Ahhoz is erő kell, hogy
egyedül lenyomd a kilincset.
Hogy fogad közé a nyelveddel kockacukrot szoríts.
Neked elhiszem, hogy van egy másik erdő.
Itt egy domb a rezervátumban,
ahol az állatok szabadon kószálnak
a fűrengetegben.
Újra az órámra pillantok, már három perc telt el.

A szavakról ugyanúgy gondolkodom,
mint a dolgokról. Mint
egy pohárnyi főzött kávéról. Mint a pincében őrzött
barna ribiszkeléről.
Mint a gyújtósnak használt mai újságról. Mint a
pincék homályáról. Mint
a kinin tonikról.
Bizony, mint rólad a konyhában, immár mocskosan.
Lógnak a ruhák, hullanak, összekötve.

Süllyed a csónak.
Senki sem ágyaz be.
Meghajolsz – görnyedsz, elsorvadsz, összezsugorodsz.
Az arcod elfolyt, kézzel nem érinti senki.
Nem gombolja gombjaidat.
A tested maradványai, mindenhol, sárgulva, elhalványulva.
Ehelyett gyűlöllek, mint minden más ürességet.

Utánam nyúl a semmi.
Mintha a teremtés beszélne.
Mintha a teremtés folytatódna.
Mintha valaki előttem is érezte volna ugyanezt,
és már nevet is adott volna neki. Amit én nem tudok elolvasni.
Mint te.
De az erdő egyetlen kérdésre sem tud felelni,
és az ösvény sem, ahogy te sem.

Mintha az élet másból nem is állna,
csak a legegyszerűbb dolgokból:
orrtörlésből, kézmosásból, vízivásból.
Egy gyereknek ugyanannyit kell tudnia a hűségről, mint az árulásról.
Igen, neked, aki belülről annyifelé szakadt.
Te, aki akartad.
És én, aki nem.
Te ne legyél jelen bárki másban.
Nem mondom ki a szót, megtartom magamnak.
A benned lévő csöndre gondolok majd, amikor a fenyők árnyékot vetnek.
Erősebb akartam lenni, hogy képes legyek rá.
Légüres tér.
Nem emlékszem, hogyan jutottam ki onnan.

Mindig ugyanoda tetted a dolgaidat.
A biztonság kedvéért.
Leterítetted az asztalt,
hogy ne legyen üres, akkor se, ha üres.
Hogyan jutottam ki onnan. Szándékosan. Akarattal.
Hány lépcsőfok volt,
egyre kevesebb.
A világ összezsugorodott.
Te, aki élsz. Tördeled a kezed.
A hideg kezed. Be, vagyis ki,
ezt miért tudatosságnak hívják.
Minden, amit a kezemben tarthatok,
amikor fogom a kezed.

A használt kenyeres zacskókat egy műanyag zacskóba gyűjtöm.
Kimosom és kiszárítom.
Összegyűjtöm a kapcsokat, régi gombokat, maradékokat.
A fiókjaim megteltek. Mindent újra felhasználok.
Hogy ne fogyjon el. Hogy ne érjek a végére.
Gyűlik a por, az egyik üres tér az emlékezet,
árnyék, üledék,
de darabokban van,
akár egy készülék, ami nem működik rendesen,
csak, mint emlék.

Amikor ezt mondom,
valójában úgy értem,
hogy hiányzol.
Ehelyett fáradhatatlanul írok.
Ehelyett azt írom majd, hogy a szerelem tesz téged
mindenné ezen a világon.
A te árulásod az emberiség árulása.
Mindenki elárulása.
Te vagy az a nyelv, ami cserbenhagyott.

*

A vers eredeti megjelenési helye és ideje:  Skisser ur det finska, det ödsliga skånska, ja från Västerbotten, Smockadoll förlag, Malmö, 2020.