Matilde Serao: A másik Nápoly (2.)
Fotó: Artūras Kokorevas / Pexels
Matilde Serao: A másik Nápoly (2.)

Matilde Serao 1884-es szociográfiai műve A másik Nápoly (Il ventre di Napoli), mely a város alsóbb társadalmi rétegeinek életét mutatja be, s mellyel célja volt felhívni a figyelmet (különösen a politikusokét) a szegénységre, nélkülözésre. Most egy újabb részletet közlünk a műből Sokcsevits Judit Ráhel fordításában. 

VII. Az uzsora

 

Egy szegény asszony, akinek öt lírára lenne szüksége, hogy kifizesse a háziurat, donna Carmelához fordul, aki hitelbe ad is neki. Indulás előtt sokáig tépelődik, fél és szégyenkezik, de mivel nincs más választása, elhatározza magát. Donna Carmela nagydarab, kövér asszony, aki szakmáját tekintve kiváltságosnak számít: csipkét foltoz, Nápolyban oly népszerű hatalmas pamuttakarókat steppel, telente pedig aranyat hímez bársonyra, egyszóval egy olyan látszattevékenységet végez, ami hosszú órákat tesz szabaddá; de az igazi mestersége valójában a szegényeknek való pénzkölcsönzés. Első tárgyalásukon donna Carmela bőbeszédű és szívélyes: bátorítja, együttérzését fejezi ki, ha kell, megvallja, hogy ő is volt hasonló helyzetben, és megvigasztalódva ereszti útnak az öt lírával – pontosabban négy és fél lírával. A kölcsön nyolc napra szól, a kamat líránként két soldo. Ezt előre kell kifizetni, így az öt líráért a szegény asszony ötven centesimót hagy nála. A nyolc nap letelik, a szegény asszonynak nincs öt lírája rendezni a tartozást, szégyentől vöröslő orcával kérleli donna Carmelát, hogy engedjen még egy hetet, ötven centesimóért; donna Carmela nem mond semmit, csak zsebre teszi a tíz soldót. Így telik el négy, öt, majd tíz hét, de a szegény asszony csak nem tudta összekuporgatni az öt lírát: és minden hétfőn ki kell fizetnie a tíz százalékos kamatot, aztán az ötödik héten donna Carmela már olyan, akár egy hiéna, könyörögni kell neki, hogy ne kiabáljon, hogy ne rendezzen jelenetet, de az csak a pénzét akarja, a vérét kívánja, a kamat már nem érdekli, neki az alaptőke kell. A házak, a műhelyek küszöbén minden szombaton, minden hétfőn ott visszhangzik donna Carmela dühös hangja: már kora reggel útnak indul, hogy begyűjtse, visszaszedje a pénzét, magas, parancsoló tónusától reszket minden nő és férfi. Valahol egy lírát követel vissza, másutt kettőt, amott ötöt: és az emberek nem mernek fellázadni ellene, mert nem tudnak fizetni, nem mernek fellázadni ellene, hisz mindig szükségük van rá. Ez a kövér asszony kérlelhetetlen: tisztában van hatalmával: ha egy szolgálólány nem fizet, azzal fenyegeti, hogy botrányt csinál a gazdasszonyánál, ha egy asszony nem fizet, azzal fenyegeti, hogy elárulja a férjének, ha egy munkás nem fizet, ő biztosan ismeri a műhely vezetőjének a címét, és odamegy jelenteni. Ő eszes és óvatos, szemtelen és gátlástalan: mindig a jótevő szerepében tetszeleg, akinek ezek a hálátlanok a vérét szívják és a kenyerét eszik. Épp ezért senki nem döf bele kést, senki nem botozza meg, senki nem zaklatja, és ettől csak még erősebbnek érzi magát, senki nem merészeli semmisnek venni a kölcsönt: a nápolyi nép olyan becsületes, hogy még egy uzsorást sem képes lépre csalni. Még a dühkitöréseiért sem hibáztatják, inkább próbálják megbékíteni.

Ha egy szegény asszonynak kötényre, ruhára, nagykendőre, egy-két rend ingre van szüksége, de nincs rá pénze, úgy dönt, donna Raffaellához megy, aki megadja a hómikat hitelbe. Ez az uzsorás olcsón megveszi a boltokban a vásznat, a perkált és a pamutkendőt, majd eladja a szegényeknek. Természetesen mindent jóval drágábban kínál, mint amennyit ér, itt az első haszna. Aztán, mint a másik uzsorásnál, itt is tíz százalék kamatot kell fizetni hetente. Ezek az adósságok, melyek folyamatosan csak halmozódnak, hónapról-hónapra egyre megterhelőbbek az asszonyoknak: igen gyakran előfordul, hogy a kötény már elkopott, a ruha elszakadt, az ing kilukadt, a szegény nő már az értéke háromszorosát fizette ki, de az adósság ugyanannyi marad: donna Raffaella eszeveszetten, őrjöngve ordítozik, le akarja tépni a kendőt a nő nyakából, lerángatni a kötényt a derekáról, és egyre csak kiabál: Ez az én hómim! Mit szíjjod a véreme’! Csak úgy, mint a másik, ő is négyszeres-ötszörös hasznot húz, csak úgy, mint a másikra, rá is szüksége van a szegény népnek, ami sohasem lázong a durvasága miatt, csak úgy, mint a másik, ő is mindig csak aprópénzzel játszik, inkább sok olcsó üzletet köt, ahol kisebb a kockázat, mintsem kevés zsírosat, ahol több a veszélyforrás.

A zálogházak törvényesen űzik az uzsorát. Ezek az irodák nem a Monte di Pietà[1] képviselői, melyeknek az irgalmasság eme nemes intézményének áraihoz kellene igazodniuk, hanem önálló tőkével rendelkező pénzintézetek. Általában nők üzemeltetik, akik mélyre süllyedtek közönségességükben és nemtörődömségükben, és rendelkeznek egy kevés alaptőkével. Ezek az irodák potom összegeket adnak kölcsön, hacsak nem aranyról van szó: ezen keresik meg az első hasznukat. Jócskán meg kell fizetni a felvételi jogot, aztán nem keveset az elismervényért, meg egy hónapra előre az öt százalékos kamatot, mindez olyan szövevényesen, olyan körültekintően, színleg olyan legálisan zajlik, hogy az embereknek semmi joguk szót emelni. Ismerek egy nőt, egy alkalmazott felesége, akinek az egyetlen selyemruháját, a kétszázötven lírás menyasszonyi öltözékét kellett zálogba adnia: az egyik ilyen irodában, egy bizonyos donna Gabriela, kövér asszonyság, harminchat lírát adott érte, amiből csak harmincegy lehetett a nőé, hiszen ötöt rögtön ott kellett hagynia a kamatra, az elismervényre, a felvételi jogra. Hat hónapig reszketett, hogy eladják a ruháját, és mivel nem volt harminchat lírája, havonta fizetnie kellett az öt lírát, tehát valójában már vissza is fizette a kölcsönt: a hetedik hónapban azonban már öt lírája sem volt, ezért eladták a ruhát. Mivel a ruha vadonatúj volt, jól lehetett rajta keresni, az uzsorás sokért adhatta el: azonban a főkönyv szerint mindössze harminc líráért szabadították fel. Később a nő összetalálkozott donna Gabrielával a színházban: az ő ruháját viselte, s az ugyancsak az irodából szerzett arannyal, ékszerrel ékesítette magát. Merthogy sokan közülük szeretik a náluk zálogba vett tárgyakat mutogatni, hogy a népség lássa, mint sétál a vállalkozó az ő aranyláncukkal a nyakában, amit nekik kellett volna kiváltani, vagy a szomszédasszony fülbevalójával a fülében, a harmadik emeleti lakó bársonyköpenyével a vállán: és az ajtók, ablakok mögött elfojtott sóhajok, visszanyelt könnyek, hirtelen sápadás kíséri a vállalkozó lépteit, a vállalkozó, olyan, akár egy indián bálvány, akinek arannyal és vérrel kell áldozniuk. A ravaszabb és számítóbb vállalkozók az aranyat és az értékesebb tárgyakat beadják a bankba, ezzel is növelve a hasznukat, mivel a bank az áru értékének a harmadát adja, ők meg alig az ötödét: így biztonságba helyezik a holmit és még a tőkéjüket is növelik.

Felmerülhet a kérdés, hogy a szegény nép miért nem fordul a bankhoz – kettő is van belőle, a Santo Spirito és a Donnaregina. Miért hagyja magát kifosztani? A válasz: ezek a bankok állami vállalatok, és hosszú a várakozási idő – sokakból hiányzik a türelem, nem tudják, mihez kezdjenek, gyorsan akarnak pénzhez jutni, például valamilyen sürgős ügy miatt, és inkább választják az első magánvállalkozást, ahol rögtön kiszolgálják őket, formaságok és kérdezgetés nélkül, meg aztán ezekben az állami bankokban mindig nagy a forgalom, a félénk emberek szégyenkeznek, inkább választják a magánvállalkozások diszkrét félhomályát, ahol látszólag minden a legnagyobb titokban megy végbe, ezen kívül szerdán és szombaton, amikor a nápolyi nép lottózik, márpedig lottózik, akkora a tömeg, hogy az állami bankokba már be se lehet jutni, ezért könnyebb a magánvállalkozásokhoz fordulni.

Most pedig számoljatok. Minden sikátornak megvan a maga donna Carmelája, minden utcában lakik egy donna Raffaella, minden téren áll egy magánvállalkozás; és vannak sötét zsákutcák, ahol minden harmadik bódéban vállalkoznak ilyesmire. Számoljatok, szorozzatok, gondoljatok a nyomorúságra, gondoljatok a lottóra: egyik serpenyőben a kapzsiság, a ravaszság, másikban a becsület és az ártatlanság, a szükség és a nyomor. Az uzsora, ami behálóz mindent, végnélküli boldogtalanságra kárhoztatja a már amúgy is a posványban vergődő nápolyi népet.

*

Jegyzetek:

[1] A Monte di Pietà a 15. század óta létező intézménytípus, ahol kedvező feltételek mellett adtak kölcsönt.

A cikk szerzőjéről
Matilde Serao (1856-1927)

Olasz író és újságíró. Hatszor jelölték Nobel-díjra.

A fordítóról
Sokcsevits Judit Ráhel (1998)

Könyvtáros, műfordító. Balassagyarmaton él.

Kapcsolódó
Matilde Serao: A másik Nápoly (Részlet, 1.)
Matilde Serao: A szerelem legendája