Harminchárom évesen születtem, Krisztus halála napján; napéjegyenlőség volt, fölöttem hortenziák és a hőség repülőgépei.
Nézésem mély volt, mint a csibéké, az alagúté és az érzelgős automobilé. Légtornász módjára sóhajtoztam.
Apám vak volt és kezei csodásabbak, mint az éjszaka.
Imádom az éjszakát, minden nap kalapját.
Az éjszakát, a nappalit, a naptól napig vezetőt.
Anyám úgy beszélt, mint a hajnal, és mint a zuhanni készülő léghajók. Zászlószínű haja volt és távoli cirkálókkal teli szeme.
Egy nap fogtam az ejtőernyőmet és azt mondtam, „egy csillag és két fecske közé”. Íme a halál, úgy közelít, mint a föld a zuhanó léggömbhöz.
Anyám elhagyatott könnyeket hímzett az első szivárványokra.
És most ejtőernyőm álomból álomba zuhan a halál terében.
Az első nap találtam egy ismeretlen madarat, aki azt mondta: „ha dromedár lennék, nem szomjaznék. Hány óra?” Harmatcseppeket ivott a hajszálaimról, három és félszer rám nézett, és amikor továbbindult, hetyke kendőjét lobogtatta: „Isten önnel!”
Aznap két óra felé találtam egy gyönyörű repülőgépet, pikkelyek és csigák borították.
Egy sarkot keresett az égen, hogy oda vackolódjon be az eső elől
Amott, a távolban minden hajó, horgonyuk a hajnal tintájában. Hirtelen egyesével nekiindultak, felségjelükként vonszolták a vitathatatlan hajnal egy-egy rongyát.
Ahogy az utolsók elmentek, eltűnt a hajnal is, mértéktelenre puffadt hullámok nyomán.
Hallottam akkor a Teremtőt, a névtelent, aki egyszerűen lyuk a semmiben, szép, mint egy köldök.
„Nagy zajt csaptam, és ez a zaj alkotta meg az óceánt és az óceán hullámait.
Ez a zaj örökre a tenger hullámaihoz tapadt, a tenger hullámai pedig örökre rátapadtak, mint bélyeg a képeslapra.
Aztán fényes villámokból szőttem egy hosszú zsinórt , hogy egymáshoz varrjam a napokat; és a napoknak törvényes, felfejthető, de vitathatatlan irányuk van.
Aztán felskicceltem a föld térképeit és a tenyérvonalakat.
Aztán ittam egy kis konyakot (a vízrajz miatt).
Aztán megteremtettem a szájat és a száj ajkait, hogy rabul ejtsem a téves mosolyokat és a száj fogait, hogy őrizzék a mocskot, ami kiszaladna a szánkon.
Megteremtettem a száj nyelvét, amit az emberek eltérítettek a céljától, amikor megtanították beszélni... őt, őt, a szép úszónőt, örökre eltérítették a céljától, az édesvízi, tiszta cirógatástól.”
Ejtőernyőm szédületes zuhanásba kezdett. Ilyen erősen vonz a halál és a nyitott sírgödör.
Higgyétek el, a sír erősebb, mint a szerelmetek szeme. A nyitott sír az összes mágnessel. És ezt neked mondom, neked, aki mosolyoddal a világ kezdetét idézed.
Ejtőernyőm belegabalyodott egy kialudt csillagba, olyan lelkiismeretesen folytatta pályáját, mintha nem tudná, hiába erőlködik.
És ezt a megérdemelt pihenést arra használtam, hogy mély gondolatokkal töltsem meg palatáblám rubrikáit:
„Az igazi vers tűzvész. A költészet mindenhol hirdeti magát, beteljesüléseit gyönyörrel vagy kínnal terhes nyögések világítják meg.
Anyanyelven írni tilos.
A négy égtáj igazából három: dél és észak.
A vers valami, ami lesz.
A vers valami, ami nincs, de kéne legyen.
A vers valami, ami sohasem volt, ami sohasem lehet.
Menekülj a külső fenségestől, ha nem akarod, hogy szétlapítson a szél.
Ha nem csinálnék évente legalább egy őrültséget, megőrülnék.”
Fogom az ejtőernyőmet, és csillagom pereméről rögtön az utolsó lehelet légkörébe vetem magam.
Végeérhetetlenül forgok az álmok szikláin, forgok a halál felhői között.
Egy rózsán ülve találok a Szűzre, ő pedig azt mondja:
„Nézd a kezem: átlátszó, mint a villanykörte. Látod a lágy szálakat, ahonnan érintetlen fényem vére szalad?
Nézd a glóriámat. Itt-ott megkarcolódott, így tanúsítja, milyen öreg vagyok.
Én vagyok a Szűz, a Szűz, akin emberi tinta nem ejtett szeplőt, az egyetlen, aki nem félig-meddig az, az én beosztottam a tizenegyezer, akiket bizony túlságosan rendbehoztak.
Olyan nyelven beszélek, ami a közlekedőfelhők törvénye szerint tölti meg a szíveket.
Mindig elköszönök és ittmaradok.
Szeress, fiam, hiszen imádom a költészetedet és megtanítalak majd a légi mutatványokra.
Annyira kell a gyengédség, csókold meg a hajam, ma reggel mostam meg a hajnali felhőkben, és most a szaggatott köd derékalján akarok elaludni.
Pillantásaimmal drótot feszítek a láthatárra, hogy fecskék pihenhessek rajta.
Szeress.”
Térdre estem a kerek térben és a Szűz elemelkedett és leült az ejtőernyőmre.
Elaludtam, aztán elszavaltam a legszebb verseimet.
Költészetem lángjainál megszáradt a Szűz haja, megköszönte és puha rózsáján ülve a távolba veszett.
És íme itt vagyok, egyedül, mint a névtelen hajótörések apró árvái.
Jaj, de szép... de szép.
Látom a hegyeket, a folyókat, a vadont, a tengert, a hajókat, a virágokat és a csigákat.
Látom az éjjelt és a nappalt és a tengelyt, amin egyesülnek.
Á! Á! Altazor vagyok, a nagy költő, nincs lovam, ki madáreledelen élne vagy holdfénnyel melengetné torkát, csak apró ejtőernyőmmel, mint egy napernyő a bolygók felett.
Homlokom minden verejtékcseppével csillagokat segítettem világra, rátok hagyom a keresztelésüket, mint borosüvegekét. 
Mindent látok, agyam próféták nyelvén edződött.
A hegy Isten sóhaja, püffedt hőmérőben nyúlik, míg felér szerelmese lábáig.
Az, aki mindent látott, minden titkot ismer és nem Walt Whitman, hisz sosem volt oly fehér szakállam, mint a szép nővérkék vagy a befagyott patakok.
Az, aki éjjelenként hallja a hamispénzverők kalapácsait, az, aki tudja, ők csupán dolgos csillagászok.
Az, aki a bölcsesség meleg poharát, hallgatva a galambokra, az özönvíz után issza ki, és aki ismeri a kimerültség útvonalát, a hajók forrásponton hátrahagyott farhullámát.
Az, aki ismeri az emlékek és az elfelejtett, szép évszakok raktárait.
Ő, a repülőgépek pásztora, az eltévedt esték és az egyetlen pólusra idomított naplementék karmestere.
Panasza hasonlatos észrevétlen meteorok pislogó rajához.Szívében kel fel a nap és ő leengedi szemhéját, hogy eljöjjön az agrárpihenő éjszakája.
Isten pillantásában mossa kezeit, úgy fésüli haját, mint a fényt vagy a jóllakott eső vékony kalászainak hozamát.
A kiáltások távolodnak, mint egy nyáj a dombokon, amikor a csillagok egy végigdolgozott nap után alszanak.
A szép vadász szemben az égi vályúval megállítja a szívtelen madarakat.
Légy szomorú, ahogy a gazellák a végtelen és a meteorok előtt, ahogy a délibábok nélküli sivatagok.
Amíg a száműzetés aratására megérkezik egy csókoktól duzzadt száj.
Légy szomorú, mert ő ott vár a most múló év egyik sarkában.
Talán közeli éneked szélén áll és szép lesz, mint a megszabadított vízesés, és dús, mint az egyenlítő.
Légy szomorú, szomorúbb, mint a rózsa, pillantásaink és az avatatlan méhek szép ketrece.
Az élet: ejtőernyős utazás, és nem az, aminek hinni akarod.
Zuhanunk, zuhanunk zenitünktől nadírunkig, vérfoltot húzunk a levegőbe, hogy megmérgezze azokat, akik holnap belélegzik.
Magadban, magadon kívül zuhansz a zenittől a nadírig, mert ez a te sorsod, nyomorult sorsod. És miközben minél magasabbról esel, annál magasabbra pattansz vissza, annál tovább emlékszik rád a kő.
Anyánk hasából vagy egy csillag pereméről ugrottunk, és most zuhanunk.
Jaj, ejtőernyőm, a légkör egyetlen illatos rózsája, a halál rózsája, a halál égitestei közé vetve.
Hallottátok? Ez a zárt mellkasok alattomos zaja.
Nyisd ki lelked ajtaját, és lépj ki, hogy mellette lélegezz. Egyetlen sóhajtással kinyithatod az ajtót, amit a hurrikán becsapott.
Ember, íme a te ejtőernyőd, csodás, mint a szédület.
Költő, íme a te ejtőernyőd, csodás, mint az örvény mágnese.
Varázsló, íme a te ejtőernyőd, egyetlen szavadra vonóernyővé változik, csodás, mint a villám, ami a teremtőt akarja megvakítani.
Mire vársz?
De íme itt a Félelmetes titka, aki elfelejtette, hogy kell mosolyogni.