A nappal képe elvonul tisztátalan,
a Császár részeg katonái alszanak,
éji zaj elvonul, éj-járók éneke,
ha elhalt a nagy templomban a gongzene;
egy csillagfényes vagy holdfényes dóm utál
mindent, ami emberi itt,
egyszeri bonyodalmaik,
az emberi vénák dühét és mocsarát.

Egy kép lebeg elém, ember-e, vagy csak árny,
árny inkább, mint ember, inkább kép, mint csak árny;
míg Hádész múmiagyolcsos orsója gurul,
legombolyítja kanyargó utunk;
száj, melyben semmi lélegzet és semmi nedv,
nem-légző szájakat idéz;
üdv az emberfölöttiért;
úgy hívom, halál-életben s halálban-életek.

Csoda, madár vagy arany kézimunka az,
inkább csoda, mint madár s kézimunka az,
a csillagfényes aranyágon ül
Hádész kakasaként rikkantva föl;
vagy hold-keserűn, hangosan gúnyolja ki
a romlatlan fémragyogás
a rendes szirmot és madárt
és vérnek vagy mocsárnak bonyodalmait.

Éjfélkor a Császár padlója lánggal ég,
nem táplálja gally, nem gyújtotta meg acél,
vihar nem bántja, lángtól lett lángok ezek,
mikbe vértől lett szellemek özönlenek,
és minden düh és bonyodalom messze fut,
a révület gyötrelme hat,
a táncba mindjük belehal,
láng gyötrelme, amely már perzselni se tud.

Lovagolnak a delfin vérén, mocsarán,
mind szellemlény! Ötvös fékezi meg az árt,
császári aranyműves-ötvösök!
A padlómárvány, melyről a tánc felszökött,
fékezi a bonyodalom metsző dühét;
azok a képek s képzetek
most is friss képet nemzenek;
tengert, mit gong kínoz s delfin uszonya tép.