Család

Akármennyire húzom, a kapu nem nyílik, nincsen odabent elegendő élet. Az éjszaka keményen rendre utasít. Elképzelhetetlenül nyugtalan vagyok a névtáblámmal ellátott kapunk előtt. Az éjszakába lépve újra és újra eltűnök, akár egy szalmabáb. A családtagjaim lepecsételt ajtó és ablak mögött, sehogyan sem, sehonnan sem jutok be. A tetőnkre fagy ereszkedik, tűhegyes csúcsán megcsillan a holdfény. A családunk betegnek tűnik. Mintha valamelyikük elzálogosította volna a házunk. Mintha elzálogosítanák az életüket. Lógó vasláncként markolom a kapu kilincsét. Nyitni próbálom a kaput, nyitni a nyithatatlan kaput.

Jövendőmondás

Ceruzával vázolta fel a sorsomat egy fehér papírlapra. Annyira elmosódott. A vázlaté lesz a pénzem, a múltam, belépek a nyüzsgésébe. De csak idegenekkel való kézfogásokra szól az ígéret. Még szerencse, hogy bár nem akkorák, mint nekem kellene, de elrejtőzhetem a papír üres részein. Azért találok helyet magamnak, némán elidőzöm. Aztán fájni kezd a hasam.  Lenyeltem az összes fájdalmas kiejtést. Ütöm az átkozott papírt, megragadnám a grabancát, de ő és a pénzem már el is tűnt, csak a fáradt múltam üldögél kifejezéstelenül. Visszajön, nem kellene itt üldögélni, mondja, és felássa a múltam ültőhelyét.  Káprázatot és bosszút érzek a visszahúzódó bűzben. Látja, hogy az ő helyét elfoglalva élem az életem, ezért csöndesen elmenekül.

Ösvény

Elfog a köhögés. Egyre erőtlenebbül köpöm a levegőt a levegőbe. A történetem fulladozó sétaút, a köhögéseim cipővel taposott írásjelek. Sétálok egy oldalt, ám mielőtt átmennék a sín túloldalára, elfog az érzés, hogy valaki követ. Tőrbe gyűlik a fájdalom, keresztet formázok a sínnel. Köhögésemet dobva roskadok össze. Nevetés harsan, önirónikus arcomra mérgező tintát öntenek.  Köhögésem zajongva ül meg a gondolataimon. Bizony fojtogatóan.

*

A szöveg eredeti címe: 이상: 역단.