Jelzőcsengőnkre az 1913-as esztendő[1] új emberfajtát adott a földgolyónak: a bátor bugyetljanyinokat. Az apák (Brjuszov, Balmontocska, Merezskovszkij[2], Tolszojt[3], stb.) a vállukra vetett pincérkendővel felszolgálták a második CSUZIMA[4] fogását.

A fi – a – al nemzedék egy hanyag rúgással összetörte az étket, és kiverte a zavarba esett kezekből.

Csengetett, és friss húst követelt. Edénycserepek. Tátott szájak.

Akkor, mialatt mi belevájtuk becsületes fogainkat az új falatba – összetrombitáltatott az utca minden levegője, hogy beszorítsanak bennünket, és megmérgezzék az örömünket.

Így állnak a dolgok ma is. Hallgatjuk a korcsok bátor ugatását: Izmajlovot, Filoszofovot, Jaszinszkijt[5] és a többi gyűrűbe hajtott farkú kutyát.

Mellesleg, íme a bizonyíték, hogy az ember négylábúvá szeretne válni: Merezskovszkij Filoszofovvá, Balmont Gorogyeckijjé, Brjuszov Ellisszé[6].

Tanuljatok: a nyelvre rávetül a jövő árnya.

Brju-Bal-Merezs lényege: kegyelmet kértek a várható győztestől, megsejtve a keletről érkező végveszélyt, jóelőre könyörögtek a ferde szemöldökű szamurájnak[7]: „Hagyd meg az életemet. Ó, könyörülj meg rajtam a világ muslicái között.”

A Veszi[8] – idejében tett, előrelátó önmegadás.

Soraik úgy rettegtek az erőtől és a haragtól, mint vétektől és hazugságtól. Az orosz nyelv minden erős, drabális szavát száműzték a Veszi lapjairól. A Veszi egy hátán hempergő kutyus, amely a mancsocskáival nyugat felé hadonászik, és arról vonyít, hogy milyen tökéletesen ártatlan a sárga farkasölővel szemben.

Minálunk minden sor győzelmet, kihívást, győztes epét áraszt. Földrétegek robbanása, moraj. Mi vulkánok vagyunk. Fekete füstöt okádó tűzhányók.

Az égről valami ocsmányság látható[9],

Fenségesen, mint √[10] Tolsztoj.

Ezt jól jegyezzétek meg! Emberek.

Tolsztoj első tanítómestere az ökör, amelyik nem állt ellen a mészárosnak, és súlyos léptekkel maga vonult a mészárszékbe.

Puskin elkényeztetett ördögszekérfű, melyet az élvezetek szele kerget ide-oda.

Mi ködös tekintetünkkel látjuk a Győzelmet, és szétoszlottunk, hogy pengéket készítsünk az 1914-es esztendő kova nyílhegyeinek felváltására. 1914-ben a kormányzás fröccsenései, 1915-ben a barázdái voltunk.

Ó, Aragónia bikája!

1914-ben gyönyörű színű bikát szólítottunk a porondra – 1915-ben megremeg a térde, és odaroskad a porondra. És a remegő állat szájából hatalmas nyálfolyó csordul (a győztes dicsérete).

A mi fejlődésünk egyelőre úgy alakul, mint, mondjuk, Byron művészi fejlődése (minden a régi minta szerint).

Az ülnökök haragja, bömbölése – soronként fél rubel, az ugatoncoké – soronként egy rubel (mentségül: de hát nekik családjuk van), elöl nyargal a szitok, a vágtató mozdony árnyéka. Száz- és százezer menhely, szülőotthon, szeretetház, amely mind belőlünk táplálkozik, a szokásosnál jobban kosztol. Az orvosok és ügyvédek dühödten hajigálják villámaikat.

Mi pedig növekszünk. Mi pedig növekszünk.

Nem tréfából neveztük magunkat így: „a Megérkezett, a Gazda”, mert csakugyan az vagyunk: 1) a Gazda, 2) aki Megérkezett.

A „Kriliskuja…”[11] stb. azért gyönyörű, mert benne, mint a trójai falóban, ott az „uskuj” (rabló) szó. „Kriliskuja”, így rejtette el az uskujt a faló.

Az Izmajlovok és Jaszinszkijek kiöntötték a felháborodás tejét. Jobb az ilyen jól tejelő fajtát köszönteni, mint a holmogorii[12].

Tehének[13]: Izmajlov, Filoszofov, Jaszinszkij és az olvasó hónalját csiklandozó többi ugatonc. Viszontlátásra, bika urak!

A bikaviador a kalapját emeli, és távozik.

Csak mi ismertük fel, hogy a huszadik század embere, aki ezeréves hullát vonszol (a múltat), úgy meggörnyedt, mint a gerendát vonszoló hangya. Csak mi tettük lehetővé az embereknek, hogy felegyenesedjenek, azzal, hogy elhajítottuk a múlt rőzsekötegét (a Tolsztojokat, Homéroszokat, Puskinokat).

A halottaknak, akik még mindig szabadon grasszálnak, nyárfából faragott felkiáltójeleket szorítunk kezünkben.[14]

Számunkra minden szabadság egyetlen fő szabadsággá olvadt össze: megszabadulássá a halottaktól, az egykor élt uraktól.

A számok világában van két jel: a ∞ és a 0, a minden és a semmi. Ellenségeink számára mindaz, ami Németországtól keletre van – semmi, ami nyugatra – minden. Ezek az urak nem éltek, csak nyálukat csorgatva irigykedtek azokra, akik amodaát élnek. Mi helyükre tettük a jeleket, élni tanítván ezáltal a félhulla urak uralkodó rendjét.

Az ősök komor szakadéka fölött, a sziklaóriások tömbje alatt, a jelen függélyes falán egy egész ország szökdécsel kecskelábakon, pontosan rakosgatva őket a kiugrókra, fenséges mozdulattal odavetett célzásainkra és háromsoros koránjainkra (például „Hej, röhhenni, röhögők”[15], „Legyetek félelmetesek, mint Osztranyica”[16]), a fal egyik hasadékától a másikig szökellve, néha kecsesen, mint a hegyi kecske, meg-megállva és meg-megpihenve. Sasok őrzik lépteit.[17]

*

Jegyzetek:

A mű eredeti címe: !Будетляне
Forrás: Велимир Хлебников Том 5. Проза, рассказы, сверхповести
Полное собрание сочинений #5

A szöveg valószínűleg 1914 kora tavaszán keletkezett. Első publikálás: Zvezda, Leningrád, 1930. 2. szám.

A szöveg címe (Bugyetljanyin) – Velemir Hlebnyikov neologizmusa, magánmitológiájának egyik központi fogalma, amely több korábbi változat után 1913 körül állandósult ebben a formában. A szó töve a bugyet – lesz szó, az –janyin képző jelentése: valamilyen néphez, csoporthoz tartozó (pl.: armjanyin – örmény, dvorjanyin – nemesember). A szó „jelentése” tehát kb. jövőlakó, jövőföldi, ami félreérthetetlen utalás a futurizmus szóra. A címben a szó elé tett felkiáltójel egyike a szerző írásjeltrükkjeinek.

[1] 1913 – a futurista Gilea alkotói csoport nyelvteremtő tevékenységének legtermékenyebb időszaka.  Az 1910-es évek eme orosz futurista csoportosulásának neve Benegyikt Livsic költőtől származik Hérodotosz Történelem című munkájából. Az ókori szerző Szkítiának a Dnyeper torkolatánál elterülő vidékét nevezi Hylaeanak (oroszosan Gilea), éppen azt a vidéket, ahol a Burljuk-fivérek gyermekkorának színhelye, a Csernyanka birtok elterült. A csoport tevékenysége kollektív estekből, szöveggyűjtemények kiadásából, színielőadásokból, a futurizmusról szóló heves sajtóvitákból állt.

[2] Brjuszov, Balmont, Merezskovszkij – a századforduló, az orosz irodalmi Ezüstkor jeles költői.

[3] Tolsztoj – Lev Nyikolajevics Tolsztoj.

[4] Csuzima – homályos utalás az elveszített orosz-japán háború (1904-1905) tragikus kimenetelű tengeri csatájára, Hlebnyikov különböző műfajú szövegeinek gyakori motívuma.

[5] Izmajlov, Filoszofov, Jaszinszkij, Gorogyeckij  – korabeli irodalmárok, publicisták

[6] Ellisz (L. N. Kavalevszkij) – költő, a szimbolizmus teoretikusa.

[7] Könyörögtek a ferde szemöldökű szamurájnak – Valószínűleg célzás a Veszi japán különszámára.

[8] Veszi (Mérleg) – a szimbolisták folyóirata (1904-1909)

[9] Az égről valami ocsmányság látható – pontatlan idézet Majakovszkij Ещё Петербург (Még Pétervár) című verséből.

[10] √ - Hlebnyikov előszeretettel kevert a szövegeibe matematikai jeleket és képleteket.

[11] Kriliskuja – Hlebnyikov A szöcske (Кузнечик) c. híres-hírhedt futurista versének első szava, a крылышка – szárnyacska szóból fabrikált határozói igenév

[12] holmogorii – a 17. században kitenyésztett észak-orosz tehénfajta.

[13] Tehének – az eredetiben кравы a корова – tehén szó torzított változata.

[14] nyárfából faragott felkiáltójeleket szorítunk kezünkben – Az orosz folklór rémvilága egyik alakjának, a halottakból keletkező farkasembernek a megölésére a kihegyezett nyárfakaró a megfelelő eszköz.

[15] Hej, röhhenni, röhögők – V. Hlebnyikov: Röhögtető bűvige (Tellér Gyula fordítása)

[16] Legyetek félelmetesek, mint Osztranyica – Idézet Hlebnyikov Мы желаем звёздам тыкать – Tegezzük a csillagokat című verséből. Osztranyica – 17. századi kozák atamán, aki a lengyelek ellen háborúzott Ukrajna függetlenségéért.

[17] Sasok őrzik lépteit – Célzás a pétervári egofuturisták 1912-ben megjelent azonos című versgyűjteményére.