Vajon hogyan élt meg egy kisebb földrengést Ri Szang Tokióban? És miért gondolta, hogy mindenki automobil-szagú lesz, aki a városba látogat? Az egyik legjelentősebb koreai szerző esszéjét Kiss Marcell fordításában közöljük.
A képzeletemben élő Marunoucsi-épület ‒ ismertebb nevén Marubiru ‒ legalább négyszer nagyobb a valóságosnál. Talán ugyanígy csalódással töltött volna el, ha a New York-i Broadway-t látom. Akárhogy is, Tokióról a következő volt az első benyomásom: „Ezt a várost a benzin hajtja!”
A hozzám hasonló, alig használható tüdejű emberek nem érdemlik meg, hogy ebben a városban éljenek. A benzin szaga még akkor is beszivárog a testembe, ha csukva tartom a számat; bármit eszem, a benzin ízét érzem. Tokió lakói mindannyian automobil-szagúak lesznek végül.
A Marunoucsi-épület környékén csak épületek élnek. Az autók mind megannyi cipő. Csak szent filozófusok járnak a saját lábukon, megvetően szemlélve a kapitalizmust és a század végét. Rajtuk kívül mindenki más automobilt húzva indul a sétájára.
Én vagy öt percig sétáltam a környéken, míg bölcsen taxiba nem szálltam, és már odabentről tanulmányozni nem kezdtem a huszadik század címét. Az ablakon túl elsuhant a császári palota várárka, miközben számtalan automobil próbálta örökre fenntartani a huszadik századot. Személyes erkölcsöm áporodottan tizenkilencedik századi, de méltóságteljes: egyszerűen nem értem, hogyan létezhet ennyi autó.
Sindzsuku olyan akár Sindzsuku. Luxus, vékony jégen. Tejes kávét iszom a társaimmal a Huranszu Jasikkiban, de úgy érzem, valamivel többet fizetek a kelleténél: tíz csont, pedig csak kilenc csont és öt rit kellene adnom. Eruteru.[1] Tokió lakói Huransunak írják Franciaországot. Emlékeim szerint Werthernek volt a része a világ legízletesebb szerelmi viszonyában, de az Eruteru név egyáltalán nem hangzik gyászosan. A Sindzsuku ‒ három démoni tűzként virágzó kerület ‒ környékén túl fakerítés, eladatlan földterület és egy tábla: „Tilos a vizelés!” De azért házak is állnak itt.
Majd’ belehalok a fáradtságba, de C. úr a Cukidzsi Kisszínházhoz kísér. A színház zárva. Itt született Japán Új Színház Mozgalma. A falakon plakátok, de nekem mégis inkább egy rosszul megépített kávézónak tűnik a hely. Ám, ha hiányoztak is az olcsó filmek, inkább ebbe a színházba jöttem néhányszor, így szerintem a legmagasabb szintű színházrajongónak mondhatom magam. „A színház még a valóságnál is érdekesebb” – állítja C. úr. H. úr kételkedik ebben.
H. úr bérleti díja télen tizenhat jen, nyáron tizennégy, tavaszra és őszre tizenöt. Az elszámolás úgy váltakozik, akár a hegyi galamb tolla, ezért mélységes kétely fogja el, cinikusan gúnyolja magát. Feledékeny vagyok: kaphatnék egy nem az évszakokkal együtt változó árú szobát? – kérdezem. Okosabb vagyok annál, mint aminek látszom, vigasztal a háziúr szolgálólánya, hiszen vidéki fiúként egészen Tokióig jutottam. Cserébe azzal nyugtatom a lányt, hogy az orra bal dombocskáján található szemölcs boldogságot jelent. Semmit sem szeretnék jobban, mint a Fudzsit látni a lakásomból, teszem hozzá.
Másnap reggel hét órakor megrázkódik a föld. Kinyitom az ablakot, és látom, ahogy a sárga fényekkel teli óriási Tokió megremeg. A szolgálólány biztatására nézem a tiszta ég alatt a gyerektorta forma Fudzsit, túl a városon, ahogy abban a pillanatban hátraveti ősz fejét.
A Ginza bevezető szöveg az illúziókba. Ha valaki nem járja az utcáit, a szavazati jogát is elveszítheti. Ha egy nő új cipőt vesz, először a Ginza járdáin kell sétálnia benne, mondják, csak utána szállhat autóba.
A nappali, csúf Ginza, „a Ginza” az éjszakai, névelő nélküli Ginza csontváza. A „Salon Haru” kanyargós neonfeliratát formázó csavart acélkeret mintha piszkavasakat formázna. Zilált, akár egy műszakját éppen befejező munkáslány dauerolt hajhullámai. A városházán felirat: „Az utcán tilos a köpködés!” Úgyhogy kénytelen vagyok nagyot nyelni.
Számításaim szerint a Ginza nyolc kerülete valójában csak kettő. Hogy miért? Mert kétszer is találkozni tudok fél óra alatt egy csapzott, vörösre festett hajú gazdag lánnyal. Jön, hogy élvezze a nap legszebb időszakát, bár ami engem illet, az örömtelen és száraz séta kérődzés csupán.
Kjóbasi föld alatti vécéjében ürítek, s közben felsorolom tokiói látogatásukkal dicsekvő barátaim nevét.
Sivaszu ‒ a tizenkettedik holdhónap. Az Üdvhadsereg üstöket állít fel a Ginza sarkaiban, mint megannyi géppuskafészket. Egy csonból, azaz egy csonon vásárolt gázból levest melegíthet valaki, de én nem dobhatok pénzt az üstjeikbe. Akárhogyan hálálkodnak, ez nem hajt annyi hasznot nekem, mint egy cson értékű gáz. A hálájuk tönkreteheti a sétám. Nem ok nélkül sétálnak el hűvösen az üstök mellett a modern fiúk és lányok. Az Üdvhadsereg egyenruháját viselő fiatal lány egyetlen szépséghibája a pattanásos arca, egyébként szinte kicsordul belőle a fiatalság vonzereje. Szeretném rávenni, hogy gondolja meg magát. „Majd klimax után lépj be az Üdvhadseregbe!” ‒ tanácsolnám neki.
Micukosi, Macuzakaja, Itoja, Sirokija és Macuja hétszintes épületei nem alszanak mostanában. Ám nem megyünk oda.
Miért? Belül nem hét, hanem egyetlenegy szintesek, s az ember könnyen eltéved a rengeteg árucikk és eladólány között.
Különleges ajánlat, leértékelés, kiárusítás: mit válasszunk? Bármit is veszünk, nem találjuk az elnevezését a szótárban. A különleges ajánlatnál, leértékelésnél és kiárusításnál semmi sem olcsóbb. Az ékszerek és szőrmék sohasem „olcsók”, úgyhogy az okos reklámok pontosan értik azokat a vásárlókat, akik sohasem vennének semmi olcsót.
Eljön az este, és előbukkan a névelő nélküli Ginza. Egy tea a Korombang kávézóban és a könyvek a Kinokuja könyvesboltban, Tokió kifinomult kultúrája. A még kifinomultabbak a Brazil kávézóba mennek, és presszót kérnek tisztán. A pincérnőkön őszilevél-mintás egyenruha, de nekem inkább nemi betegségek baktériumainak tűnnek azok a levelek. Azt hallottam a Brazilban, hogy a vonatokat nem szénnel, hanem kávészemekkel fűtik. Annyi szenet nyelek itt Tokióban, amennyit csak tudok, de a szenvedélyem csak nem kap lángra.
Egy reklámballon földet ér, és a Ginza ege isten akaratából szikrázó csillagokkal lesz tele, de Káin utolsó leszármazottjai már régen megfeledkeztek a csillagokról. A Ginza lakói jobban félik a mérgező gázt, mint Noé özönvizét, séta helyett naivan metróra szállnak. Ó, hold, Li Taj-po játszott el veled a versében! Talán jobb lett volna, ha te is a tizenkilencedik század sorsára jutsz?
*
Jegyzetek:
[1] Vagyis Az ifjú Werther szenvedései című Goethe-mű főhőse, japán kiejtéssel.
Első megjelenés: a Mundzsang (Írás) című folyóirat, 1939. május
A szöveg eredeti címe:
이상: 동경(東京)
A fordítás során használt online szöveg:
