Bármelyik órában ébredtél, épp csukódott egy ajtó. Szobáról szobára jártak, kéz a kézben, itt fölemelve, ott kinyitva valamit, hogy megbizonyosodjanak – kísértetpár. „Itt hagytuk,” mondta a nő. Mire a férfi hozzátette: „Ó, de itt is!” „Az emeleten van,” pusmogta a nő. „És a kertben,” suttogta a férfi. „Csendben,” mondták, „különben felébresztjük őket.”

De nem is arról volt szó, hogy felébresztettetek minket. Ó, nem. „Most is keresik; elhúzzák a függönyt,” mondhatnánk, és elolvasnánk még egy-két oldalt. „Most megtalálták,” és ebben biztosak lennénk, miközben ceruzánk megtorpanna a margón. Aztán, megunva az olvasást, esetleg felkelnénk, hogy magunk nézzünk körül: a ház teljesen üres, az ajtók tárva-nyitva, csak a vadgalambok búgnak elégedetten, és a cséplőgép zúgása hallatszik ide a tanyáról. „Miért is jöttem be ide? Mit is kerestem?” A kezem üres volt. „Talán akkor az emeleten van?” Az almák a padláson voltak. És így újra lefelé, a kert változatlanul mozdulatlan, csak a könyv csúszott le a fűbe.

De a szalonban megtalálták. Nem mintha valaha is látni lehetett volna őket. Az ablakokban almák, rózsák tükröződtek; minden levél zöld volt az üvegben. Ha mozogtak a szalonban, az alma csak a sárga oldalát mutatta. Mégis, a rákövetkező pillanatban, ha kinyílt az ajtó, szétterült a padlón, csüngött a falakon, a mennyezetről lógott – mi is? A kezem üres volt. Egy rigó árnya suhant át a szőnyegen; a csend legmélyebb kútjaiból merítette hangbuborékját a vadgalamb. „Biztonságban, biztonságban, biztonságban,” lüktette halkan a ház pulzusa. „A kincs elásva; a szoba…” a lüktetés hirtelen elakadt. Ó, ez volt hát az elásott kincs? Egy pillanattal később a fény elhalványult. Akkor kint a kertben? De a fák sötétséget fontak egy tévelygő napsugár köré. Oly finom, oly ritka, hűvösen süllyedt a felszín alá, a sugár, amit kerestem, mégis szüntelen az üveg mögött égett. Halál volt az üveg; halál állt közénk; először a nőhöz jött, évszázadokkal ezelőtt, elment a házból, lezárt minden ablakot; a szobák elsötétültek. A férfi elhagyta a házat, elhagyta a nőt, ment északra, ment keletre, látta, ahogy a csillagok megfordulnak a déli égbolton; kereste a házat, míg végül a Dombok alatt rá nem lelt. „Biztonságban, biztonságban, biztonságban,” lüktette boldogan a ház pulzusa. „A kincs a tiétek.”

A szél végigsüvölt a fasoron. A fák ide-oda hajlanak és görnyednek. Holdfény fröccsen és vadul szétloccsan az esőben. De a lámpa fénye egyenesen vetül ki az ablakból. A gyertya mereven és mozdulatlanul ég. Ahogy bolyonganak a házban, nyitogatják az ablakokat, és suttognak, hogy fel ne ébresszenek minket, a kísértetpár a maga örömét keresi.

„Itt aludtunk,” mondja a nő. És a férfi hozzáteszi: „Számtalan csók.” „Reggel felébredtünk…” „Ezüst a fák között…” „Az emeleten…” „A kertben…” „Amikor jött a nyár…” „Télen, a hóban…” Az ajtók a távolban sorra csukódnak, lágyan koppanva, mint egy szív lüktetése.

Közelebb jönnek; megállnak az ajtóban. A szél elcsitul, az eső ezüstösen csorog le az üvegen. A szemünk elsötétül; nem hallunk lépteket a közelünkben; nem látunk hölgyet, amint kísérteties köpenyét széttárja. A férfi kezével védi a lámpást. „Nézd,” leheli. „Mélyen alszanak. Ajkukon szerelem.”

Előregörnyedve, fölénk emelve ezüst lámpájukat, hosszan és elmélyülten figyelnek. Sokáig időznek. A szél egyenesen fúj; a láng kissé meggörnyed. Vad holdfénycsóvák futnak végig padlón és falon, összeérve megfestik az előrehajló arcokat; a töprengő arcokat; az arcokat, melyek az alvókat fürkészik, és rejtett örömük után kutatnak.

„Biztonságban, biztonságban, biztonságban,” lüktet büszkén a ház szíve. „Hosszú évek…” sóhajtja a férfi. „Megint rám találtál.” „Itt aludtunk,” pusmogja a nő; „a kertben olvastunk; nevettünk, almákat görgettünk a padláson. Itt hagytuk kincsünket…” Görnyednek, fényük felemeli a szemhéjamat. „Biztonságban! biztonságban! biztonságban!” lüktet vadul a ház pulzusa. Felriadva felkiáltok: „Ó, ez lenne a ti elásott kincsetek? A fény a szívben.”

*

Az írás eredeti címe: A Haunted House