Carles Dachs: Dió

Megtöröm a diót, felmászom a fára,
kiszakad felettem az ég régi ruhája:
Zuhogott a barna napfény a tetőkre,
benn voltam a zsivajgó időben, mindenütt
szelíd, könnyű, otthonos napok,
s a gyáva kisgyerek, fenn a fa tetején,
bátran szemébe nézett a világnak.
Ma már minden elfér a metaforában,
s ha rágom a fanyar bársony íz árnyát,
ott van a dióhéjon
a nap megkövült nyoma.

Andreu Gomila: LENNI

Vagyok, miközben nem vagyok,
illékony szavak hegygerincére hágva írok.
Nem kell, hogy örökre szóljon,
csak amíg nézem a tájat,
amíg melletted fekszem.
Amíg érezlek és megnevezlek,
mindig tudatában annak, ami vagy.
Mert ez a csók, a szél zúgása,
mostantól már egész addig lesz,
amíg füst nem borítja lét és nemlét határát,
és oda nem vesznek a szavak,
azok is, amik sosem voltak.

NEM LENNI

Nem vagyok, nem akarok egyszótagos
szavak kőtengerébe zárva lenni,
ahol minden szikla egy új rejtély,
és a dühömből éktelen vihar támad.
Talán ha csak átutazóban lennék ott,
elidőznék egy darabig,
hidegvérrel támadnék a mindent bemocskoló csendre,
míg el nem tűnik végleg.
Hátranézel, vigasztalanul,
mögötted hangutánzó szavak hullámvölgye,
és súlyos, sűrű köd jelzi az elmúlás eljövetelét,
hogy lásd, nem vagy, csak elidőzöl itt, egy darabig.

***

Carles Dachs versét Nemes Krisztina, Andreau Gomila verseit Bakucz Dóra fordította. Előbbi Dachs A dalt més alt (A legfelső emelet) című, Maria Mercè Marcal-díjas (Pagès, 2015), utóbbi Gomila Felanitx című, Gabriel Ferrater-díjas kötetében (Edicions 62, 2020) jelent meg. 

*

A szövegek eredeti megjelenési helye: Carles Dachs: A dalt més alt. Lérida: Pagès, 2015., és Andreu Gomila: Felanitx. Barcelona: Edicions 62, 2020.