(1)
Ez nem vénnek való vidék. Fiatalok
egymás karjaiban, a madarak a fákon
– haldokló nemzedékek – élik a daluk,
lazac-zuhatag, tengeri makrélazátony,
hal, hús, szárnyas kínálják nyári gazdagon,
ami fogant és született és halt haláltól.
Érzéki zene foglyaként feledhetik
a kortalan értelem műemlékeit.


(2)
Az öregember nem számít, értéktelen,
karón egy gyűrt kabát, hacsak kezét a lélek
össze nem üti s hangosabban énekel
mindegyik foltért a halandó öltözéken;
nincs énekiskola, a műemlékeket
tanulják, mik saját nagyságukról beszélnek;
ezért jöttem, hajóztam tengerein át
a fölszentelt városig, mely maga Bizánc.

(3)
Ó, bölcsek, Isten szent tüzében létezők,
akár a mozaikos aranyfelületben;
gyertek a szent tűzből, körforgásból elő,
és tanítsátok meg énekelni a lelkem.
Egyétek szívemet; vágy lakja, nem erő,
a haldokló állathoz van kötözve, mellyel
egymást nem ismerik. Hadd legyen az enyém,
vigyetek, az örökkévaló lelemény.

(4)
A természetből kilépve már nem veszem
föl semmiféle természeti forma testét,
csak olyat, mit a görög aranyművesek
kalapálnak az aranyból zománcréteggé,
hogy az álmos Császár ne szenderedjen el;
vagy énekeljek egy aranyágra röppenvén
uraknak, hölgyeknek, akik maguk Bizánc,
mi volt, múlik, vagy a jövőből tűnik át.

*

A vers eredeti címe: Sailing to Byzantium.