"A nyelv hangszer" (Interjú Volodimir Rafejenkóval)
Fotó: Volodimir Rafejenko
"A nyelv hangszer" (Interjú Volodimir Rafejenkóval)

Volodimir Rafejenko ukrán írónak két anyanyelve van: az orosz és az ukrán. 1969-ben született Doneckben. Oroszul kezdett írni, Moszkvából kapott elismerést, Descartes démona című regényével elnyerte a határon túli íróknak járó Orosz díjat. Doneckben élt a kelet-ukrajnai háború kitöréséig, 2014-ben költözött Kijevbe. 2018-ban neki ítélték a Visegrádi Alap Keleti Partnerség Irodalmi Díját (VEaPLA) Örök időkig című regényéért. Félrehallás című új regényét már ukránul írta. A beszélgetés a Meridian Poltava svéd-ukrán irodalmi fesztiválon készült, a Radio Szvoboda oldalán olvasható.

Igor Pomerancev: Volodimir, az író számára meghatározó az a környezet és nyelvi közeg, amiben felnőtt. Milyen talajból nőtt ki?

Volodimir Rafejenko: Nagyrészt oroszul ismertem meg a világot és a világirodalmat, a kultúrát, mert anyám és apám oroszul beszélt velem. A nagyszüleim anyanyelve viszont ukrán volt. Apai nagymamám ukrán meséket mondott nekem. Falun élt, a szurzsik, az ukrán nyelv keleti változata volt az anyanyelve, náluk ezt beszélték. Az anyai nagymamám viszont menő moszkvai kiejtéssel beszélt, mert felsőfokú végzettséget szerzett, és elég sikeres főmérnök volt a Szovjetunióban. Az űrprogrammal foglalkozott, nagyon művelt ember volt. De mikor a leszerelés után elmentem hozzá, bevallotta, hogy az ukrán az anyanyelve. Elmesélte, mennyire sírt, amikor olyan iskolába vitték a szülőfalujából, ahová főként orosz gyerekek jártak, orosz tanárok tanítottak orosz tankönyvekből. Ezt nagyon nehezen viselte, és egyszer megfogadta, hogy jobban megtanul oroszul azoknál, akiknek ez az anyanyelvük. Tehát arról árulkodik a családi háttér, hogy a szüleimnek az ő szüleik választották ezt a nyelvet, mert ez volt a siker, a karrier nyelve a Doni-medence városaiban. A falusi lakosság persze alapjában véve ukrán ajkú volt, Ukrajnához kötődött, de a II. világháború után főként orosz ajkú szakemberek építették újjá a lerombolt városokat. Vonattal hoztak munkáscsaládokat, mert nem volt munkaerő ezen a felperzselt földön. Én nagyjából egyszerre tanultam meg oroszul és ukránul olvasni. Ugyanakkor nem tanultam meg az ukrán beszélt nyelvet, mert szóban csak az oroszt használtam. Senki sem beszélt ukránul a környezetemben. Amikor az egyetemi éveim után megismerkedtem ukrán anyanyelvű barátaimmal, hallottam, hogy egymás között ukránul beszélnek, de ha velem társalogtak, gyakorlatilag sosem tértek át az ukránra.

IP: Sikeres orosz íróként kezdte a pályáját, oroszul írt, most pedig sikeres ukrán író. Ukrajnában él, ukrán nyelven ír. Mégis hogyan állt át az egyik nyelvről a másikra? Az az érzésem, hogy az orosz és az ukrán csak első pillantásra látszik nagyon hasonlónak, amikor egyszerű dolgokról beszél az ember, ha viszont verset vagy szépprózát olvasunk, rögtön rádöbbenünk arra, hogy mennyire különbözőek ezek a nyelvek. Milyen adaptert használt, hogy át tudjon állni az ukrán nyelvre?

VR: Idejöttek valakik, mert úgy döntöttek, hogy megvédenek engem az országomtól, azon az alapon, hogy az én nyelvem az orosz. Engem negyvenöt évig senkitől sem kellett megvédeni. Publikáltam a moszkvai Znamjában és a Novij Mirben, a legjobb kiadók és folyóiratok közölték a műveimet. Oroszul írtam és beszéltem, és sosem kifogásolta ezt senki, egyetlen szóval sem.Tehát láttam, hogy ez hazugság. De nem is az a lényeg, hogy hazugság, hanem az, hogy így áldozatot és okot csináltak belőlem egyszerre. Ezenkívül orosz szakon végeztem, a kultúratudomány volt a másik szakom, de a fő szakom az orosz nyelv és irodalom. Tehát az az ország, melynek az egész életemet szenteltem, tanulmányoztam az íróit, az irodalmát, egyszerre úgy viszonyult hozzám, hogy azt én személyes kihívásnak éreztem, amellyel tisztességes emberként szembe kellett néznem. Mivel már rég a felnőttkorban jártam, és nem katona, hanem bölcsész voltam, ezt a saját háborúmnak tekintettem. Nem tehettem semmi mást annak érdekében, hogy megmutassam, mennyire hazug ez az egész. Nem volt kedvem obszcén szókészletet használni azért, hogy leírjam ezeket a dolgokat. Persze amikor megérkeztem Kijevbe, nem tudtam ukránul beszélni a bolti eladóval, nem ismertem annyira a beszélt nyelvet. Nagyon kellett igyekeznem. Világos, hogy olvasni valamit – egy dolog, beszélgetni – teljesen más, de szépprózát írni ezen a nyelven – az már tényleg a nyelvtudás egész más szintjét igényli. Öt évig dolgoztam ezen. Célirányosan, céltudatosan. Emellett szerencsém volt az emberekkel, akik segítettek nekem az életben.Amikor megérkeztem két táska nyári holmival, kétszáz dollár volt a zsebemben. Nem volt Kijevben se barátom, se haverom, teljesen légüres térbe kerültem, magamra maradtam. És otthon hagytam mindent, nem tudtam elhozni semmit. Ukrán ajkúak, ukránok voltak, akik segítettek, elsőként jelentkeztek: kulturálisan Kijevhez kötődő írók, képzőművészek, ikonfestők. Nem voltak sokan, de máig is ők alkotják a legszűkebb ismeretségi körömet. Másrészt pedig nem tartom magam sem orosz, sem ukrán nyelvű sikeres írónak, egyszerűen író vagyok. Hisz a „személyiség” fogalma az ember transzcendentálási képességére, a természeti adottságon való túllépésre épül. Ha az ember megtanulta, hogyan végezze el a transzcendentálást, akkor képes túllépni a természetes nyelvi határokon. Hisz a nyelv végtére is hangszer. Természetesen olyan hangszer, melyet a testével együtt kap az ember. De mivel emberi lények vagyunk, rendelkezünk bizonyos készségekkel, amelyek lehetővé teszik, hogy túllépjünk az adott helyzeten, az élet alapkörülményein. Persze ez nem hosszú időre, nem mindig és nem is minden embernek adatik meg, ugyanakkor mindenkinek van ilyen tapasztalata, aki legalább életében egyszer azt tette, amit a lelkiismerete diktált. Amikor az ember a lelkiismeretére hallgat, végbemegy a transzcendentálás aktusa, túllép az adott alapkörülményeken. Én is azt mondom, hogy persze kényelmesebb, könnyebb az anyanyelvünkön írni, de egyáltalán nem lehetetlen bármilyen más nyelven írni, amely megszerveződik bennünk a körülményeknek, a vonzalmainknak, sajátos adottságoknak köszönhetően, így érzésem szerint nincs ebben semmi természetellenes.

IP: Megváltoztatta-e az ukrán nyelv mint írót, hatott-e a szövegeire, írásaira?

VR: Úgy gondolom, minden nyelv meghatározza a tárgyakat, bizonyos jelenségek körét és a stilisztikát, beszédmodort, ehhez nem férhet kétség. De nem mondhatom, hogy ez törést okozott bennem, vagy teljesen összezavart valamit, nem érzek tektonikus mozgásokat, amelyek már helyrehozhatatlanok, visszafordíthatatlanok. Annyit mondhatok, hogy sosem tudtam volna megírni oroszul azt a szöveget, amelyet ukránul írtam. Egyfajta teljes egészet alkotó rendszerként jut be a nyelv, ebbe pedig a természetfeletti dolgok, olyan jelenségek is beletartoznak, amelyek vezetik az embert. Csak akkor válhatunk íróvá, ha képesek vagyunk a lét többé-kevésbé megbízható hangszerévé válni a nyelvhez való viszonyban. A nyelv írja elő a saját szabályait, a látásmódot, meghatározza a koordináták százait. Ha az ember képes hangszerré válni, akkor összejön neki valami.

IP: A háború kihívás az ember számára – pszichológiai, érzelmi, etikai értelemben. Az író számára ez még érzésem szerint műfaji, lexikai kihívás is. Hogyan reagált erre, hogyan transzponálta a háborús helyzetetműfaji és lexikai értelemben?

VR: Két évvel a háború előtt írtam a Descartes démona című regényemet, amelyért megkaptam az Orosz díjat. Azzal zárul a regény, hogy csapatok vonulnak be a városomba, kitör a háború. Sokan szidtak ezért, azt mondták, ez koholmány, hülyeségekről fantáziálok, milyen alapon, minek irkálok ilyeneket. Aztán tényleg jött a háború. Megírtam a második regényt a városomról, Doneckről Z város címmel, aztán az Örök időkig című dilógiát, amelyért megkaptam a visegrádi irodalmi díjat. Ez tényleg háborús témájú, muszáj volt írni a történtekről, próbáltam értelmet adni neki, az ábrázolás pedig realista színezetű lett, realista témák kerültek benne elő. Aztán egy adott pillanatban beláttam, hogy nem boldogulok vele, nekem feltétlen szükségem van a felnőtteknek szóló mese elemére ahhoz, hogy ember maradjak, írjak, tisztességesen csináljak valamit. Mert nem lehet csak a realitásból megérteni azt, ami történik. Nem lehet sem megbocsátani, sem elfogadni, sem megérteni. Két korpuszt kellett megformálnom a regényben, az egyiket realista, sőt talán szürrealista novellák alkotják, néha ugyanis elmentem a naturalizmus határáig. A második rész, a másik vonulat a regény többször is megszakított cselekménye: ez posztmodern darab, volt, aki „mágikus realistának” nevezte, ebbe a kategóriába sorolta. A próza világában Andersenig vezetem vissza ezt a gondolkodásmódot, ha az európai hagyományt tartjuk szem előtt, mert vele kezdődik Európában a szerzői mese. Mindenesetre ez tényleg háborús sztori, megtörtént, és meghasonlást idézett elő bennem. Látom az okok és okozatok természetes láncolatát, de, mint Arisztotelész mondta, a tényeknek nincs értelmük. Ha az igazságnak megfelelően akarjuk látni ezeket a tényeket, meg kell találnunk az esemény verbális struktúráját, az pedig valamelyest ideális, nincs benne a puszta tényekben. A legújabb, ukrán regényemben végleg összefonódik a realista és a mágikus történet, ennek eredményeképpen pedig valami egész más jött létre. Az az érzésem, hogy a belső felépítés szintjén az ukrán regényem még valamivel magasabbra is került, pontosan azért, mert e szövegen belül most már az olvasó határozza meg, mi történt valójában. Itt nem ostoba lezáratlansággal van dolgunk, hanem több változat is felsejlik. És mindezt természetesen a háborús helyzet diktálta és diktálja.

IP: A szovjet-orosz irodalomban erős műfaj a „háborús próza”, ez mindenekelőtt a II. világháborúhoz kötődik. Amit a mostani háborúról ír, az viszonyul-e valamiképpen a „háborús próza” műfajához? Van még német és angol háborús próza, de az nagyrészt az I. világháborút mutatja be. Látja-e a saját helyét ezen a térképen, a háborús tematika periódusos rendszerében?

VR: Főként olyanok írnak háborús prózát, akik részt vettek a háborúban. Ezen a térképen semmiképpen sem találom a helyemet. Több térkép is lehet, talán egy másikon vagyok. De valójában persze nem illik hozzám és a szövegeimhez ez a háborús próza.

IP: Az az érzésem, hogy Doneckben, a Doni-medencében megteremtették e régió mint „vad sztyeppe” mítoszát. Szeretik és szerintem ápolják is ezt a mítoszt. Mi ez a mítosz, hogyan értékeli? Van róla véleménye? E mítoszon belül vagy kívül helyezkedik el?

VR: Ismerek olyan embereket, akik ilyesfajta mítoszt ápolnak. De ez szűk értelmiségi kör, a tagjai ki akarnak hozni valamit magukból. Szükségük van erre, hiszen ők nem egyszerűen mítoszt akartak teremteni, mert Doneck és a Doni-medence külön terület. Egyrészt mindenütt jelen van az orosz nyelv, legalábbis a városokban, a gondolkodásban, a beszélgetésekben. Másrészt viszont mindig világos volt az, hogy hol vagyunk mi, és hol van Oroszország. Ezzel az országgal csak közvetve, a Szovjetunió elveszett Atlantiszán és hasonló dolgokon keresztül lehet azonosulni. Ezek egyre távolodnak, ugyanakkor Ukrajna sem kerül közelebb hozzájuk, mert elválasztja őket az orosz nyelv mindezekkel a szokásokkal együtt. Ez a kilencvenes években alakult ki, amikor egyre inkább úgy érezték a helyiek, hogy magukra hagyták, leírták őket, elszigetelődtek, valójában kiúttalan helyzetbe kerültek. És pontosan ezt nevezik rossz körülmények között folytatott jó játéknak, amikor ebből az elszigeteltségből, szegénységből, valójában nélkülözésből, egyfajta kiúttalan helyzetből valakinek kényelmesebb volt tenni egy lépést nem Ukrajna, nem Európa felé, hanem tovább kultiválni a saját elszigeteltségét, megtalálni azokat az álforrásokat, amelyek valójában nem léteznek. Mert tudom, hogy ez –, a Doni-medence és ezek a falvak – eredetileg mindenekelőtt ukrán nyelvű régió volt. Juzivka[1] emlékezetem szerint zsidó település volt, ott főként ukránul beszéltek, a környéken is. Aztán beindult az ipar, és Isten tudja, miféle népség csődült itt össze. Érthető ez az elszigeteltség, mert Oroszországnak egyrészt sosem kellett a Doni-medence, nyilván most sem azért jöttek ide, mert szükségük van ezekre az emberekre, aggódnak az orosz ajkú lakosságért. Egyrészt nyilván az volt a szándékuk, hogy gyilkolják a konkurenciát, mert a Donbasz (Doni-medence) a Kuzbassz (Kemerovói régió) konkurense. Másrészt mindig a készletekért folyik a háború. Előtte találtak itt palagázt nagy mennyiségben, nemzetközi cégek készek lettek volna befektetni a kitermelésébe. Harmadrészt különféle geopolitikai megfontolásokkal is számolnunk kell. Érthető, hogy úgy döntöttek a helyiek, ez válasz az elszigeteltségből való kijutással kapcsolatos ábrándjaikra. Akik a „vad sztyeppe” eszméjét népszerűsítik, az orosz megszálló karjaiba omlottak. Ápolják és védelmezik ezt a mítoszt, de valójában tudják a lelkük mélyén, hogy ez ordas nagy hazugság, a fantázia szüleménye, nincs semmi alapja.

IP: Volodimir, az ukrán szövegei szervesen illeszkednek a mai ukrán irodalom kontextusába?

VR: Tudja, attól tartok, ezt nem nekem kell megítélnem. Igen szerényen értékelem a megjelent szövegemet. Ami az utolsó orosz regényt illeti, amelyért megkaptam a visegrádi díjat, ennek kapcsán hagyatkozhatom az értékítéleteimben a szövegeket válogató filológusokra. Színvonalas ukrán könyveket bíráltak, Szerhij Zsadan Internátus című regényét is jelölték, versenyben volt Artem Cseh, Katerina Kalitko. Azt mondták nekem a zsűri tagjai, hogy az Internátus és az Örök időkig, vagyis az én regényem között zajlott a végső ütközet, és az utóbbit részesítették előnyben. Ebből arra következtetek, hogy nem csak nekem tetszett mint írónak, vagyis olyan embernek, aki mindig szereti a saját elmeszüleményét, akármilyen is legyen, hanem tényleg van benne valami érdekes. Ez persze nem háborús próza,hanem inkább olyan ember prózája, aki súlyos tapasztalatokat szerzett: elvesztette a gyerekkorát, a születési helyét, a barátait, a házakat, a falvakat. Itt vagyok ruhátlanul, mezítláb. Kétszáz dollárral a zsebemben érkeztem Kijevbe, orosz szakos végzettséggel, mihez kezdhettem volna? Öt éve ez néma iszonyattal töltött el. Ezt mintha már sikerült volna leküzdeni. Ez nyilván személyes tapasztalat, amelyet úgy írtam meg, hogy két tendenciát kevertem és állítottam szembe egymással: a realizmust és a szerzői mesét. Ami a nemrég elkészült ukrán regényemet illeti, nem tudom, mit szólnak hozzá az irodalomkritikusok, de egy ember, akit nagyon szeretek és tisztelek, Andrij Bondar azt mondta nekem: „Vologya, ez a legposztmodernebb szöveg az ukrán irodalomban”. Az az érzésem, hogy nem a háború miatt érdekes, nem is arról szól, hanem inkább az emberi egzisztencia történetére koncentrál, amelynek bizonyos metamorfózisokat kell elszenvednie a társadalommal, Európával együtt, amely elérkezett a metamorfózisok stádiumába. Ezek nem mindig kellemesek, és nagyrészt érthetetlenek. Mi egy folyamaton belül vagyunk, miközben valahogy élnünk kell tovább, valahogy látnunk kell magunkat és ezeket a folyamatokat, de képtelenek vagyunk erre. Ha benne vagyunk egy pohár vízben, nem láthatjuk, hogy néz ki a pohár, cserépből vagy porcelánból van. Érthető, hogy meséket találunk ki magunknak. Miközben hallgatjuk ezeket, azaz érzésünk, hogy helyesen értjük, pedig valójában ez nem így van. Évek telhetnek el, mire egybevetjük az eredeti szöveget azzal, amit hallottunk, és akkor egyszer csak kiderül, hogy más értelme van, minden más. Képesek vagyunk eltölteni az időt a halálunk pillanatáig úgy, hogy nem ismerjük meg a saját életünket, önmagunkat. Eltelhet úgy az egész életünk, hogy nem ismerjük meg. Ez persze nem csak háborús próza, túllép a társadalmi feszültségek határain.

IP: Volodimir, nem csak prózát írt oroszul, hanem verseket is. Emlékszik az orosz verseire?

VR: Igen, emlékszem. Három kis kötetem jelent meg.

Nem mindennap
Búcsúznak örökre,
Nem ilyen,
Értitek, a hagyomány…

Nem, nem megy, elnézést, egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem emlékszem már, öt éve nem olvastam, amióta kitört a háború.

 

[1] Oroszul Juzovka, Doneck régi neve (1869–1924, 1941–1943), melyet az acélgyárat és szénbányákat létesítő walesi üzletember, John Hughes tiszteletére kapott (a ford.)

A cikk szerzőjéről
Igor Pomerancev (1948)

Költő, kritikus, drámaíró és újságíró, 1987 óta a Radio Szvoboda munkatársa. Számos próza-, esszé- és verseskötet szerzője. 

A fordítóról
Pálfalvi Lajos (1959)

Egyetemi tanár, műfordító, irodalomtörténész. Lengyel és orosz irodalmat fordít.

Kapcsolódó
Volodimir Rafejenko: Aratás