Tavasszal a bőröd megérintette a leveleket,
és biztonságban érezted magad. Ez az én életem,
gondoltad, egy zsenge eperfalevél,
és hallgatag ízlelgetted a zöld másodperceket
szádban. Vajon ez a felnőtté válás,
tűnődtél. Tested megnyúlt és kitelt.

Egy nap szőni kezdted magad köré
az aranygubót. Kicsit úgy, mintha elrejtőztél volna
a vakító napfény elől, mintha búcsúzkodnál.
Mintha meghalnál, majdhogynem. De tévedtünk.
Mert az a hosszú, folytonos szál
a te életed volt selyemből –

makulátlan, fehér.