Már életem tavaszában

    Útra keltem könnyedén,

Ifjonti vígságot bátran

    Otthon hátrahagytam én.

Amim csak volt, örökségem,

    Úgy döntöttem, eldobom,

Víg vándorbotra cserélem;

    Vitt gyermeki bizalom.

Remény adott új erőket

    S titkos hit-ígéret is:

„Menj csak”, így szólt, „út előtted,

    Mindig csak fölfele visz,

S jutsz egy arany kapuboltig;

    Lépj csak be, mert amögött

Minden, mi por s földi volt itt,

    Mennyei lesz és örök.”

Reggel jött mindig az estre,

    Nem pihentem én sosem,

Ám célom mindegyre rejtve,

    S én hiába keresem.

Hegyek s folyamok, kanyargók

    Torpantatták lábamat,

Szurdokokra veték pallót,

    Vad folyókra hidakat.

Majd egy víz partjára értem;

    Keletnek folyt a folyam,

Boldogan bízván vizében

    Ölébe vetém magam.

Tengerig sodort az áram,

    Fel-felkapva pörgetett,

S csak tág ürességet láttam:

    Célom nincsen közelebb.

Oda út, híd, ah, sosem visz,

    Fölöttem az ég pedig

Le nem ér soha a földig,

   S az Ott nem lesz sosem Itt!

*

A vers eredeti címe: Der Pilgrim