Egy ízben a Nap verejtékpikkelyekkel pettyezte be a három testvér testét, és Makunaíma-nak eszébe jutott, hogy meg kellene fürdeni. De a folyóban nem fürödhettek a piráják miatt, akik annyira vérszomjasak voltak, hogy amikor hajba kaptak egy-egy sebesült társukon, rajokban egy méternyire vagy még magasabbra is felszökkentek a vízből. Makunaíma végül a folyó közepén kiemelkedő sziklán meglátott egy vízzel teli mélyedést. Ez a mélyedés pedig egy óriás lábának a nyoma volt. Megindultak arrafelé. A hős visongott, olyan hideg volt a mélyedésben megült víz, de lebukott benne, és tetőtől talpig lemosta magát. Ez a víz varázserővel bírt, mert az a bemélyedés Sumé lába nyomán maradt a sziklában, még azokból az időkből, amikor a szent Jézus tanításait terjesztette a brazil indiánok között. Amikor a hős befejezte a fürdést, egészen fehér lett a bőre, a szeme pedig kéken csillogott, mert a víz lemosott róla minden feketeséget. Ettől fogva senki nem gondolta volna, hogy a tapanhumas-indiánok éjfekete bőrű nemzetségéből származik.

Amikor Zsigé felfogta, milyen csoda történt, beleugrott Sumé lábnyomába. De a víz már elkoszolódott a tömérdek feketeségtől, amely lejött a hős testéről, ezért bármennyire mosta, súrolta is magát, szerteszét fröcskölve a vizet, csak bronzbarna lett a bőre. Makunaíma megsajnálta, és ezekkel a szavakkal vigasztalta:

– Figyelj rám, Zsigé testvérem, fehér ugyan nem lettél, de már nem vagy fekete sem, és inkább dünnyögj orrhangon, mint egy lyukkal az orrod helyén.

Maanapé is megfürdött volna, de Zsigé az összes varázserejű vizet kilötybölte a mélyedésből. Egy kevéske maradt a mélyén, így Maanapé csak a talpát és a tenyerét tudta belemártani. Ezért fekete maradt, mint a tapanhumas-indiánok törzsének tagjai. A talpa és a tenyere lett csak rózsaszínű, mert azt tudta megfüröszteni a megszentelt vízben. Makunaíma megsajnálta, és egy vigasztalta:

– Ne keseregj, Maanapé testvérem, ne csüggedj, Júdás bátyánknak nagyobb szenvedés jutott osztályrészül.

Csodálatosan sütött le a nap a sziklán álló három testvérre, meztelenek voltak, az egyik hófehér, a másik bronzbarna, a harmadik fekete. Az őserdő minden állata ámulva nézte őket. A yakare-kajmán meg a pápaszemes kajmán, a fekete kajmán, a sárganyakú sakáré-kajmán, ez a sokféle kajmán mind kidülledt szemmel bámult, miközben ott lebegett a víz felszínén. A folyóparton álló ingacserjék, az aningaúba-, a vadkakaó-, az umbaúba-fák meg a catauari-pálmák ágain csimpaszkodó csuklyásmajmok, mókusmajmok, barna bőgőmajmok, fekete bőgőmajmok, pókmajmok, szürke gyapjasmajmok, szakállas sátánmajmok, kapucinus majmok, egyszóval a Brazíliában honos mind a negyven fajta majom nyála csorgott az irigységtől. És a rigók, a fehérarcú gezerigó, a keretezetthasú rigó, a sárga lábú rigó, a rozsdáshasú rigó meg a zöldszárnyú szaltator, amelyik, ha eszik, nem ad belőle senkinek, a fakómellű rigó, a vörhenyes fülemülerigó, a csupasszemű rigó, a Taczanowski-rigó, ez az összes rigó annyira elámult, hogy nem volt képes abbahagyni a trillázást, egyre szebben és szebben énekeltek. Makunaímában felhorgadt az indulat. Csípőre tette a két kezét, és odakiáltotta az ámuló őserdei állatseregletnek:

– Na, mi van, nem láttatok még fehér embert!?

Erre az erdő állatai szétszéledtek, és a három testvér folytatta útját.

Ámde, amikor a gyér vizű Tietê folyócska vidékére értek, ahol a Bourbon-kávé sarjad, és a hagyományos fizetőeszköz már nem a kakaóbab volt, hanem a  steksz, a suska, a lé, a lóvé, a zsé, a mani, a peták, a rugó, a zöldhasú, a lepedő, a rongy, a zsozsó, a dohány, a bankjegy, a bankó, a kápé, a ruppó, a buznyák, a pezeta, a bélás, a korpa, a mallér, a korong, a kenyérre való, ezért hát hiába házalt, húszezer kakaóbilingért még egy harisnyakötőt sem lehetett venni. Makunaíma ógott-mógott. Még hogy ő, a hős, dolgozzon…  Csüggedten mormolta:

– Jaj, csak azt ne!...

Eldöntötte, hogy nem megy tovább, visszatér arra a vidékre, ahol császárként uralkodott. De Maanapé így beszélt hozzá:

– Ne légy már ilyen balga, testvérkém! Ha egy rák feldobja a talpát, a mangrove fája  nem hullajtja érte a virágát, bizony nem! Az ördögbe is, ne bucsálódj már, majd én elrendezek mindent!

Amikor megérkeztek São Paulo-ba, félretette a kincsek egy részét, hogy legyen mit enniük, a többit pedig elvitte a Tőzsdére, ahol nyert vagy nyolcvanezer reist. Maanapé varázsló volt. Nyolcvanezer nem volt túl sok, de a hős elgondolkodott, és így szólt a testvéreihez:

– Türelem. Valahogy elleszünk belőle, mert aki hibátlan lovat akar, az végül gyalog jár…

Ebből a pénzből élt-éldegélt azután Makunaíma.

Egy hűvös estén érkezett meg a három testvér São Paulo hatalmas városába, amely a Tietê folyócska partján terpeszkedett. Ekkor felhangzott a császári papagájsereg kiáltozása, elbúcsúztak a hőstől. És a tarka madárraj megindult visszafelé az északon elterülő őserdőbe.

A három testvér ezután megindult ebben a rengetegben, ahol egymást érték a maripa-pálmák, a licuri-pálmák, a királypálmák, az egylábú gyümölcspálmák, a tüskéspálmák, a buritipálmák, a tucumã-pálmák amelyeknek csúcsán tolldíszként füst bodorodott, nem pedig pálmalevelek és kókuszdió nőtt. És mintha az összes csillag leszállt volna a ködtől nedvesen fehérlő égből, és a városban csatangolt volna. Makunaíma vágyakozva gondolt Szire! Ó, jaj, már soha nem feledheti őt, bizony nem, mert azt a függőágyat, amelyben kufircoltak, a saját hajából csomózta, és így mindörökre emlékezni fog rá. Makunaíma bóklászott erre is meg arra is, de a széles ösvényeken és térségeken csak fehér, jaj, egészen hófehér asszonynépek nyüzsögtek!... Makunaíma sóhajtozott. Oda-odadörgölődzött ezekhez a némberekhez, és olvatagon susogta: Mani, mani, maniókalányok… a vágy és ennyi szépség teljesen megbabonázta. Végül kiválasztott hármat közülük. Furcsa, lábakon álló függőágyban kufircolt velük, egy Paranaguara hegyénél is magasabb kunyhóban. Azután, mivel azt a fekhelyet nagyon keménynek találta, keresztbe feküdt az asszonynépek testén, úgy aludt el. Az az éjszaka négyszáz helyi pénzbe került neki.

A hős elméje teljesen összezavarodott. Arra ébredt, hogy lent, a csapásokon őrületes zsivajgással száguldoznak a különös lények a roppant magasra nőtt kunyhók között. Azután az a feketepamacsos selyemmajom, amelyik felkapaszkodott vele annak a nagyon-nagyon magas építménynek a tetejére, ahol az éjszakát töltötte… Mennyi különös állat, tömérdek hörgő dúvad, maguari gólya, démonhal, féllábú kisnéger, tüzes óriáskígyó bújik meg a vájatok szabdalta dombok sorának vájataiban és eldugott zugaiban, ahonnan azok a fehér annál is fehérebb asszonynépek, a manióka édes leányai előbújnak!... A hős elméje teljesen összezavarodott. Azok az asszonynépek kacagva magyarázták, hogy az a selyemmajom, az bizony nem valamiféle csuklyásmajom, hanem felvonó, és igazából gép. Reggelre kelve pedig kiokították, hogy az a sok sivítás, bőgés, sziszegés, brummogás, üvöltés, dorombolás valójában nem is az, aminek hangzik, hanem berregés, csöngetés, sípolás, dudálás, és mindez a gépekből jön. A pumák igazából nem is pumák, hanem fordok, hupmobilok, chevrolék, dodge-ok, marmonok, és azok is gépek. A hangyászok, a tüzes óriáskígyók, a koronájukból füstöt eregető inazsá-pálmák pedig teherautók, villamosok, autóbuszok, fényreklámok, órák, utcai lámpák, rádiók, motorkerékpárok, nyilvános telefonok, villanyoszlopok, kémények… Gépek, mert a városban csak gépek vannak! A hős száját tátva tanult. Néha-néha összerándult a teste. Azután megint mozdulatlanná dermedt, megkövült ámulattal figyelt, okosodott, pallérozódott. Irigységgel elegyes tisztelet ébredt benne az iránt a mindenképpen hatalmas, messzi földön híres istenség, Tupã iránt, akit a manióka leányai Gépnek neveztek, és ha megszólalt, ijesztőbb volt a hangja, mint a Vizek Anyjának.

Azután enyelegni akart a Géppel, hogy ő legyen az uralkodó a manióka gyermekei között is. De az a három asszonynép kinevette, és azt mondta, bődületes hazugság, amit az istenekről állítanak, mert nincsenek is istenek, és a Géppel senki nem enyeleghet, mert a Gép végez vele. A Gép nem isten, bizony nem, és nincsenek olyan női testrészei, amelyekért a hős úgy eszi a fene. Mert a Gépet emberek készítették. Elektromosság, tűz, víz, szél, gőz mozgatja őket, mert az emberek felhasználták a természeti erőket. A kajmán tán hitte volna? de nem ám a hős!  Felpattant az ágyról, és ezzel a jól ismert mozdulattal, igen ezzel! amelyikkel olyan böhömnagy megvetést lehet kifejezni, bal alsókarját a másik, behajlított karjának szegletébe vágta, miközben jobb kézfejét veszettül meglengette a három asszonynép felé, azzal otthagyta őket. Úgy mondják, ebben a pillanatban találta ki ezt a híres-nevezetesen sértő mozdulatot: ezt neked!

Két testvérével együtt beköltözött egy panzióba. Egész száját kiverte az afta az első São Paulo-i szerelmes éjszaka emlékére. Jajgatott a fájdalomtól, és semmi nem használt, mígnem Maanapé el nem lopta egy tabernákulum kulcsát, és Makunaima szájába nem dugta, hogy azt szopogassa. A hős szopta, szopta, és egykettőre meggyógyult. Maanapé varázsló volt.

Makunaíma ezután egy hétig nem evett és nem kufircolt, mert egyfolytában azon rágódott, hogy a manióka gyermekei miért nem győzhetnek a Géppel való küzdelemben. A Gép végez az emberrel, pedig a Gépet az ember irányítja… Végül elképedve meg kellett állapítania, hogy a manióka gyermekei titkok és erő nélküli gazdái a titkok és akarat nélküli, fáradhatatlan Gépnek, amely képtelen bármiféle magyarázatra a szerencsétlenségekkel kapcsolatban. Ezen borongott naphosszat. Végül egy este, amikor testvéreivel együtt egy felhőkarcoló erkélyén csimpaszkodott, Makunaíma megállapította:

– A manióka gyermekei nem győzhetik le a Gépet és a Gép sem győzhet felettük ebben a közdelemben. Döntetlen.

Többet nem is szólt aztán, mert még nem szokta meg, hogy hosszú beszédeket tartson, de valahol a mélyben, de nagyon mélyen ám, ott rezgett benne a sejtelem, hogy a gép olyan isten lehet, amelynek az emberek nem igazi urai, mert nem lett belőle megmagyarázható istenség, megmaradt kézzelfogható valóságnak. Ebbe a sejtelembe éles fényként hasított bele a gondolat: Az emberek gépek, a gépek pedig emberek. Makunaíma féktelen nevetésben tört ki. Érezte, hogy nagy kő gördült le a szívéről, és ettől végtelen nyugalom áradt szét benne. Zsigét telefongéppé változtatta, végigtelefonálta az éjszakai mulatókat, langusztát és francia lányokat rendelt.

*

A fordító jegyzete:

Mário Raul de Morais Andrade brazil költő, regényíró, zenetudós, művészettörténész, kritikus és fotográfus. A brazil Modernizmus egyik vezéralakja, 1922-ben megjelent Paulicéia Desvairada (’Eszeveszett São Paulo’, 1922) című kötetével hozzájárult a brazil költészet megújulásához. Makunaíma című 1928-ban, az Emberevő kiáltvány-nyal nagyjából egy időben megjelent regényének a beszélt brazil nyelvet megjelenítő fordulatai és szókincse hosszú ideig ihlető például szolgált az utána következő nemzedék íróinak. Tudósként és esszéistaként - az etnomuzikológia úttörője volt – is jelentős tevékenységet folytatott. A részlet fordítása Telé Porto Ancona Lopez Macunaíma, a herói sem nenhum caráter című 1988-as, a Coleção de Arquivos gondozásában megjelent kritikai kiadásának szövege alapján készült.

Forrás: 1749