„A házat nem volt könnyű meglátni…” (Henry David Thoreau: A gyaloglásról)
Fotó: 1749
„A házat nem volt könnyű meglátni…” (Henry David Thoreau: A gyaloglásról)

Ha eddig nem tudtunk volna válaszolni a kínzó kérdésre, mi a filozófusok kedvenc sportja, az elmúlt egy év magyar megjelenései egyértelművé tették: a gyaloglás. Fréderic Gros esszékötete (A gyaloglás filozófiája) után ugyanis most Nádasdy Ádám fordításában olvasható David Henry Thoreau klasszikusa, A gyaloglásról is. Isztray Simon kritikája.

A hagyományos metafizikát elhagyó filozófia a 19. században összekapcsolódik a gyaloglással 

– a gyaloglással, amely nem testmozgás, nem sport és nem puszta kíváncsiság. Hanem elhagyása a világnak,

amelyben élünk, és felkeresése a perifériáknak. Fréderic Gros honlapunkon már elemzett esszékötete (A gyaloglás filozófiája) után most Nádasdy Ádám fordításában olvasható David Henry Thoreau klasszikusa, A gyaloglásról. A kis kötet Thoreau három esszéjét gyűjti egybe: két korai írást 1843-ból, még jóval a Walden előttről (ekkor 26 éves a szerző), és egy 1862-es híres esszét, melyet közvetlenül a halála előtt írt, és amelyben „összefoglalja” eszméit: ennek a címe A gyaloglásról.

Igazi kincseket rejt ez a vékony kis könyv annak, aki elmélyülten olvassa. A Waldenen kívül (amely egy ház építéséről szól, az erdőben, a Walden-tó partján), 

Thoreau szinte összes írása egy utazás történetét meséli el.

Thoreau útjai nem egzotikusak: tudjuk, hogy a Walden-tó például pár mérföldre volt szülővárosától, Concordtól, így egy kis sétával akárki könnyen megtalálhatta, és azt is, hogy útjai egyetlenegyszer vezettek ki az Egyesült Államokból, és akkor is a szomszédos Kanadába. Thoreau tehát egyrészt nem messze utazik, mert nem más kontinensek és kultúrák vonzzák, másrészt 

nem a vadregényes érdekli.

Számára az utazás nem kihívás vagy verseny: nem magas csúcsokat akar megmászni, vagy hatalmas óceánokat átszelni. Sokkal inkább a közeli érdekli: az, ami gyalog megközelíthető. „Két-három órányi gyaloglással eljutok egy olyan idegen tájra, amilyet csak kívánok. (…) Felfedezhető egy bizonyos összhang a között, amit a táj nyújtani tud egy tíz mérföldes körben, tehát egy délutáni séta határain belül, és az emberi élet hetven éve között. Sosem lehet teljesen kiismerni egyiket sem.” (59) A séta azt jelenti, hogy új szemmel tekintünk a hozzánk közelire. Levetjük megrögzöttségeinket, mindazt, ami az egyhelyben üléshez tartozik – kilépünk kívülre, hogy megszabaduljunk a túl szűkös bensőségesség rabságából. A séta „a nap fő ténykedése, sőt kalandja” (57), mert a jelenben zajlik: „ott történik az élet, az idő első vonalában” (95). 

Ezért képes a gyalogló nemcsak új dolgokat megpillantani, hanem új fényben is látni a minket körülvevő világot.

A korai esszék a költőiségükkel ragadnak meg, ahogy folyvást átviszik a jelentést térről az időre, természetről az emberre és így tovább. Az Egy téli séta alapötlete például egyszerű és mégis a létezés költészete hatja át: „az egészséges ember az évszakok kiegészítője: ha tél van, akkor nyár van a szívében. Ott van a dél. Oda költöznek mind a madarak és a rovarok: és keble meleg forrásai köré gyűlnek a vörösbegyek és a pacsirták”. (13) Végig ott a gondolat, hogy a természetjáró nyomolvasó: az elhagyott favágókunyhót például így írja le: „Ebből a rönkből következtethetünk a fejszéje élességére, a csapás szögéből pedig, hogy melyik oldalon állt, és úgy vágta-e ki a fát, hogy körüljárta, vagy kezet váltott; a szilánkok görbületéből pedig, hogy melyik oldalra dőlt a fa. Erre az egy szilánkra mintegy rá van írva a favágó és a világ teljes története.” (18) „Az emberi élet hieroglifái” itt természetes módon illeszkednek a természet egészébe. A Gyalog a Wachusett-hegyre már behozza a történelem dimenzióját: A gyalogló Vergilius Aeneisét olvassa a Lancester-völgy feletti síkságon, mert a „régi világ derűs békével áll az új mögött, ahogy az egyik hegy mögött magasodik a másik, homályosabb és távolibb. (…) A kereső szem óhatatlanul ma is megáll Róma dombjain…” (37)

A hegyek a történelmet idézik, s a történelem hegyeken zajlott, mert hegyek irányítják a lépteinket, a népekét is, hegyek levegője szabadítja fel a lélegzetvételünket. „…mindnyájunk világa egy erdei tisztás, egy kis nyitott és körülzárt terület” (40)  

– íme, az emberi egzisztencia tömör megfogalmazása egy sorban.

Tisztás, „kis nyitott és körülzárt terület” – szükségképpen körülzárt (határai vannak), de szükségképpen nyitott is, nyitott annyira, hogy róla a hegyekre látni: egy hegyvonulatra, amely mögött ott magasodik egy másik, távolibb.

A gyaloglásról című esszé az érett Thoreau gondolatait tükrözi, melyeket azonban könnyű félreérteni. Ennek oka leginkább az, ahogyan Thoreau használja egy „amerikai mítosz” képeit, a nyugatra tartó felfedező és telepes képzetét. Thoreau azzal kezdi az esszét, hogy a Természet védelmében kíván szólni, vagyis „a korlátlan, szabad vadság védelmében, szemben a pusztán társadalmi szabadsággal és kultúrával” (52). Később az ember Nyugatra tartó mozgását azonosítja ezzel az eredendő „vadsággal”: „a nyugat, amiről beszélek, voltaképpen a vadon másik neve, és az eddigiekkel azt készültem kimondani, hogy a vadság tartja meg a világot.” (73)

Mi ez, ha nem a színtiszta „amerikai mítosz” egyik variánsa? Ahol az egyedülálló Amerika azért kerül a világ élvonalába, mert itt a Nyugatra tartó „új ember” felfedez magának egy új világot. Azonban ha megvizsgáljuk, hogy Thoreau valójában mit mond, nagyon más kép rajzolódik ki előttünk. A „vad” szó jelentése nála ugyanis mindenekelőtt a természet emberi működéstől érintetlen valósága – vagyis az, amit ma ökológiai sokféleségnek nevezünk. Ezt mindennél jobban mutatja, hogy 

a vad természetet képzetét nem mondjuk az égbe nyúló sziklacsúcsokhoz társítja – hanem a láphoz vagy mocsárhoz.

„Amikor felüdülésre vágyom, a legsötétebb, legsűrűbb, végeláthatatlan erdőt keresem, és a városlakó szemében legrútabb mocsarat. A mocsárba úgy lépek be, mint szent helyre, a sanctum sanctorumba”. (77) Máshol arról beszél, hogy legszívesebben egy láp mellé telepedne le: amikor „elgondolkodtam, hogy miért tetszik valamelyik tanya, amelynek megvásárlását fontolgattam, gyakran rájöttem, hogy a vonzereje kizárólag egy (…) áthatolhatatlan és kimérhetetlen mocsár, egy természetes mélyedés a terület egyik sarkában. Az volt az ékszer, mely elvakított.” (75) A vadság tehát a természet eredendő gazdagsága, amely az ember számára nem hasznosítható, és amelyet az ember a hasznosítással csak elszegényíteni képes. És innen nézve már egyáltalán nem annyira pozitív példakép az amerikai felfedező vagy a farmer, aki „az indián helyére lép”, és aki kivágja a fát, feltöri a földet, és – lecsapolja a mocsarat. 

Thoreau itt érintkezik a mai ökológiai gondolkodással,

amely a természetes élőhelyek fontosságáról beszél, valamint arról, hogy vissza kellene adni területeket a természetnek. Egy fokkal tovább lép, amikor arról beszél, hogy az ember maga is a „vad” természetnek köszönheti legfőbb képességeit: „A vadállatokat általában úgy lehet fenntartani, ha teremtünk nekik egy erdőt, ahol lakhatnak vagy ahová húzódhatnak. Így van ez az emberekkel is.” (78) Ha így gondoljuk el, akkor Amerika, az „új világ” nem az új ember, a nyugatra induló heroikus felfedező teremtménye. Ellenkezőleg: az amerikaiak erejüket és eredeti látásmódjukat pontosan annak a természetnek köszönhetik, amit többnyire nem is látnak meg (hiszen pusztán egy földdarabot akarnak birtokolni).

Erről is szól a Spaulding farmjáról szóló bekezdés az írás vége felé. Spaulding farmján láthatóvá válik egy másik település, egy másik lakozás is: „Láttam, ahogy a lemenő nap megvilágítja egy méltóságteljes fenyőerdő szemben lévő oldalát. Arany sugarai úgy járkáltak az erdő folyósóiban, mint egy nemesi kastélyban. Olybá tűnt, mintha a vidék Concord nevű részén valamely ősi és nagyon tiszteletre méltó, fényes család telepedett volna meg, akiket nem ismertem… akik nem tagozódtak be a falu társadalmába és akiket senki sem látogatott. (…) A megnőtt fenyők alkották a házormokat. A házat nem volt könnyű meglátni, mert a fák keresztülnőttek rajta.” (92) A családról ezt tudjuk meg: „Ők sosem hallottak Spauldingról… Páratlan az a nyugodt derű, ahogy élnek. …amikor a szél lecsendesedett, és más sem hallatszott, meghallottam az elképzelhető legfinomabb, zümmögő zenét – mint májusban egy távoli méhkas – ami alighanem a gondolkodásuk hangja volt.” (93) Az elbeszélő azt írja: „Ha nem volnának ilyen családok, azt hiszem, elköltöznék Concordból.” (uo.) Ugyanakkor, tudjuk meg, nem könnyű felidéznie e család emlékét: „Visszavonhatatlanul halványodnak az elmémben most is, miközben beszélek, próbálom felidézni és visszahozni őket.” (uo.) Talán nem olyan nehéz megfejteni ezeknek a rejtélyes soroknak az értelmét. Ez a család, amely létezik és nem létezik egyszerre, amely szomszédunk és ismeretlen, az emberi létezésnek azt a lehetőségét fejezi ki, hogy az osztatlan és megszelidítetlen természetben lakozzon.

Váratlan ajándék a magyar olvasóknak: Nádasdy Ádám értő Thoreau-fordítása. Jámbor óhaj: jó volna, ha további fordítások követnék, hogy kiteljesedjen képünk Amerika e fontos és aktuális alkotójáról.

Henry David Thoreau: A gyaloglásról. Fordította Nádasdy Ádám. Budapest, Open Books, 2023. 108 oldal, 3200 forint

A kritika szerzőjéről
Isztray Simon (1975)

Filozófiatörténész, esszéket, kritikákat ír. Legutóbbi szerkesztett kötete: Friedrich Nietzsche: A tragédia születése (Helikon, 2019).

Kapcsolódó
Túl az identitásokon (Frédéric Gros: A gyaloglás filozófiája)
Isztray Simon (1975) | 2023.07.20.
„A betontemplomban is ott lakik a Jóisten” (Beszélgetés Nádasdy Ádámmal)
Mátyus Norbert (1972) | 2021.09.18.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Nádasdy Ádám)
Nádasdy Ádám (1947) | 2023.11.25.