A hang a lépcső
tetején állt és lenézett.
Legszívesebben bőröndöt ragadnék és utazgatnék
harsányan, hadd halljon engem az egész világegyetem;
olyasmiket mondanék, amiket senki sem akar hallani,
még fáradnék, izzadnék, bűzlenék is egy kicsit,
hadd lássam, milyen, amikor valóban
felszólalsz. Nem fogok suttogva élni,
teáscsészék fölött lengedezve szalonokban,
mint az összes többi hang.

Még akár le is vetem magam
az emeletről, csak hogy
lármát csapjak, netán összetörjek.

Ó, nem, nem, szólt a lépcső –
te egy női hang vagy,
finom kis hang.
Csupán éneklésre való,
nem pedig rombolásra.