Mentőkocsi vörös villogója, járdaszegély, kerekes hordágy. A folyosón egy baba sír fel
tátott szájú koponyák között.
A megkéselt, megszúrt férfi hasára folyik a vér a gézen át.

Az az éjszaka jut eszembe, mikor anyámmal kint aludtunk a Fordban, miközben a zsaruk
körbevették a háztömbünket.
Emlékszem, valaki, aki közel állt a sárga szalaghoz, mondta, hogy két fegyveres kirabolta
az út túloldalán levő üzletet és kétszer meglőtték a tulajt -
a karján és a vállán – a fegyveresek a saját lakásuk ablakából kiabáltak mindenféle
fenyegetéseket.

Most, hogy visszagondolok a veszélyre, a szürke tégláról visszhangzó lövésre, emlékszem a
pánik érdeklődő kiáltásaira,
egy lány sikítására, hogy meglőtték az apját.

Na de a megkéselt férfi, immár bekötözve, lélegeztetőgépen, nem rabolt boltot és a baba, anyja ölében,
nem sír, megnyugodott.

Amikor a zsaruk átkutatták a fegyvereseket, pénz találtak a kanapéban, a konyhai edényekbe rejtve,
mesekönyvek lapjai között, és miközben a rendőrök pisztolyt és puskát fogva egyesével kijöttek a lakásból, anyám rám szólt, hogy aludjak.

Nem emlékszem, miként vitt vissza saját ágyamba, csak a másnapi ébredésre, amikor a lány, aki sírva kiáltott, hogy meglőtték az apját, kopogott és játszani hívott.

Most, amikor ránézek, ugyanaz a lány, bevert szemmel, felhasadt ajakkal - azon filózom:
amikor szúrt, a pasiját szúrta meg, aki azért verte meg, mert odaégette a vacsorát vagy az apja
volt, aki torkon ragadta és pisztolyt szorított a fejéhez a félelemkeltés és a visszhang nyugodt
éjjelén?

Egy pillanatig arra gondolok, hogy megkérdezem tőle: „Mi történt apáddal? Börtönben van még?

De rájövök, hogy ez nem is ugyanaz a lány, bár azt szeretném.

Valamiért arra gondolok, hogyha megöli azt az embert és az elvérzik, mielőtt a mentő a kórházba ér,
akkor a fém rövid életű diadala a hús felett felszabadítaná az emlékezetemet a puskapor fülsüketítő
csattanásától és hosszan tartó sikoltásától az éjszakában.

*

A vers eredeti címe: The Robbery.