tehát ezt nem panaszként mondom, hiszen ebben a könyvben ez a csoda.

1749: Furcsa, amit mondasz, hogy a költői részével nem volt problémád. Hiszen a fordításoddal kapcsolatos legnagyobb kritika éppen az, hogy nem rímel. Vagyis azt mondhatnám, hogy éppen a költői megszólalásmód egyik formájáról mondtál le.

NÁ: Dehogy mondtam le! Ez rendes vers, szigorúan versben van, drámai jambusban.

1749: A rímet viszont nem használod, ami szintén a költői beszédmód egyik eszköze.

NÁ: Az egyik eszköze! De mennyi más eszköze van még a költészetnek! Például én zártsorosan akartam haladni, nagyon kevés áthajlással, nagyon kevés enjambement van nálam, mert Danténál sincs. Igyekeztem a sorok végét változatosan kicsengetni, vagyis a nő- és hímvégeket váltogatni, továbbá szünetet, úgynevezett cezúrát tartani a sorok közepén. Hasonló az Ember tragédiája, ott vannak néhol rímek, de alapvetően rímtelen, vagy Vörösmartytól a Czillei és a Hunyadiak. Ezek nagyon is költői művek, amelyekben nincsen rím. Egy percig se gondoljuk, hogy a rímtől való eltekintés a költői eszközökről való lemondás.

1749: Csakhogy Dante éppen azzal definiálja a saját költészetét első művében, Az új életben, hogy rímes. Szerinte ez az akkori legmodernebb – általa és költőtársai által képviselt – költészet fő ismertetőjegye. És valóban: a hármas rím szerkezetileg meghatározó eleme lesz az Isteni színjátéknak. Nem gondolod, hogy ha te lemondasz a rímről, akkor az egyik szépségforrásról mondasz le?

NÁ: De. De hát valamelyik ujjamat meg kell harapnom. Azt gondoltam, hogy helyette adok mást: hajlékonyságot, ritmust, amitől érdekesebb és pontosabb lesz a szöveg. Én más szépségek között akartam lavírozni. Nekem ahhoz nem volt kedvem, hogy rímeket kovácsoljak. Megmondom őszintén, hogy azt Babits gyönyörűen megcsinálta. Annál jobbat én sem tudok.

1749: Vigyázz, Ádám! Ezzel azt mondod, hogy nem az eredeti szöveg ilyen és olyan sajátosságai határozták meg a fordításodat, hanem taktikai megfontolások.

NÁ: Nem csak taktikáról van szó, noha megjegyzem, az sem lenne elvetendő: miért lenne baj, hogy ha valaki megfestette a Madonnát jobb oldalról, én most megfestem balról? És gondolj bele: ma végigrímelni egy ilyen hosszú művet, az túldíszítené a szöveget. Hadd példálózzak a templomépítészettel. Én nagyon jól érzem magam az olyan templomokban, amelyek betonból és üvegből készültek, és ha szépek – mert tudnak nagyon szépek lenni –, akkor áhítattal ülök ott, és úgy érzem, hogy ott lakik a Jóisten. Ugyanannyira, vagy talán még inkább, mint egy rendesen feldíszített, freskózott barokk vagy szecessziós templomban. Elfogadom, hogy sok ember számára az az igazi templom, ahol pufók angyalkák röpködnek, de nekem egy simább épület jobban tetszik. És a fordításom talán valóban simább, mert a nyelviség nem tolakszik annyira előtérbe, ha nincs rím. Ilyenkor a szöveg nem mutatja annyira, hogy miből van.

1749: Nagyon nehéz kérdést feszegetsz, hiszen a te fordításodban ugyanolyan erős és meghatározó a nyelviség. Nyilván minden jó fordítás azért jó, mert nyelvileg nagyon jól van megcsinálva. A te fordításodban a mondatszerkezet, a szókincs, a néhol drámaian lecsapott vagy éppen nyitva hagyott sorvégek mind-mind egy különleges – költői – nyelvhasználat bizonyítékai. Amiről te beszélsz, az inkább a hangzás terén érvényes. De abban nagyon is igazad lehet, hogy sok olvasó számára az erőteljesen megcsinált, kimódolt, a mindennapoktól eltérő hangzás jelenti a költészetet. Holott a tiéd is kidolgozott, felépített, csak nem a hangzásba – hanem például a ritmusba és a mondatszerkesztésbe – helyezi a költőiséget. De azért a te szöveged is mutatja, hogy miből van.

NÁ: Akkor talán végső soron annyi a lényeg, hogy nekem egyszerűen Dante jobban tetszik így: nem rímel, de átjön a sok információ, a sok konkrétum.

1749: Ez érződik is. Az olvasó is érzi a fordításodon, hogy igazán ezt élvezted: nemcsak a jól gördülő szövegből, hanem a lábjegyzetekből, a belcímek ötletességéből, az ábrák kidolgozottságából.

NÁ: Ezzel most azt állítod, hogy a fordításom szerves részei a lábjegyzetek meg a belcímek meg az ábrák?

1749: Teljes mértékben!

NÁ: Úgy voltam a szöveggel, mint egy nagyon kedves templommal vagy képtárral, amit többször végigjár az ember, felskicceli az alaprajzát, bejelöli a képek helyét, mindent jól kiismer, aztán ezt meg is akarja mutatni a többieknek.

1749: Nyilván lehet azt mondani, hogy így kívánod megkönnyíteni az olvasó dolgát. És egy kicsit a sajátodat is.

NÁ: Ez csak félig igaz. Hogy valami könnyű-e, vagy hogy mennyire hozható közel, az nem mindig tőlem függ, hanem magától Dantétól. Ő néha nagyon összesűríti a szöveget, néha meg jobban kiengedi. Én ezt követtem: néha hosszú hasonlatot ír le, amit jól lehet követni: a nap fölkel, és köd van, de éppen az ő (a nap) meleg sugarai oszlatják el a ködöt, és ezáltal éppen ő az oka annak, hogy őt nem tudjuk megnézni közvetlenül, mert ő maga eloszlatta a ködöt. Ezt szépen le lehet írni, és itt nagyjából mindegy, hogy a magyar szövegben az alany van elöl vagy az állítmány. Máskor azonban nehezebb: reggel az egyház felébred, és dalával köszönti a vőlegényét. Ehhez tudni kell, hogy az egyház Krisztus menyasszonya, tehát Krisztus a vőlegény. És az adott esetben az egyházat a szerzetesek képviselik, így a reggeli dal a zsolozsma lesz. Egy ilyen képen végigvergődni, hogy akkor most pontosan ki kicsoda, és mi történik, ráadásul ezt elmagyarázni az olvasónak, az igen nehéz.

1749: És van arra stratégia, hogyan oldd meg fordítóként, és hogyan tedd érthetővé ezeket a szöveghelyeket?

NÁ: Megpróbálok belehelyezkedni Dante gondolkodásába, hogy neki mi a fontos, és miért. Ezen azért lehet tűnődni: hogy az emberek egy adott korban min rágódnak, min köszörülik az agyukat. Szellemtörténetileg mindenben lehet érdekeset találni. Mondok egy példát: a Földről például tudták, hogy gömbölyű, de sokkal kisebbnek vélték, mint amekkora. Még Kolumbusz is ezért indulhatott útnak, mert sokkal kisebbnek hitte Földet. Ez nekem akkor vált világossá, amikor az Isteni színjátékot fordítottam. De nagyon sok más ilyen kérdés is volt, főleg teológiai jellegűek. Például amikor Dante arról elmélkedik, hogy aki nincs megkeresztelve, az üdvözülhet-e. Ez egy roppant érdekes kérdés: láthatóan feszítette Dantét, és ma is foglalkozik vele az egyház. És ezzel összefüggésben: hogy a Paradicsom a keresztény jó emberek, vagy a jó emberek gyülekezete-e?

1749: Amiket felsorolsz, azok mind tartalmi kérdések. Ezért vissza kell kanyarodnunk egy előző témához. Téged ezek a kérdések önmagukban érdekelnek, és kevésbé tartod fontosnak, hogy Dante milyen költői eszközökkel beszél ezekről a problémákról?

NÁ: Most megfogtál, mert kénytelen vagyok erre igennel válaszolni, ha már hosszasan ecseteltem neked a tartalmi érdekességeket.

1749: Azért lovagolok ezen, mert sokan vannak – köztük lenne talán Babits Mihály is –, akik azt mondják, hogy álljunk meg: nehogy már az legyen az érdekes egy költői műben, hogy mekkora a Föld!

NÁ: Ez legyen a Babits Mihály baja. Te itt össze akarsz engem ugrasztani Babitscsal, de én kibújok ezalól: elemezze az irodalomtörténész vagy a kritikus, hogyan fordít két fordító száz év különbséggel. Én tisztelem, sőt csodálom Babitsot, de nem olyat akartam csinálni.

1749: Mindig oda lyukadunk ki, hogy a fordító azt fordítja jól, sőt talán úgy is mondhatom, hogy a szövegnek azt a vetületét emeli ki, ami érdekes a számára.

NÁ: Igen, ami őt megszólítja. Meg amilyen a tehetsége. Vagy a libidója. Talán éppen ez a lényeg. Jól látható, hogy Babitsnak az volt a libidója, hogy jól hangzó, zenés, frappánsan rímelő legyen a szöveg. Az én fordításomon is meglátszik, hogy ki készítette. Itt persze a kor is árulkodó. Mint amikor csinálsz egy fényképet, és hogy mekkora bajusza van a kávéházban ülő férfinak, az azért nagyjából elhelyezi, hogy melyik évben készült a felvétel.