6 perc világhír! A Cervantes-díj itthon vajmi kevéssé ismert idős jutalmazottja, Chateaubriand Atalája és egy népszerű brit szerző geriátriai kalandregénye egyként szóba kerül László Ferenc e heti, Bakucz Dórának sokat köszönő hírszemléjében.
Annyi angolszász és francia díj méltó pertraktálását követően ezúttal indokolt a jelen beszámolót spanyol hírrel indítani, hiszen a múlt kedden Madridban kihirdették a Premio de Literatura en Lengua Castellana Miguel de Cervantes, kurtán és magyarán a Cervantes-díj idei győztesét. Nos, az 1976-os alapítású, alkotói életművek elismeréséül szánt és nem kevesebb mint 125 ezer eurós pénzjutalommal kistafírozott díjat, amely a spanyol nyelvű irodalmi univerzum talán legjelentősebb dekóruma, 2024-ben Álvaro Pombo nyerte el. Úgy lehet, ez a név többé-kevésbé ismeretlen lehet a legtöbb magyar olvasó számára, hiszen a 85 esztendős, megjelenésében némiképp Tandori Dezsőre emlékeztető literátor, az – El país jellemzése szerint –
„bohém stílusú, matróz küllemű, örökkön sapkát viselő”
Pombo munkái nem jelentek meg hazánkban. Így viszont csak annál üdvösebb lesz átadnom a szót szerkesztőbizottságunk ibér szakértőjének, Bakucz Dórának, aki tündöklő tárgyismerettel és oly lekötelező alapossággal vázolja számunkra az idős literátor pályafutását és munkásságát:
„Pombo 1939-ben született Santanderben, saját elmondása alapján
a középiskolában meglehetősen rossz tanuló volt, több tárgyból bukott, de aztán a szülei Valladolidba küldték bentlakásos iskolába, ahol a jezsuitáknak sikerült megregulázni.
Ennek köszönhetően Madridban járt egyetemre, filozófia szakra, majd 1966-ban Londonba költözött, ahol folyamatosan írt, miközben alkalmi munkákból élt, volt szállodai boy, takarító, telefonközpontos.
Melegségét nyíltan vállalja, írásaiban is gyakran előkerül ez a téma. Elsősorban költőnek tartja magát, bár ő is elismeri, hogy prózaíróként sikeresebb. Fontos számára a költői nyelv és a humor, ezek teszik prózáját is különlegessé, egyedivé. Stílusirányzatként kezdeti műveit leggyakrabban a szubjektív realizmushoz sorolják, de mivel írásaira jellemző mind a kidolgozott pszichológiai háttér, mind a filozófiai kérdésfelvetések, a regényeiben alkalmazott irodalmi módszerét ő maga pszi-finek (pszichológia-fikció) nevezi.
Bár abszolút olvasóbarát nyelven ír, a hivatalos irodalmi körök is elismerik, 2004 óta a Real Academia tagja. Regényeivel elnyerte a legfontosabb spanyol irodalmi díjakat:
1983: Premio Herralde (El héroe de las mansardas de Mansard / A mansardi manzárdok hőse)
1990: Premio Nacional de la Crítica (El metro de platino iridiado / A mérce)
2006: Premio Planeta (La fortuna de Matilda Turpin / Matilda Turpin öröksége)
2012: Premio Nadal (El temblor del héroe / A hős félelme)
2024: Premio Cervantes az életművéért: “kivételes alkotói személyiség, egyedi lírai hang, eredeti próza”, “olyan nyelvi konstrukciót használ a valóság bemutatására, melyben a realitás visszásságait az irónia és a humor álarca mögé rejti.” – szerepel most az értékelésben.
2012-ben a chilei The Clinic nevű folyóiratnak adott interjújában relativizálta a diktatúrát, amivel meglehetősen nagy botrányt okozott:
“Nem kell olyan nagyon vadul szidni azokat a diktátorokat, akik gazdasági fellendülést hoztak az országuknak. Hitler borzalmas háborúba sodorta az országát, de Franco nem. És Pinochet sem.”
Legutóbbi regénye, a Santander, 1936 a polgárháború kezdeti időszakában játszódik, a szülővárosában, ahogy a cím is jelzi, és a Pombo család történetét meséli el.
A szerző elmondása alapján a város bombázása egyfajta főpróba volt Guernica lerombolásához,
de erről sokáig senki sem beszélt. De nem csak a város sérült, hanem a családok is, főleg, ahol közeli rokonok lettek egymás ellenségei, amennyiben nem ugyanazt az oldalt támogatták. Az ő családjában sem volt ez másképp, voltak francóisták, de köztársaságpártiak is. Pombo több interjúban is a következőt hangoztatta: “Olyan zajos és polarizált világban élünk, amilyenhez hasonló 1936-ban lehetett, mielőtt kitört a polgárháború.” Ez az egyik apropója, hogy éppen most írta meg ezt az igencsak személyes vonatkozású történetet.”
*
A hírszemlét folytassuk egy Pombónál is öt esztendővel idősebb, ámde szintúgy mindmáig tevékeny író, a 90 éves Alan Bennett új könyvével, amely az idős, sőt élemedett korban sem szűnő aktivitásnak nem csupán a megszületését köszönheti, de magát a tárgyát is. A brit irodalmi és színházi élet érdemdús veteránja ugyanis Killing Time című frissen megjelent kötetében egy idősotthon életét jelenetezi a rá mindenkor jellemző fanyar és fekete humorral – s nem mellesleg ugyanabból a fiziológiai pozícióból tekintve az életre és annak törvényszerű végkifejletére, akárcsak agg hősei. Ebből is következik, hogy
karcsú kisregényében a pandémiának nemcsak halálhozó, de egyfajta felszabadító szerep is jut.
Miközben a több ponton is a Beszélő fejek világsikerű színpadi monológfüzéréből eredeztethető őszike szereplői azért még váltig kiélvezik az élet apróbb és nagyobb örömeit – mondjuk, a fészerben igénybe véve az idősotthon mindenesének szexuális szolgáltatásait, amely mindkét nembeli ügyfelek számára kínálkozó lehetőség.
*
Befejezésül következzen végre egy fiatal, éppen krisztusi korba lépett szerző és az ő világsikerű kisregénye, az Atala. Az író ugyanis nem más, mint François-René de Chateaubriand (1768-1848), aki 1801-ben jelentette meg művét a két romlatlan indián, Chactas és Atala idillien induló, ám tragikusan végződő szerelméről, amely körül egyrészt az amerikai táj, a Mississippi vidékének dúsan burjánzó egzotikuma, másrészt a kereszténység emelkedett és megváltó szellemisége teremt erős légkört. Atala és kedvese többé-kevésbé okvetlenül Rousseau leszármazottjai, ám Chateaubriand alkotása maga is művek egész sorát ihlette, amint erről legújabban egy francia kiállítás kínál érzékletes és bőséges bizonyságot. A Maison de Chateaubriand, vagyis az egykoron a vikomt otthonául szolgáló Châtenay-Malabry-i kastély kiállítótermeiben ugyanis most egészen jövő szeptemberig az „Atala, 1801. Voyage illustré au coeur d'un roman” című tárlat várja a látogatókat, a kisregény által inspirált megannyi festmény, metszet, rajz és szobor bemutatásával. S ez a hatástörténeti körkép – mindössze egy nagyobbacska macskaugrásnyira Párizstól – csak annál érdekesebb lehet számunkra, hiszen tudván tudjuk, hogy az Atala nyomán oly sok egyéb mellett még egy magyar opera is született: Sárosi (Schauer) Ferenc azonos című öt felvonásos dalműve 1882-ben.
