„Tök jó, hogy olyasmiről írsz, ami nem érdekel senkit”
(Borsik Miklós, szóbeli közlés)

A latin-amerikai avantgárd az Frida. Meg a férje, teszik hozzá azok, akik jobban emlékeznek a filmre. Meg a fiatal Borges, mosolyodik el az avatott hispanista, olyan mosollyal, hogy a látványa önmagában elárulja, Borges neve hangzott el az imént.

Haragudni nincs kire emiatt: mire a bartóki modell papjai rátették volna kezüket a földrészre, hogy Rulfót, Arguedast vagy Nerudát amúgy lorcásan összeőstalajozzák, jött García Márquez, Cortázar, Vargas Llosa, kész tényekként jelezték: itt nem lesz világ lódobogásai, egyesüljetek. Fehérizzásig hevülő humánum Asturias regényének fülszövegén persze volt, de ez a kor standardja, pohos hatalmi helyzet, amihez képest volt bumm a boom. Ebben a meccsben az avantgárdnak, Vallejo József Attilával nem kompatibilis (nagyobb) felének vagy Huidobrónak nem osztottak lapot (ahogy a más lapra tartozó Sábatónak, Onettinek sem, fúj, egzisztencializmus). Százötven oldalas nyelvrobbantó hőskölteményre (mint az itt bevezetett Altazor) nincs kapacitás, igény, ahhoz is észrevétlen, hogy hiányozzon. Tényleg minek?

Először is, túl humoros, ha kereken viccesnek épp nem is mondható. Amikor püffed az ego, az vagy szakrális pillanat kell legyen, vagy szentségtörő. Az irodalom megrendülésben (-ítésben, -ültségben) utazik, ami azon kívül esik, nonszenszgyanús, igazoltan blöffszerű, programszerűen szertelen: idegen test. Mást mond, nem ellent, és ez mindig feladja a leckét. Vagy valami, vagy megy valahova, vakarjuk Kassákig, Juhász Ferencig, Nagy Lászlóig tágult fejünket. Milyen izmus, országomat egy kategóriáért.

Másodszor is: túl előzékeny. Kreacionizmus, tudjuk meg magától a szerzőtől. A nyelv nem kinyilvánít vagy leír, hanem teremt. (Hol volt még akkor Chomsky, szimatja van az ilyen költőnek, kérem!) Ha csak úgy nem. De a primér szövegtest sem lacafacázik, kamaszkori jegyzetfüzetek frissességével és profi látványpingpongosok monotóniájával ontja a világgá szétszóródó képeket.

Harmadszor: túl optimista. A fenti poénra visszautalva, nagyon is valami, nagyon is megy valahova. Auróra, munkások, isten halott, én vagyok az isten, halott vagyok, új vagyok, minden vagyok. A felsejlő vörös mégsem lesz az Altazor domináns színe, inkább a szürke és a zöld, acél és természet mértéktelen termelése-burjánzása írják felül a preposzthumán forradalom politikai vonatkozásait.

Negyedszer: az önparódiáig komolyan veszi a nyelv játékos szétverését, felszabadult, ötletszerű összegereblyézését. Mit neki nagybetűk, képversek! Még nem tartok ott a fordításban, de a hetedik (utolsó) ének első tíz sora így szól (spanyolul [lol]): „Al aia aia / ia ia ia aia ui / Tralalí / Lali lalá / Aruaru / urulario / Lalilá / Rimbibolam lam lam / Uiaya zollonario /  lalilá” – minek ezt fordítani, amikor lehet bolgár népdalokat is.

Talán, mert nem lehet. Valami mostanában (pont, mire megszoktuk volna) véget ért. Ezt mondjuk nem egy nagy etvasz kinyílvánítani, hiszen valami mindig. Mindenesetre fiatal egyetemistaként sok zsenit fogadtam gyanakvással, de velük ellentétben Huidobróban mindig volt valami lefegyverzően amatőr: „Költészetem lángjainál megszáradt a Szűz haja, megköszönte és puha rózsáján ülve a távolba veszett. // És íme itt vagyok, egyedül, mint a névtelen hajótörések apró árvái. // Jaj, de szép... de szép.” - és nagyon örülök, hogy végre alkalmam nyílt fordítani őt. Szóval ha az olvasó úgy érzi, benne is van egy groteszk és tragikus, kiszámíthatatlan és sorsszerű, bugris és okoskodó istennyi hiány, görgessen bátran tovább!