Boldog emlékek helyei

6 perc világhír! A „lassú könyvtárosság”, a Harold Pinter nevét viselő díj időszerű és politikus odaítélése, a francia irodalom egyik legrokonszenvesebb klasszikusa, valamint egy szkipetár gyászhír is szóba kerül László Ferenc heti kitekintésében.

Mi tagadás, ha az utóbbi időkben az angolszász könyvtárakat emlegettük e rovat hasábjain, rendszerint a mindkét oldalról engesztelhetetlen hevességgel folytatott kulturális háború és a könyvtárosok ezzel kapcsolatos veszélyérzete, vagy épp a British Library ellen elkövetett cybertámadás volt a téma. Ámde a szigetország könyvtárai szerencsére váltig nem csupán átvitt értelemben vett és valóságos balhék színhelyei, hanem egyszersmind máig azilumok, még ha veszélyeztetett azilumok is. Erről számolt be terjedelmes írásában nemrég a Guardian, Reading egyik könyvtárának példáján, napi működésén mutatva be azt, hogy túl a könyvek kölcsönzésén és helyben olvasásán hányféle tevékenység, szolgáltatás és program lel otthonra egy teljesen átlagos brit városi közkönyvtárban. Klubok és körök (gyászfeldolgozástól a színjátszásig), nyelvtanfolyamok és hajléktalan-gyámolítás, ingyenes hallókészülék-elemek és télikabátok felkínálása, ruhakölcsönzés állásinterjúkra, s még seregnyi más dolognak adnak helyet e könyvtárak,

olyan feladatokat is szép számmal fel- és átvállalva, amelyek az állami vagy önkormányzati kötelezettségek körébe tartoznak, illetve tartoznának.

A hangulatos riportelemekben is bővelkedő írás (Aida Edemariam cikke) ráadásul mindennek, vagyis a könyvtárak közösségi szerepvállalásának ethoszát és filozófiáját is felvázolja, midőn egyik nyilatkozója révén megemlíti és értelmezi a slow librarianship új keletű fogalmát, illetve az annak jegyében megvalósuló együttműködésre, megértésre, hosszú távú kapcsolatépítésre és szolidaritásra összpontosító gyakorlatot. Jeléül és bizonyságául annak, hogy a könyvtárak közegében nagyon is lehet helye a társadalmilag elkötelezett és aktív, értékalapú működésnek – méghozzá úgy, hogy ezek az értékek nem válnak összetéveszthetőkké az ilyen-olyan ideológiai címkékkel és csatakiáltásokkal.

*

Ha nagyon erőltetnénk a magyar párhuzamokat, úgy talán-talán a gall Móra Ferencnek nevezhetnénk az ötven esztendeje elhunyt Marcel Pagnolt (1895-1974), akinek alakját és életművét eme évfordulón komplett különszámmal ünnepli a franciák csodás irodalmi magazinja, a Lire. Mert ha ez a hasonlítgatás még a szokottnál is jobban sántít, azért Pagnolra szintúgy ráillik a nyomatékosan nem fővárosi kötődés, az örök írói jóízűség, de még a tudományos érdeklődés ismertetőjegye is.

Az ő hona Provence és e régió metropolisza, Marseille volt;

a literátort huzamosan foglalkoztatta a termodinamika és a nagy Fermat-sejtés; s ami stílusát és műveinek világát illeti, mindazt jól jellemzi a magazin címlapján olvasható megjelölés: „a boldog emlékek írója”. Csakhogy Pagnol mindemellett seregnyi más minőségében is figyelmet érdemelt és – mint a különszám cikkei bizonyítják – érdemel mindmáig. Hiszen túl eredetien egyéni hangú Shakespeare- és Vergilius-fordításain, sokoldalú és jószerint minden feladatra vállalkozó filmesként is tartós hírnevet szerzett magának – s ezzel összefüggésben 1946-ban belőle vált a Francia Akadémia első mozgóképes halhatatlanja. És úgy lehet, Provence nem is annyira kis világának megörökítőjét a magyar közönség tekintélyes hányada leginkább éppenséggel filmek révén ismeri, mert ha Pagnol nevezetes marseille-i trilógiájának első, saját megfilmesítése (Raimu főszereplésével) számunkra inkább csak mozitörténeti relikviának tűnhet is, ám az ennek nyomán készült két Daniel Auteuil-adaptáció, a 2013-as Marius és Fanny sokunk kedves, azazhogy boldog emléke lehet. De persze még fontosabb, hogy a Lire hasábjain visszatérően főmű gyanánt hivatkozott önéletrajzi regénye, a Souvenir d’enfance-tetralógia első kötete, az Apám dicsősége magyarul is olvasható – és olvasandó is.

*

Itt következzen egy visszautalás a múlt heti hírcikkre, hiszen annak fontos, mondhatni kitüntetett témája volt a világhírű indiai írónőt, Arundhati Royt hazájában fenyegető bírósági eljárás ügye. A perről egyelőre nincsen újabb információnk, azonban Roy emlegetése mégis újfent indokolt, mivel néhány napja hírét vehettük, hogy idén neki adományozzák majd az angliai PEN-szervezet Harold Pinterről elnevezett díját.

S ha ezt a választást a közvetlen előzmények ismeretében politikus döntésnek vélnénk, úgy ezzel a feltételezéssel mit sem csorbítanánk az elismerés értékét,

lévén a 2009-ben megalapított díj – a névadó szellemiségéhez híven – eredendően a megingathatatlan, elszánt és a társadalmi igazságosság iránt elkötelezett irodalmároknak lett szánva.

S e témáról most többet nem is szólnánk, nemcsak mert a díj októberi átadása táján lesz még módunk megnyilatkozni e tárgyban, hanem mert a jelen cikk leadását megelőző percekben gyászhír érkezett a Balkánról: Tiranában 88 esztendős korában elhunyt Ismail Kadare. A legnagyobb élő albán író elvitathatatlan rangját több mint fél évszázadon át viselő alkotóról legutóbb tavasszal esett szó e rovatban, hiszen utolsó, 2018-as Kur sunduesit grinden című regényének angol kiadása (A Dictator Calls) versenyben volt a Nemzetközi Booker-díj elnyeréséért. Az a dekórum idén másé lett, ám Kadare elismertsége így is rendkívüli – és persze teljességgel megérdemelt volt. Mert bár

az irodalmi Nobel-díj kapcsán több évtizeden át megmaradt visszatérően emlegetett esélyesnek,

azonban az 1963-as első regénye, A halott hadsereg tábornoka óta világhíres író így is elnyerte például mindjárt a legelső, akkor még életművek elismeréséül szolgáló Nemzetközi Bookert. Az író, aki imponáló bátorsággal és világraszóló presztízsének jogos tudatában még a kommunista diktátorok egyik legbornírtabbikával, Enver Hodzsával is szembe mert helyezkedni, néhány nagyszerű regénye révén a magyar olvasó számára is meghitten ismerős lehet. Az említett első regény mellett így kézbe vehetjük most emlékére akár A fellegvárat, akár A háromlyukú hidat, akár Az Álmok Palotáját. Ne is késsünk így tenni!