Frédéric Gros francia filozófus könyve a gyaloglásról jó értelemben korszerűtlen mű. Elsőre esszék kusza gyűjteményének tűnik, majd kirajzolódnak fő csapásirányai. A könyv Nietzschét idézi, aki azt vallja: „Nem tartozunk azok közé, akik csak könyvek alapján, könyvek ösztönzésére tudnak gondolkodni – az a szokásunk, hogy a szabad levegőn gondolkodunk, járás közben, szökdécselve, a magasba kapaszkodva, táncolva, legszívesebben magas hegyeken vagy a tenger közvetlen közelében…”[1] A fáradságosan megmászott hegyekről letekinteni a mélybe, a tágas víztükörre, amelynek felszínén csillog a napsugár. A gondolkodás akkor a test és elme együttes műve, a nehézkedés megtapasztalása és legyőzése, mélység és felszín együttes érzékelése. Ezért, állítja Nietzsche: „Emberre, könyvre, zenére vonatkozó első érték-kérdéseink így hangzanak: tud-e járni?”

A mindent átható virtualitás korában úgy tűnik, hogy nem kell erőfeszítést tennünk, nem kell jelen lennünk azért, hogy megértsük vagy megítéljük a dolgokat. Nem kell járnunk, gondolkodnunk sem, minden megy magától, súrlódásmentesen. Csakhogy ez a világ egyre inkább a manipuláció világának mutatkozik. Mintha a nehézkedés hiányának árát ilyen egyszerűen kellene megfizetnünk: mivel nem győzzük le a nehézkedést, nem is jutunk előre.

Ahogy a The Social dilemma című dokumentumfilmben mondják, 

ha egy virtuális szolgáltatásért nem fizetsz, az azért van, mert te magad vagy az áru.

És itt a „te magad” az elmédet, a vágyaidat, a gondolataidat jelenti. Az elszánt gyaloglás a „társadalmi dilemma” egy sajátos megoldását jelenti: egyszerűen magunk mögött hagyjuk azokat a képeket, amiket a társadalomban élő ember termel saját magáról, bizonyos értelemben az identitásainkat is. 

A gyaloglás az egyszerűség gyakorlása, az elemi, a vad, a nyers formájában. Nem a civilizáció előttihez tér vissza, hanem az emberi létezés elemi formáihoz: járás, lélegzetvétel, fáradtság, pihenés, szüntelen megújulás.

A gyaloglónak nem az a célja, hogy lefényképezze a tájat, mint a turista, hanem hogy bejárja azt. Nem akar semmit sem magával vinni, nem az emlékeket gyűjti, nem identitását építi, de nem is változtatja azt meg, inkább megfelejtkezik róla.

Ez lassú és nem jár profittal. Ahogy a remek Thoreau-esszé mondja: „A profit és a haszon között az a különbség, hogy a profitábilis műveleteket más is elvégezhetné helyettem. Ő kerülne ki belőle nyertesként. Ezért sietek. (…) Ami számomra hasznos, az igen egyszerű gesztusoktól függ. A jó kritérium”, írja Thoreau, „ennek eldöntéséhez a következő: »Megcsinálhatná-e valaki más helyettem?« Mindenekelőtt csináld azt, amiben képtelenség volna, ha más volna a helyedben…”[2]

Ezt bontja ki ez a nem túl vastag, de gazdag, több rétegű esszékötet. A következőkben három dolgot emelek ki belőle.

Először is: miért a gyaloglás filozófiája? Mi köze a gyaloglásnak a filozófiához?

Nagyon is sok. Pierre Hadot francia filozófiatörténész bemutatta, hogy az összes jelentős antik filozófiai iskola – platonikusok, sztoikusok, epikureusok, cinikusok stb. – a filozófiát nem pusztán elméletek csiszolgatásának, hanem gyakorlatnak fogta fel. Pontosabban gyakorlatok sorát alkották meg, hogy a tanítványok testét és lelkét alkalmassá tegyék a magasabb rendű életre. Ennek extrém formája például a cinizmus, amely ebben a könyvben külön fejezet témája: ugyanis a cinikusok csavargó életmódot folytattak. A cinizmus szinte pontosan az ellenkezőjét jelentette annak, mint amit ma értünk rajta: nem az igazság relativizálását, hanem a társadalmilag megszilárdult hazugság radikális kritikáját.

Filozófusnak lenni tehát egyfajta életmódot jelent, amely bizonyos gyakorlatokban testesül meg, és ezek a gyakorlatok erényeket erősítenek meg az emberben. Ezek nélkül az erények nélkül nincs filozófus, legyen bármilyen tudós az ember, vagy tudjon bármilyen sokat a filozófiai tanításokból. S ezek az erények juttatnak el egy belső harmónia állapotába, amely lehetővé teszi azt a függetlenséget, az ítélés büszke szuverenitását, amely a filozófusi létezésnek és csak annak a jellemzője. A filozófia a „lélek iskolája”: ezt a szemléletmódot újítják meg a kötetben szereplő olyan modern filozófusok, mint Kierkegaard, Nietzsche vagy Thoreau, immár nem iskolát teremtve, hanem az egyetlen egyén útját járva.

Másodszor, a könyv remek esszéket tartalmaz a modern irodalom és filozófia nagyjairól: lapjain felvonul Rimbaud, Rousseau, Nietzsche, Thoreau és Hölderlin (ebben a sorrendben). Ezeket 

a megszállott gyaloglókat, „szellemi nomádokat” nem követnünk kell, inkább rácsodálkozni az elszántságukra,

megrendülni azon, milyen messzire jutottak a járatlan úton és hogy milyen súlyos sors várta őket. Szinte mindenre nemet mondtak, amiben akkor (a boldog 19. században, de többnyire ma is) az emberek hittek, elmentek egészen a nihilizmusig és tovább – így voltak teremtők. Nemhogy meghaladtuk volna az ő modernségüket, de még ma is nehéz felfogni szellemi bátorságukat és azt a tájat, amelyet látnak és megmutatnak nekünk. Thoreau számára, idézi a könyv, a „Kelet” az emberiség múltja, a már ismert történelem és művészet ezzel szemben „nyugat felé úgy megyünk, mint a jövő felé”. Gros kihangsúlyozza, hogy Thoreau gondolkodásában a „Nyugat”, vagyis a jövő iránya a vaddal (the wild) kapcsolódik össze: „Számunkra (európaiak számára) a vadság az eredet (…) Thoreau számára a vadság a jövő lehetősége. Nem emlékezetünk éjszakája, hanem az eljövendő világ reggele.” (136) Idézi Thoreau Walking című esszéjét: „A nyugat, amelyről én beszélek, semmi más, mint a »vadság« szó szinonimája, és azt akarom mondani, hogy a világ megmentése a vad életben rejlik”. (136)  Gros ennek nyomán így jellemzi igazság és élet összekapcsolódását: „Az igazi élet mindig másfajta élet. Az igazság mindig szakítás. (…) Az igazság a mi vadságunk.” Az ember, amikor „nyugat” felé tart, nem „önmagunk megtalálása, hanem újbóli kitalálása” felé halad.

Harmadszor, Gros a gyaloglás nonkonformizmusának szociális jelentőségét hangsúlyozza. A „vad” nem azonos a romantikussal vagy egzotikussal. „A másság nem egzotikus (más világok, más kultúrák), a másság ott van a civilizált világ peremén.” (131) Valójában csak egy kicsit kell kimozdulnunk, hogy találkozzunk a másikkal, csak egy kicsit kell letérnünk a szokásos útvonalainkról, hogy meglássuk korunk jelentős társadalmi problémáit. Azok ott vannak a „peremen”, akár már egy közeli utcában, csak észre kell vegyük őket. Ezért több esszé – a forradalmi vonulásokról, vagy Gandhi nagy gyaloglásáról szóló – hangsúlyozza a gyaloglás társadalmi jelentőségét. A gyaloglás átlépi a gyakran láthatatlan, de attól még nagyon is meglévő társadalmi határvonalakat, és ha ezt tudatosan teszi, attól már önmagában is forradalmi jelentőségűvé válik.

Frédéric Gros: A gyaloglás filozófiája. Fordította Mihancsik Zsófia. Budapest, Typotex, 2023. 236 oldal, 4500 forint.

*

Jegyzetek:

[1] Romhányi Török Gábor fordítása

[2] Mihancsik Zsófia fordítása