Eszembe jut a csended, amikor a fenyők árnyékot vetnek,
ahogy egy kietlen ösvényen lépdelek,
ösvény, amely csak egy másikhoz vezet.
Igen, a határszélen – a láthatatlan, a magyarázat.
Az ösvény mellett fű nő,
a moha közt, a sírnál.
Tekintetem magasan a föld fölé szegezve –
nem emlékszem, hogyan jutottam ki onnan,
nem emlékszem, hogyan jutottam oda.

Útközben elengeded a kormányt.
Dohányt teszel az ajkad alá.
Elkapom a kormányt, mintha át akarnám venni a vezetést.
Az autó lassan egyedül az erdei úton.
Persze, te rohansz, szemed nem követi az utat, káromkodsz.
Én be vagyok kötve. Ő a városba megy.
A város külterület. Macskaköves.
Azóta is ott járok, az út mellett.
Az ürességben, amikor az üresség utánam nyúl.

Felhős reggeli égbolt.
Belül az erdő, hátul a szürkület.
A horizont bezárul.
Valami homályos, valami vár.
Annyi minden van, amit nem lehet szavakba önteni.
Óvatosan megmosakszom. Mintha visszacsinálnám,
hogy megmaradhasson.

Az ösvényen állok, amire emlékszem.
Egy kivágott erdő, egy híd...
egy lezárt út.
Mit jelent ez egyáltalán.
Együtt dalolok az éggel odafent,
mint a moha, mint a gyökerek,
mint a kavicsok az ösvényen.
Mi mindent jelent egy kis törődés.

Mi az átvitel,
mit tesz a visszafordulás,
mitől lesz „hatalmas a tengered”.
A veszteség természetéből fakad, hogy visszafordíthatatlan.
Van valami lehetetlen abban is, hogy a pillanatban élünk,
és elképzeljük, hogy egy nap már csak emlék lesz.
Távolról minden egyszerűnek tűnik. Minden, amit én,
én magam töltök meg értelemmel.
Kimész az erdőbe. Kimegyek az erdőbe.

A fa teljes mérete a földről is látható.
Az ösvény nem látszik, amikor végigmegyek rajta.
A tekintetek egymásra merednek.
Hogy csendet, egyensúlyt, megnyugvást leljenek.
Otthon parafa talpú cipőben, gumicsizmában.
Sosem láthattál dolgozni,
sosem láthattad a munkámat.
Se kezeslábas, se védőruha,
se szakítószilárdság.
Amit olvasok, annak súlya van
és a csendre kell hallgatnod,
meghallgatom.

Te, kórházi sárga lepedőben. Egyáltalán sárga volt -
lehetett volna fehér, kék.
Te, akinek nem maradt semmije, miután megtaláltak.
Te, aki ott feküdtél, bár én mindig azt hittem, hogy az erdőben,
ahol eleinte senki sem lelne rád.
Dohánytól cserzett ujjak. Ezek a gyökerek. Mint az emlékezet.
Bakancs, fekete, szegecsekkel. Nincs rajtad ing.
A vízfolyás nem erre való.
Sem a folyó, sem a patak.

*

A vers eredeti megjelenési helye és ideje:  Skisser ur det finska, det ödsliga skånska, ja från Västerbotten, Smockadoll förlag, Malmö, 2020.