Elvirágzik a telepen a kajszibarack, virágszirmok borítják a régi házhoz vezető ösvényt. Nagy és sűrű a fű. Kesernyés fehér szirmok és tulipánok illata keveredik a nedves föld aromájába. Szemben, a szomszédoknál rendet raknak a gyümölcsösben, gallyakat égetnek. Magasra száll a füst a fák között a szeles, borongós időben, ötpercenként elered az eső, nagy hideg cseppek hullanak, az ember aláteheti a két tenyerét, gyűjthet bennük egy kis vizet, és leöblítheti az arcát.
Lényegében már másé ez a gyümölcsös. Csendben bejöttem, ott ülök a ház félig már használaton kívüli bejárati ajtajánál, az előtető alatt. A felmenőim építették ezt a házat, de hamarosan idegen emberek jönnek ide, mindjárt itt lesznek, és itt fognak élni. Úgy élnek majd, mintha itt se lettem volna. Mintha nem is én szaladgáltam volna ezeken az ösvényeken a hosszú és béna lepkehálómmal, nem én sírtam volna tele a párnámat éjszakai magányomban és bánatomban, nem én szerettem volna eszelősen a mamát és a papát. Igen, úgy jönnek ide, mintha nem lettem volna én se meg a mama és a papa se. Mintha nem is lett volna hosszú, mesés gyerekkorom az életem kezdetén. Itt mindent összejárnak, összetörik a régi bútorokat, kiviszik a régi biciklijeimet, játékaimat, kivágják a telepi szemétdombra a bélyegeimet, a könyveimet, a jelvényeimet, értetlenkedve nézegetik a varázslatos diafilmjeim dobozait, amelyeknél semmi sem lehet érdekesebb. Csizmás kandúr, Burattino, Piroska és a farkas. A régi vetítőgépet forgatja a kezében a ház új gazdája. Csettint a nyelvével. Nahát, nekem is ugyanilyen volt gyerekkoromban. És a halomba gyűjtött régi vackok közé dobja, amiket sürgősen össze kell szednie és el kell vinnie innen.
És akkor mi van? Neki is élnie kell valahogy – méghozzá itt. Nem azért vette ezt a házat, hogy lepkehálóval szaladgáljon. Elképzelem, hogy néz majd ki ez az egész. Kivágja fűrésszel a szilvafát, a két meggyfát és a körtefát is. Elöregedtek már. Minden épületet lebont, a földdel teszi egyenlővé az egészet. Persze eltulajdonít egy kis földterületet az önkormányzattól, amikor új, kétméteres kerítést épít piros téglából. Kitisztítja a régi kutat, nála lesz a legjobb víz az egész világon. Az ő saját vize. De előtte még föltúrja ezeket a meghitt ösvényeket a gyümölcsösben, eltünteti a hangyabolyt, kivágja a bodzabokrot és a bangitát, kiirtja a bazsarózsát és a tulipánt. Kell neki a hely, hogy ki tudja ásni az alapot.
Érdemes-e megvárni ezt? Vagy fogjam magam, öntsem le titokban az egészet valamilyen különleges vegyi anyaggal, amitől mindez szétporlad, elég, szétmállik, elhordja a szél, eltűnik örökre? Persze nem járnék jól. Mert ha most nekilátok, és mondjuk porig égetek mindent, akkor nem fizet annyit a vevő a felperzselt pusztaságért, az üszkös romokért. Alighanem egyáltalán nem tetszene neki az, ha itt minden leégne. Talán azért vette meg mindezt, hogy itt ő égessen el mindent, egyedül. És megsértődik, ha ezt megcsinálják nélküle. Nagyon is elképzelhető. Mert, mint tudjuk, nem könnyű semmi biztosat mondani az emberekről. Manapság sokan hihetetlenül széles látókörűek.
Jobb kifigyelni, mikor jön ide az új autójával, úgyis megmutatja majd az új asszonynak, aki most tette le a menyasszonyi fátylat, hol fog állni az új házuk. Ez aligha esedékes ősz előtt, mert még intézni kell a papírokat és más hasonlókat. Idejön, itt pedig minden ég majd, lobogni fog a láng. Hamar tüzet fog a tető, vidám szikracsóvákat köp az égre, elhamvad a meggyfa, a fájdalom, a kéreg és az emlékek illatát árasztja. A körtefának édes illata van, nedvet eresztenek az izzó, még élő bütykök, zúg az északnyugati szél, ősz van. Elered az eső, cseppek hullanak a szélvédőre. Mintha ettől még melegebb, még barátságosabb lenne a tűz. Vastag, sötét felhők úsznak az égen, feltárult az őszi telep a világ előtt, mint egy ősrégi, élő virág. A hőségtől felforr a dunsztosüvegekben a lekvár, és a savanyúság a pitvarban, a hűtőszekrénynél. A nagymama, Marfa Alekszandrovna szórakozottan hunyorog az ikonokra, az órára, suttog valamit. Vastag piros fonalat fűz a tűbe a gombolyagból. Rengeteg hasonló gombolyaga van.
Különböző színűek, vastagok, melegek. Gyönyörű szőnyegeket készít belőlük. A keretre feszítette azt, amiből egy év múlva kézi szövésű szőnyeg lesz. Az egész szobát elfoglalja a szövőszék, én pedig szokás szerint alatta ülök és játszom, mintha a saját kis házamban lennék. Most már talán nem teljesen világos előttem, mi volt e játék titkos értelme, de akkor, akkor még tudtam. Kevés cukorka van a kezemben, de már sokat megettem, aztán elnyom az álom. Mindig énekel valamit a nagymama, amikor dolgozik. Majdnem mindig valami szomorút. Van ezekben a szláv dalokban valami teljesen észvesztő, ezért minden életkorban lenyűgözik az embert. Csábítanak és rabul ejtenek.
Asztalhoz hív minket a mama. Kivesz valaki a szövőszék alól, és bevisz a szobába. És ott ülünk az asztalnál: a mama, a papa, a két nagymama, a két nagypapa. Nagyapáim és apám pont abban a pillanatban isszák meg az első pohárkával, amikor meggyullad az ablak a nagyszobában, és betörik az üveg. Befúj a házba a szél, füstgomolyok szállnak. Apa mesélni kezd valami vicceset, mindenki nevet. Kezembe dugnak egy darab sajtot, én meg álmosan rágom. A babakocsiban alszik az öcsém. Lángok táncolnak az asztalon, a kristálypohárkák pedig egyszerűen lenyűgözőek a lángok visszfényében.
Jaj de szép, mondja a tulajdonos felesége. Az ám, feleli szórakozottan az új gazda. Kiszáll az autóból. Rágyújt. Mi az ott a nagyszobában, kérdezi, merőn nézve a füstös lángokat. Nézd csak, asszony, mintha emberek lennének ott. Miket beszélsz, miféle emberek lennének bent, feleli a nő vidáman. Élő emberek, mondja a férje.
A másik ablak is betörik, süvít a huzat, dől a füst a szobából, magasra csapnak a lángok. Égnek a falon az ősrégi hímzések, a bekeretezett fényképek, a kis papírikonok, a hímzett kendők. Csak Szent Miklós ikonja nem ég. Egyre fényesebben ragyog a fémborítása. Nagy cseppekben folyik a krizma az arcán, aztán a régi tálalón – alkalmi vétel volt a távoli ötvenkettes évben.
Mintha felfrissült volna a levegő estére. Mit akarsz, október van, felelik a férfiak, és megint töltenek. Októberben már mindenhol hűvös van. Bemondták, hogy egy hét múlva havazik, szól közbe a nagymama, akinek Ljubov a neve. Egyél egy kicsit, Vovocska, egyél, mondja mosolyogva. Mit nem mond, Ljubov Zaharovna, tiltakozik apa, miért esne hó? Idén hosszú, meleg ősz lesz. Sokáig nem havazik. Utána viszont hatalmas hószakadás jön. Rákérdezek, mert engem is érdekel a hó. Igen, fiam, hó. Meg a Télapó, mondom. Ő bizony, feleli apám. Személyesen. A legfagyosabb szent.
Ljuda, ott emberek vannak, mondja az új gazda, berúgja a kaput, közelebb akar menni, de szerencsére már nem tud.
Ég a ház. És mint minden igazi házban, csak az ég el benne, ami esetleges volt, nem létszükséglet. Azok a vetítőgépek és lepkehálók, bizonyítványok, levelek, igazolványok, röhejes takarék- és nyugdíjbetétkönyvek, bosszúság és búbánat, annyi tavasz és tél, betegség és zűrzavar, könnyek és csalódások, minden elszenvedett fájdalom és végtelen emlékezet, ami senkinek sem kell.
Nagyapám ekkor váratlanul kilép az égő ajtón, és elsétál az új gazda mellett. Ne állj olyan közel a tűzhöz, te lökött, tanácsolja menet közben az új gazdának. Még föl kell nevelned két kislányt. Körülnéz egy pillanatra, elmosolyodik. Megfogja az égő függönyt, és eltűnik a tűzben. Tényleg vannak bent, Misa, ad neki igazat kicsit elmerengve a fiatal feleség, húzódj távolabb valamivel. Ne mondjam kétszer. Miket beszélt a gyerekekről? Hallgass már, te bolond, feleli neki az új gazda, és lenyűgözve nézi az ablakon át az aratást ünneplő családomat. Ott issza a nagyapám a későn jövők felesét, ott ülök Ljubov Zaharovna ölében ötéves koromban, bámulok kifelé az ablakon, és csendben integetek. Nem csak neki integetek, a világtól búcsúzom. Ég veled, új gazda, mondom neki. Ég veled.