O** gróf memoárjaiból

 […]    Amiről tudósítok, akkor történt, amikor Kurlandba visszafelé tartva a karnevál idején meglátogattam ** herceget Velencében. A **i hadi szolgálatban ismerkedtem meg a herceggel, s most felújítottuk a békeidő által megszakított ismeretségünket. Mivel amúgy is látni kívántam a város legjava érdekességeit, a herceg pedig bizonyos váltókra várt, hogy visszautazhasson **-ba, könnyen rábeszélt, hogy továbbutazásomat az ő távoztáig elhalasztva szegődjem mellé Velencében. Megbeszéltük, hogy a városban időzésünk tartamára nem válunk el, s a herceg volt olyan nagylelkű, hogy megossza velem szállását A mórhoz címzett fogadóban.

Ő maga a legszigorúbb inkognitóban lakott itt, mivel visszavonultan és magának kívánt élni, továbbá szerény apanázsa sem engedte volna meg, hogy rangjának megfelelő külsőségekkel hivalkodjék. Két lovag, akiknek diszkréciójában teljességgel megbízhatott, s néhány hűséges szolga alkotta teljes kíséretét. A fényűzést inkább természetéből fakadóan kerülte, semmint takarékosságból. Elzárkózott a mulatságok és élvek elől: harmincöt évesen ellenállt e kéjhajhász város minden csábításának. A szebbik nem mindeddig közömbös volt számára. Kedélyét mély komolyság és rajongásig átélt melankólia uralta. Vonzalmai visszafogottak, de a mértéktelenségig kitartóak voltak, választásai lassan értek meg és szemérmesen jutottak kifejezésre, ragaszkodása meleg volt és örök időkre szólt. Magányosan járt az emberek zajos sürgésének közepette; önnön fantáziavilágába zárkózva igen gyakran idegen maradt a való világban. Senki nem született nálánál inkább arra, hogy alávesse magát, miközben korántsem volt gyenge. Rettenthetetlen és megbízható volt, mihelyt megnyerte magának valamilyen ügy vagy nézet, és rendkívüli bátorságról tett tanúságot, ha arról volt szó, hogy leküzdjön egy-egy felismert előítéletet vagy valamely másikért az életét adja.

Családjának harmadik hercegeként vajmi kevés esélye volt, hogy trónra kerüljön. Ilyen becsvágy nem is ébredt benne soha; szenvedélyei más irányt vettek. Elégedettséggel töltötte el, hogy ő maga nincs idegen akaratnak alárendelve, s nem érzett kísértést arra, hogy másokon uralkodjék: vágyainak betetőzése a magánéletben élvezett nyugodt szabadság és a környezetével való szellemi közlekedésben lelt élvezet volt. Sokat olvasott, de válogatás nélkül: elhanyagolt nevelése és a korai háborús szolgálat akadályai voltak, hogy szelleme megérjék. S valamennyi később szerzett ismeret csak képzeteinek zűrzavarát fokozta, minthogy nem épülhettek szilárd alapra.

Protestáns volt, miként egész családja – születésénél fogva s nem vizsgálódások nyomán; ilyenekre sosem érzett késztetést, noha életének egy szakaszában rajongóan vallásos volt. Szabadkőműves, tudomásom szerint, sohasem lett.

Egy este, amikor szokásunkhoz híven álarcosan, jól beburkolózva köpenyünkbe és nem vegyülve mások közé sétálni mentünk a Szent Márk téren – elég későre járt már, a tolongás jócskán alábbhagyott –, a herceg észrevette, hogy mindenhová követ minket egy álarcos alak. A külseje alapján örmény álarcos egyedül volt. Megszaporáztuk a lépteinket és gyakori irányváltásokkal igyekeztünk őt megtéveszteni, de hiába; mindig szorosan a nyomunkban maradt.

–  Semmilyen zűrzavaros ügye nem volt itt, ugye? – kérdezte végül hozzám fordulva a herceg. –  Veszélyesek itt, Velencében a férjek.

– Egyetlen hölggyel sem állok kapcsolatban – válaszoltam.

–  Üljünk le ide, és beszéljünk németül – folytatta a herceg –,  Az a gyanúm, hogy összetévesztenek minket valakivel.

Letelepedtünk egy kőpadra, és vártuk, hogy elmenjen mellettünk az álarcos alak. Ám az egyenesen felénk tartott, és szorosan a herceg mellé ült. A herceg előhúzta az óráját, és – miközben fölállt – jó hangosan így szólt:

–  Elmúlt kilenc óra. Jöjjön. Ne feledjük, hogy várnak minket a Louvre-ban[1].

Ezt csak azért mondta, hogy lerázzuk az álarcost.

–  Kilenc óra – ismételte amaz lassan, nyomatékosan és ugyancsak németül.

–  Áldja a szerencséjét, Herceg (s ekkor a valódi nevén nevezte a herceget). Kilenc órakor halt meg. – S azzal fölállt és távozott.

            Döbbenten néztünk egymásra.

– Ki halt meg? – kérdezte végül hosszú hallgatás után a herceg.

– Menjünk utána – mondtam én –, és követeljünk tőle magyarázatot.

A Szent Márk tér minden zegét-zugát átfésültük; az álarcosnak teljességgel nyoma veszett. Bosszúsan és elégedetlenül tértünk vissza a fogadónkba. Útközben a herceg egyetlen szót sem szólt hozzám, elhúzódott tőlem és magába zárkózott; úgy tűnt, valaminő heves küzdelmet vív saját magával, amit később aztán meg is vallott nekem.

Csak akkor szólalt meg, amikor hazaértünk.

–  Mégiscsak nevetséges – mondta –,  hogy holmi őrült két szóval földúlhassa valakinek a nyugalmát.

Jó éjszakát kívántunk egymásnak, s én, mihelyt a szobámba értem, följegyeztem a napot és az órát, mikor mindez történt. Csütörtöki nap volt.

– Nem akarunk sétálni egyet a Szent Márk téren, és megkeresni az örményünket? – indítványozta másnap este a herceg. –  Kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik ez a komédia.

Tetszett a javaslat. Tizenegy óráig időztünk a téren. Az örmény sehol sem mutatkozott. Ezután négy este megismételtük ugyanezt, hasonlóan sikertelenül.

Amikor a hatodik estén elhagytuk a szállásunkat, az az ötletem támadt – hogy önkéntelenül-e vagy határozott szándékkal, már nem emlékszem –, hogy hagyjuk meg a szolgáknak, hol találni meg bennünket, ha keresne valaki. A herceg nyugtázta az előrelátásomat és mosollyal jutalmazott érte. A Szent Márk téren nagy tolongás fogadott. Alig tettünk meg harminc lépést, amikor észrevettem az örményt, aki gyors léptekkel igyekezett utat törni magának a sokaságban, s tekintetével keresni látszott valakit. Már-már utolértük, amikor beért minket a herceg lakosztályából lélekszakadva utánunk siető F** báró, és egy levelet nyújtott át a hercegnek.

–  Fekete viasszal van lepecsételve – mondta. –  Gondoltuk, sürgős lehet.

Ez úgy ért, mint a villámcsapás. A herceg egy lámpa fénykörébe lépve olvasni kezdte az üze­netet.

–  Meghalt az unokafivérem – kiáltotta.

–  Mikor? – vágtam hevesen a szavába. Újra belepillantott a levélbe.

–  Múlt csütörtökön. Este kilenc órakor.

Még magunkhoz sem tértünk csodálkozásunkból, s már ott is állt mellettünk az örmény.

–  Felismerték kegyelmességedet – mondta a hercegnek. – Siessen a fogadóba; ott találja a szenátus tagjait. Fogadja minden aggály nélkül a tiszteletet, amelyet kinyilvánítanak ön iránt. F** báró elfelejtette megmondani önnek, hogy megérkeztek a váltói.

S azzal az örmény eltűnt a tömegben.

A szállásunkra siettünk. Minden úgy történt, ahogyan azt az örmény előre megmondta. A köztársaság három magas rangú nemesura várta a herceget, hogy üdvözölje, s hogy fényes pompával a gyűlésbe kísérjék, ahol a város főnemesei vártak rá. A hercegnek arra is alig volt ideje, hogy egy futó intéssel értésemre adja, hogy maradjak ébren, amíg túl nem lesz ezen a ceremónián.

Éjjel tizenegy óra tájban jött vissza. Komolyan és töprengve lépett a szobába, s miután elbocsátotta a szolgákat, megragadta a kezemet.

–  Grófom – mondta Hamlet szavaival –, több dolgok vannak földön és egen, mintsem bölcselmünk álmodni képes.

–  Legkegyelmesebb uram – válaszoltam –, mintha elfelejtené, hogy egy nagy remény­séggel gazdagodva tér nyugovóra.

(Az elhunyt unokafivér a koronaherceg volt, az éppen uralkodó – öreg, beteges és másik saját örökösre biztosan nem számítható – *** egyetlen fia. Így már csupán hercegünknek egy szintén örökös nélküli s bizonyosan anélkül is maradó nagybátyja állt közte és a trón között. E körülményt csak azért említem, mert szó lesz még róla a későbbiekben.)

– Ne is emlékeztessen rá – mondta a herceg. –  Ha mindjárt egy korona várna is rám, most akkor is kisebb gondom is nagyobb volna annál, hogysem ezen a csekélységen törjem a fejem. Ha ez az örmény nemcsak véletlenül hibázott rá…

– Lehetségesnek tartja, hercegem? – kérdeztem gyorsan közbe.

– Akkor minden trónreményemet elcserélem önnel egy szerzetescsuháért.

Másnap este a szokottnál korábban jelentünk meg a Szent Márk téren. Egy hirtelen felhőszakadás beűzött minket egy kávéházba, ahol egy társaság kártyázott. A herceg odaállt egy spanyol széke mögé és figyelte a játékot. Én egy szomszédos szobában telepedtem le újságot olvasni. Némi idő elteltével lármát hallottam a játékteremből. A spanyol a herceg érkeztéig egyre csak veszített, ám most minden partit ő nyert meg. Feltűnően megváltozott a játék képe; a bankot az a veszély kezdte fenyegetni, hogy ez a szerencsés fordulat által jócskán fölbátorított újsütetű nyertes csődbe taszítja. A bankot tartó velencei sértő tónusban azt mondta a hercegnek, hogy zavarja jelenlétével a szerencsét és menjen az asztaltól. A herceg hidegen pillantott rá, és maradt. Akkor is megőrizte higgadtságát, amikor a velencei franciául is megismételte a sértést. A bárdolatlan fickó ekkor, azt gondolván, hogy a herceg sem az egyik, sem a másik nyelvet nem érti, megvető nevetéssel a többiekhez fordult:

–  Most mondják meg, hogy értessem meg magam ezzel a balordóval[2]?

Közben föl is állt és karon akarta ragadni a herceget, aki ekkor már kifogyott a béketűrésből, erős kézzel megragadta és kíméletlenül földhöz teremtette az olaszt. Az egész ház fölbolydult. Ennek hallatán átrohantam a szomszéd szobából, és önkéntelenül a nevén nevezve kiáltottam oda a hercegnek.

–  Fékezze magát, herceg! – tettem hozzá meggondolatlanul. –  Ne felejtse el: Velencében vagyunk!

A herceg nevére elnémult a terem, ám azután lassanként pusmogás és mormogás támadt, amit fenyegetőnek éreztem. A jelenlévő olaszok mind egy csoportba verődtek össze, azután félrehúzódtak és sorban elhagyták a helyiséget, míg végül magunkra nem maradtunk a spanyollal és néhány franciával.

–  Meg vannak számlálva az órái, kegyelmes úr, ha nem hagyja el haladéktalanul a várost – mondták a franciák. –  A velencei, akivel uraságod olyan cudarul bánt, gazdag és befolyásos; mindössze ötven zecchinójába kerül, hogy átsegíttesse kegyelmedet a túlvilágra.

A spanyol ajánlkozott, hogy a herceg biztonsága érdekében hívja az őrjáratot, és ő maga is hazakísér minket. A franciák is készek voltak ugyanerre. Még ott álltunk tanakodva, mitévők legyünk, amikor nyílt az ajtó, és az inkvizíció néhány szolgája lépett be. Felmutatták a kormány parancsát, amelyben arra utasíttattunk, hogy haladéktalanul kövessük az értünk küldött szolgákat. Erős kísérettel a lagúnához vezettek minket, ahol be kellett szállnunk a várakozó gondolába. Még mielőtt kiszálltunk volna, bekötötték a szemünket. Fölvezettek egy nagy kőlépcsőn, majd végig egy hosszú, kanyargós folyosón, amely alatt – amint arra a lábunk alól hallatszó sokszoros visszhangból következtethettem – magas boltíveknek kellett húzódniuk. Végül egy másik lépcsőhöz értünk, amely huszonhat fokkal a mélységbe vezetett. Egy terembe értünk, ahol levették a kendőt a szemünkről. Tiszteletreméltó aggok körében találtuk magunkat; valamennyien feketébe voltak öltözve, magának a teremnek is fekete kelmével voltak borítva a falai, és kivilágítva is csak kevéssé volt. Félelmetes volt az egész gyülekezetben uralkodó halálos csend. Az egyik aggastyán, bizonyára a főinkvizítor, a herceg elé lépett, miközben elővezették a kávéházi inzultusban főszereplő velenceit, és megkérdezte a hercegtől:

– Fölismeri ezt az embert; ő volt az, aki a kávéházban megsértette önt?

– Igen – válaszolta a herceg.

Az agg ekkor a fogolyhoz fordult:

– Ez az a személy, akit maga ma este meg akart öletni?

A fogoly igennel felelt.

Tüstént megnyílt a kör, s mi elborzadva láttuk, amint a velencei feje elválik a törzsétől.

–  Elégedett uraságod ezzel az elégtétellel? – kérdezte a főinkvizítor. A herceg ájultan dőlt kísérői karjába.

– Most menjenek – mondta félelmetes hangon az agg. –  És a jövőben – folytatta hozzám fordulva – kevésbé elhamarkodottan ítélkezzék a velencei igazságszolgáltatásról.

Nem tudtuk kideríteni, ki volt a rejtve maradt jóakarónk, aki az igazságszolgáltatás gyors beavatkozása révén megmentett minket a biztos haláltól. A rémülettől dermedten értünk haza a szállásunkra. Elmúlt éjfél. Z** szolgája türelmetlenül várt ránk a lépcsőnél.

– De jó, hogy küldött üzenetet! – mondta a hercegnek, miközben világított nekünk. – A hír nyomán, amelyet rögtön ezután von F** báró hozott a Szent Márk térről, halálosan aggódtunk kegyelmes uramért.

– Üzenetet küldtem? Mikor? Nem tudom, miről beszél.

– Ma este, nyolc óra után. Azt üzente uraságod, hogy egy percig se aggódjunk, ha ma később jön haza.

A herceg rám nézett.

–  Ön volt ilyen gondos a tudtom nélkül?

Én mit sem tudtam a dologról.

– Pedig így kellett történnie, fenség – mondta a szolga. – Látja, itt van kegyelmességed ismétlőórája, amelyet bizonyságul átadott a küldöncnek.

A herceg az órazsebéhez kapott. Valóban eltűnt az órája, és a szolga által fölmutatottban felismerte a sajátját.

–  Ki hozta ide? – kérdezte megdöbbenve.

– Egy álarcos ismeretlen, örmény öltözetben. És azonnal távozott is.

Csak álltunk ott és csodálkozva néztünk egymásra.

– Nos, mit gondol, grófom? – kérdezte hosszú hallgatás után a herceg. – Van egy titkos őrangyalom itt, Velencében.

A hátborzongató éjjeli szcéna nyomán láz tört ki a hercegen, amely nyolc napra a szobába kényszerítette. Ez idő alatt csak úgy nyüzsögtek a herceg rangbéli emelkedésének kitudódásától idecsalt helybéliek és idegenek a fogadónkban. Egymással versengve ajánlották föl néki szolgálataikat, ki-ki a maga módján igyekezvén előtérbe tolni magát. Az állami inkvizíció eljárása többet szóba sem került. Mivel a **-i udvar úgy kívánta, hogy halasztassék még a herceg elutazása, néhány velencei pénzváltó utasítást kapott, hogy jelentősebb összegeket fizessenek ki neki. Így akarata ellenére módja lett meghosszabbítani itáliai tartózkodását, s kérésére én is úgy döntöttem, hogy későbbre halasztom távozásomat a városból.

Mihelyt a herceg ismét volt olyan jól, hogy elhagyhassa a szobát, az orvos rábeszélte némi levegőváltozásra, azaz egy sétahajókázásra a Brentán. Derült idő volt; a kirándulás ötlete helyeslésre talált. Amikor készültünk beszállni a gondolába, a herceg észrevette, hogy nincs meg annak a kis szelencének kulcsa, amelyben roppant fontos papírokat őriz. Tüstént visszafordultunk, hogy megkeressük. A herceg pontosan emlékezett, hogy előző nap volt a kezében a szelence, és bezárta azt, azóta pedig a sétahajózásra indulásig nem hagyta el a szobáját. Ám minden keresés hiába volt, s azután fel is kellett adnunk a dolgot, hogy ne vesztegessük vele az időt. A herceg, akinek szívétől idegen volt mindennemű gyanakvás, elveszettnek nyilvánította a kulcsot, és arra kért minket, hogy ne is ejtsünk több szót a dologról.

Rendkívül kellemes volt az utazás. Festői táj, amelynek szépsége a folyó mindahány újabb kanyarulatához érve fölülmúlta addigi önmagát – csodálatosan derült ég, amely májusi napot varázsolt a február közepébe – elbájoló kertek és ízléses villák – mögöttünk pedig a fenséges Velence a víz fölé magasodó száz meg száz tornyával és árbocával; mindez a világ legnagyszerűbb színjátékával kényeztetett minket. Teljességgel átadtuk magunkat a szépséges természet varázsának és a derűs hangulatnak; még a herceg is levetkezte komolyságát, és versenyt tréfálkozott velünk. Vidám muzsika áradt felénk, amikor a várostól néhány itáliai mérföldre partra szálltunk. Egy kis faluból hallatszott a zene, ahol búcsú volt éppen; mindenféle nép nyüzsgött ott. Színpadi kosztümöt viselő fiatal lányok és fiúk egy csoportja táncos pantomimmel köszöntött bennünket. Friss rögtönzés volt a táncuk; könnyedség és kecsesség fejeződött ki minden mozdulatukban. Még mielőtt véget ért volna a tánc, az előtáncos leány, aki királynőt játszott, akárha egy láthatatlan kéz tartóztatta volna föl, hirtelen megmerevedett. Mozdulatlanná dermedtek a többiek is. Elhallgatott a zene. Egy lélegzetet sem lehetet hallani az egész gyülekezetben, s a leány ott állt dermedten, a földre szegezett tekintettel. Majd hirtelen kitörő lelkesedéssel fölugrott, izgatott-vadul maga köré pillantott – „Király van közöttünk!” kiáltással letépte fejéről a koronát, és – a herceg lába elé helyezte. Minden jelenlévő tekintete a hercegre tapadt, hosszan találgatván, komolyan veendő-e ez a színjáték, amelyet a leány olyan meggyőző komolysággal adott elő. A csendnek végül mindenkit magával ragadó taps és tetszésnyilvánítás vetett véget. Én a herceget kerestem a tekintetemmel; láttam, hogy igencsak meglepte a közjáték, s igyekezett kerülni a nézők kutató pillantását. Pénzt dobott a pantomimet előadó gyerekeknek, s igyekezett a lehető leggyorsabban kikeveredni a tolongásból.

Alig pár lépés után egy tiszteletreméltó mezítlábas barát furakodott át a tömegen és állt a herceg útjába.

–  Adj a gazdagságodból a Szent Szűznek, uram – mondta, –  szükséged lesz az imájára.

Olyan hangon mondta ezt, amelytől zavarba jöttünk. De máris magával sodorta a tolongó tömeg.

Közben kíséretünk felduzzadt. Egy angol lord (őt már Nizzában is látta a herceg), néhány kereskedő Livornóból, egy német kanonok, néhány hölgy kíséretében egy francia abbé, valamint egy orosz katonatiszt csatlakozott hozzánk. Az utóbbinak igencsak rendkívüli volt a fizimiskája, s így mindannyiunk figyelmét magára vonta. Életemben nem láttam még ennyi vonást és ily kevés karaktert, ennyi közeledésre csábító jóindulatot és ennyi fagyos visszautasítást egyetlen arcon tükröződni. Úgy tűnt, minden létező szenvedély földúlta, majd elhagyta ezt az arcot. Nem maradt egyéb utánuk, mint egy végtelenségig tapasztalt emberismerő átható pillantása, amelytől minden más tekintet, amellyel csak találkozott, visszariadt. E különös férfiú a távolból végig követett minket, ám úgy tűnt, csupán lagymatag érdeklődést mutat mindaz iránt, ami történik.

Egy bódé elé értünk, ahol sorsot húztak. A hölgyek tombolajegyet vásároltak, s mi is követtük a példájukat. A herceg is váltott egy sorsjegyet. Egy burnótszelencét nyert. Sápadtan hőkölt vissza, amikor kinyitotta. Benne volt a kulcsa.

– Mire véljem ezt?! – mondta a herceg, amikor magunkra maradtunk egy pillanatra. –Valamilyen fensőbb akarat követi minden lépésemet. Egyre-másra a körülöttem lebegő mindentudás jeleivel szembesülök. Valaminő felsőbbrendű lény őrködik minden lépésemen, aki elől lehetetlen elrejtőznöm. Meg kell keresnem azt az örményt, hogy felderítse nekem ezt a rejtélyt.

*

Jegyzetek:

[1] Nem a párizsi Louvre-ról van szó természetesen, hanem vélhetőleg valamely Velencében működött francia klubról.

[2] fajankó, tökfilkó, böszme (ol.)