Egy lomha júliusi délután, mikor a csend uralkodik immár, s a napégette utcákon egy lélek sem jár; a lakók a nyár ólmos álmosságában alusznak; a közelben, egy ablak alatt serpenyőben fortyog a zsír, s rajta sercegve pirul a csípős-és zöldpaprika; a távolban, egy keresztutcában egy orgona játszik bágyadt, mélabús walzert; egy légy zümmög, és nekimegy a bezárt ablak felső üvegtábláinak. Szomorúak vagyunk, és a fejünkbe szállt vértől szédülünk: ólomsúlyú a lelkünk és keserű a szánk; vágyakozunk a sötét homályra és a jeges italokra – mert köröttünk valójában egy száraz és durva szenvedély lángjai lobognak, mert tanúi vagyunk a gyötrelemnek és halljuk a természet szaggatott sóhajait, ahogy kimúlik a nap hevétől. Az utcák fehérek, porosak és fénylők; a sárga, vörös és fehér házak izzanak; a dombok ragyognak a fényben; a tenger tükrök milliárdjaiként csillog; a kráter peremén valami meggyullad és füstöl, az ég pedig eltompul a maga derűjében. Minden verőfényes, minden színektől átitatott, és minden megsűrűsödik; szinte várjuk, hogy a sziklák meghasadjanak, a házak szétszakadjanak, a dombok felszökjenek az égbe, a tenger folyékony fémmé váljon és a hegy tűzlávát okádjon – mégis minden mozdulatlan, komor és nehéz. A szerelem miatt van így: ahogy bizonyára tudjátok, Nápolyban minden, a szikláktól egészen az égig, szerelmes.

Nem ismeritek a négy testvér meséjét? No, majd én elmondom nektek. Egyszer volt, hol nem volt, az idők kezdetén, élt négy testvér, akik teljes szívükből szerették egymást és nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Szépek, fiatalok, frissek, jó kiállásúak voltak, fejükön jól mutatott a rózsakoszorú. Mindegyikük odavolt egy leányért, de csak titokban, még a nevét sem árulták el egymásnak, de a balsors egyazon nőnek szánta mind a négy testvér szerelmét. Ő azonban egyiküket sem szerette viszont. Keserű csatározás lett volna osztályrészük, testvéri vér ontatott volna, ha egy éjjel a kedves el nem tűnik örökre. Ők viszont, mivel türelmesek és szerelmesek, ezer év óta várnak rá: kellemes, virágos dombokká változtak, melyeket a nevük után Poggiorealénak, Capodimonténak, San Martinónak és Vomerónak hívnak – s ott állnak egymás mellett, mozdulatlanul a szerelemtől, s várják szerelmük visszatértét. A tavasz kivirágzik a csúcsukon, a nyár lángra lobban, az ősz esőt hoz, a fekete évszak beborul, de a dombok sosem fáradnak bele a várakozásba.

Azonban a távol lévő kedves szerelme jelentéktelen a jelenlévő, kegyetlen kedves iránti szerelemhez képest. Ismeritek a második mesét? Volt egyszer egy bájos, kedves ifjú, akinek az arcán az ártatlan lelkek derűs mosolya és az érzékeny szívek mélabúja elegyedett; egyszerre volt ünnepélyes zsivaj nélkül és komoly keménység nélkül. Aki csak ismerte, szerette, mindenki úgy fordult hozzá, mint baráthoz, hogy társaságában felviduljon. De a szép ifjú igen-igen boldogtalan volt; szíve égető szerelemmel telt meg, melynek tüze, hiába csapott az égig, nem tudta lángra lobbantani a szeretett nő szívét. Ez egy vidéki asszony volt, akinek megadatott a test szépségének ajándéka, viszont a lélek szépségét megtagadták tőle: az elbűvölő, hideg, lenéző asszonyok közé tartozott, akik nem tudnak se örülni, se szenvedni.

Úgy látszik, kőből vannak, csiszolt, kemény, jeges kőből; ha darabokra esnek, akkor sem lágyulnak meg, ha villám csap beléjük, azt is túlélik. Ilyen volt Nisida is, akibe az iménti ifjú hiába lett szerelmes, mivel sehogy se lehetett őt elcsábítani. Így hát a fiú, akit Posillipónak hívtak, hogy elmeneküljön gyötrelme és vágyakozása tárgya elől, akit nap mint nap látnia kellett, elhatározta, hogy a tengerbe ugrik és ezzel befejezi nyomorúságos életét. Máshogy határozott azonban a Sors, és a szép ifjú félig fennakadt a vízben, így lett belőle domb, mely a tengerben fürdik, a nő pedig szikla lett vele átellenben: az ifjú szép domb[1], melyen jókedvű népek élvezettel sütkéreznek, a nő viszont arra van kárhoztatva, hogy gyilkosok és rablók szállása legyen, akiket az emberek örök rabságra ítéltek – így örök a jutalom és örök a büntetés.[2]

Aztán ott van az a szerelem, mely egy rendkívüli káprázat, egy halálos csoda, annak az elvakultsága, aki merészen és őrülten a napba akart nézni. Ügyes és szerencsés halász volt az illető, akiről mesélek, egész napját horgok és hálók társaságában töltötte, s aki akkor volt elégedett, amikor bőven volt hal, és akkor tajtékzott, amikor a vizet felkorbácsoló vihar ellehetetlenítette a fáradozását. Egyszerű, jó ember volt, csendes, aki nem törődött a szerelemmel: mígnem egy napon, mikor a parton ült és hálóját a vízbe merítette, előtte nem termett a kékeszöld vízből egy tengeri Nimfa, kihívó, fehér testtel, szélborzolta, hosszú, szőke hajjal, zöld, kristálytiszta szemekkel; halkan énekelgetett, s ragyogó ujjaival citerán játszott. Éneke olyan hízelgő, olyan vonzó volt, hogy szegény halász szíve elepedett utána, s mivel nem érzett mást, mint égető vágyat, hogy a szirénnel lehessen és forró ölelésében halhasson meg, a tengerbe vetette magát. Háromszor jött fel a felszínre, háromszor süllyedt el újra – és szerencsés volt, hogy ezért a végtelen gyönyörért halállal fizethetett. A helyet, ahol elnyelte a víz, Mergellinának hívják a neve után, és azt suttogják, holdfényes nyári éjszakákon azóta is elő-előtűnik a szirén.

Aztán ott van még az a megindító história a boldog szerelemről, ami győzedelmeskedett a halál felett: hasonlóan ártatlan kis történet, mint a többi. Egy gazdag úrról, Sebetóról szól, aki Nápoly környékén élt, egy csupa-márvány palotában. Szerelemből nőül kért egy Megara nevű nőt, aki viszonozta érzéseit. Olyannyira nagy becsben tartotta őt, hogy a kedvéért két kézzel szórta a pénzt. Történt egy nap, hogy az asszonynak kedve támadt a Nápolyi-öbölben hajókázni. A Platamonia-parthoz közel, ahol a tenger mindig viharos, a tengerészek minden erőfeszítése ellenére a vitorlás felborult, Megara pedig a vízbe fúlt és sziklává változott. A szörnyű hírre Sebetónak majd’ megszakadt a szíve, s élete hátralévő részében csak ontotta a könnyeket, melyek folyamként ömlöttek a tengerbe ott, ahol Megara meghalt.[3]

Ahogy könnyek fakasztották Nápoly összes forrását is: Monteoliveto kútját egy jámbor apáca könnyei indították meg, aki Jézus szenvedése miatt sírt megállás nélkül; a Serpi vize Belloccia könnye, a gazdájába szerelmes hű szolgáé; a Tükrök kútja vize Corbussone udvari szakácsé, aki őrülten beleszeretett a királynőbe, miközben az ínyencségeket készítette neki; az Oroszlánok kútjáé egy nápolyi herceg könnye, akinek egyetlen igaz jóbarátja egy oroszlán volt, ami szomorú körülmények között pusztult el; Medina kútjáé pedig Neptuné, aki beleszeretett egy gyönyörű szoborba, de nem tudta emberré változtatni. De igazán az utolsó mese szenvedélyes, amit most elmondok nektek. Egy nemes úrról szól, aki a város elöljáróságához tartozott, és reménytelenül szerelmes lett az ellenséges ház egyik leányába. Erőszakos lovag hírében állt, tüzes temperamentumú volt, hirtelenharagú. Ám hogy elnyerje szíve választottját, kezes lett, mint egy bárány. De a két ifjú szerelme, ahelyett, hogy csillapította volna a két család közti viszályt, inkább még jobban felszította azt – a nemes Capri család minden ima és kérlelés ellenére sem volt hajlandó elfogadni a házasságot. Sőt, hogy orvosolják a szerelem okozta bonyodalmakat, úgy határoztak, hogy messzi országba küldik a leányt egy vitorlással. Emiatt neki a szíve hasadt meg, s mihelyst elhagyták a kikötőt, s ezáltal a kedvesétől is egyre távolodott, térdre vetette magát, elmormolt egy rövid imát, és a hullámok közé vetette magát, ahonnan aztán egy zöldellő, azúrkék sziget emelkedett ki. De a nemes Vezúv – merthogy így hívták az ifjút – szívéből nem hunyt ki a szerelem, és féktelen haragra gerjedt: amikor tudomást szerzett e kegyetlen hírről, a bensejét égető szenvedély jeleként forró sóhajokat és tüzes könnyeket kezdett el ontani magából, és aztán úgy feldagadt, hogy hegy lett belőle, melynek mélyéből az örök szerelem tüze tör fel. Most szemben áll a drága Caprijával, de nem bírja elérni, szerelemtől reszket, füst koronázza, a tűz pedig izzó lávaként csordul ki belőle…

 Ó, ti sebzett lelkek, ó, ti vigasztalan lelkek, ó, ti, kik a szerelemért hét tőr fájdalmát hordozzátok a szívetekben, a remény nem hozza el nektek a gyógyulás örömét. Itt még a sziklák is szeretnek: az egészséges emberek belebetegednek a szerelembe, a betegek pedig belehalnak.

*

Jegyzetek:

[1] Pontosabban a Posillipo-fok.

[2] Az 1800-as években börtön épült Nisida szigetén, melyben ma fiatalkorú bűnözőket tartanak fogva.

[3] Sebeto Nápoly folyója.

A mű eredeti címe: La leggenda dell’amore