K. Kavafisz után
pisztáciák és magány
töltik be a műhelyt földtől a mennyezetig
őszi éjszakákon
most hogy a szeptember kimúlt
odakint idegőrlő esőzés jön
ami az időmérés egyik módja mifelénk
míg a sötétet szolgálva gránátalmámat falom
a homály az ami keresztezi az asztalra szórt
magvak vörösét
és egész éjjel ébren tart valami balszerencse
és átgondolok mindent ami aggaszt
fölösleges banalitásokat vitákat más mesterekkel
minden hülyeséget ami nem hagy nyugodni
hogy munkámmal haladjak
apró örömeimet is sorra veszem és zavarba hoznak
magvaikat elszórom a sötétben
ők pedig beburkolják az éjszakát és egy nap
majd tavasszá válnak mind
ami csak jóval azután fog ideérni
hogy hagyom a tigrisek
ok nélkül végigcammogjanak mellkasomon
abban ami szintén a sötéthez hasonló
abszurd és abszolút fekete
teszek róla hogy alakját
amely éppen most illan el előlem jól megvilágítsuk
ott középen miközben elmerül saját munkájában
neve és nevem rég elmosódik majd
és ez a feledékenység
a boldogság másik formája
pecsételi meg titkunkat
de őt jobban elfelejtik majd mint engem
hiszen alkotása még romlandóbb
vázlataim a felszínen
elmosódottnak mutatják arcát kezdetben
és rólam valaki majd azt állítja hogy mindig is jobban szerettem
vázákra festeni
arisztokrata athéni ifjúkat ábrázoló jeleneteket
és mitikus csatákat
amelyeket aztán még több athéni fiatal
bámulhat és csodálhat
a mulatságokon
jeleneteket melyekben véletlen összefuthatsz
a legtiszteletreméltóbb görög hősökkel
a legvéresebb görög mítoszokkal
és a régészek majd észreveszik
hogy nagyon kevés női
alak szerepel a vázákon amelyek kezem
munkájának eredményei, a kéz ami nevemet híressé teszi
a nevet mely többé már nem az én nevem lesz
hanem az amit mások adtak nekem
vázlataim és mintáim elismeréséül
még a legapróbb töredezett agyagban is
igazi nevem a félig eltűnt képeken bukkan majd fel
a gondosan kidolgozott részletek teszik nyilvánvalóvá
hogy rajzaim az enyémek voltak
hogy ezek a rajzok
néhány részlet miatt híressé válnak majd
és nincsen azzal semmi baj
ha egy tehetséges mesterember saját munkájából
próbál megélni
némi méltósággal
de ma este nem
nem mikor e vázán dolgozom
melyre csak igen messze találnak majd rá
onnan ahol ez a jelenet játszódott és ez a jelenet
maga is mulandó kell legyen
nem juttatja majd rögtön eszünkbe
a történelem lapjait
dariuszt és xerxészt és az éveket mikor az elátkozott perzsák
átlépték a hellészposztoszt hogy a poklot ránk szabadítsák
ez az ifjú aki se nem arisztokrata
sem mitikus ephébosz
ő akiknek még neve sincs
így vár majd türelmesen ülve
miközben a sisakot kémleli
melyet neki kellett egy tömbből kifaragnia
összpontosítva, majdnem mozdulatlanul, az időt szinte lekörözve
egy halálos verseny iramában
kezei olyasfajta mozdulatokat tesznek
amik véget vetnek a munkának mely nem tőlem származik
ez az elnyomó szándék bronzba vésve
a fény súlytalanságának ereje a mellkast dagasztja
mígnem ezek a láthatatlan képek előtűnnek a sötétségből
tűzzé válnak és a tűz által láthatóvá
azt kívántam bárcsak ne tudnék róla semmit
hagytam volna csendben tovább aludni a műhelyben
pisztáciák és gránátalmák között
de úgy esett hogy akkor az enyém volt
bár még nem láttam
egy mulandó földi dolog
egy arc hirtelensége melyet egyszer csak fölismertem
és az a másik
amit uralni igen nehéz
és ami most itt is látható
a káosz kibogozhatatlan és illékony törvénye
