Messze, velük átellenben a hegyoldalon, Ainielle sziklák, teraszok közé süppedő háztetői, fái akkorra már kezdenek elvegyülni az alkonyat első árnyaival, mert itt, szemközt a nyugatnak, mindig sokkal korábban esteledik. A dombtetőről nézve Ainielle szinte lóg a levegőben a szakadék fölött, összeroppantott, vékony palakő rétegek alkotta zuhatagként, és csak az alacsonyabb, a rohanó hegyi patak nyirkos szakadékába forduló házak ablakából, palatetőjéből tud majd kicsiholni egy utolsó sugarat a nap. Ezen kívül teljes lesz a csönd és a nyugalom. Az utcákon semmi nesz, füstnek semmi nyoma, ember jelenlétének még árnyéka sem lesz. A falu számtalan ablakából egyetlen egyben sem rezzen majd meg alig sejthetően függöny vagy kiakasztott lepedő. Életnek semmi jelét nem tapasztalják a távolból. És mégis, akik Sobrepuerto magas tisztásáról szemlélik majd a falut, tudni fogják, hogy ebben a nagy békességben, ebben a súlyos csöndben, ezek között a súlyos árnyak között, én már észrevettem és várom őket.

Újból nekiindulnak majd. A romos házat elhagyva tölgyesek, palás sziklák között lefelé, a völgy irányába vezet az ösvény. A meredélyeken összeszűkül, szorosan a lejtőhöz tapad, mint valami hatalmas kígyó, mely a közeli nyirkos zug felé kúszik. Néhol kicsit letérnek róla a sűrű bozót között. Másutt meg teljesen szem elől tévesztik, ahol jó hosszú szakaszon zuzmó meg zanót sűrű takarója borítja. Egyedül én jártam rajta az utóbbi esztendőkben. Ezért hát néma csöndben, igen lassan, pillantásukat merőn a legelöl haladóra szegezve lépdelnek majd. Nemsokára meghallják a patak mélyről jövő zúgását. Egy gyöngybagoly – talán éppen ez, amely most repül el itt az ablak előtt – fölrikolt majd a tölgyesek között. Immár végérvényesen leszáll az est, a csapat élén haladó meggyújtja a lámpást, aztán hirtelen megtorpan. A többiek szinte ugyanabban a pillanatban megállnak egyszerre. Mintha ugyanaz az árny vonzaná őket, a szurdok sűrűjére szegeződik mindnyájuk tekintete. És akkor ott, a lámpások sárgás, kísérteties visszfényében, miközben nyugtalan kezük hangtalanul ismét a fegyver hűvösét keresi, a nyárfák között megpillantják a malom körvonalait – amely dacolva az idővel, ott áll a repkény meg a feledés enyészetében –, aztán mögötte Ainielle búskomor árnyalakját az égboltra kivetülve: ott lesz már előttük, nagyon közel, merőn néz majd a szemükbe üres tekintetű ablakaival.

A patak morajlása tölti majd be a szívüket, ahogy átgázolnak a zuhatag fölött a deszkából meg döngölt sárból ácsolt öreg pontonhídon. Talán épp ebben a pillanatban, némelyikük arra gondol majd, legjobb volna visszafordulni és hazamenni. De már késő lesz. Az első kerítésfalak után az út a patakkal együtt a semmibe vész, a lámpásuk már bevilágítja majd ezt a kietlen tájat, melyet beomlott falak, háztetők, kifordult ablakok, keretéből kiszakított ajtók, képek, és a még épségben állók mellett – melyeket én még látok az ablakomból – barmok módjára térdre roskadó házak alkotnak. És ebben a végtelen elhagyatottságban, magányban az egész falu olyan, akár egy nagy temető, az érkezők közül sokan most először látják életükben, micsoda rettenetes erő van a csalánban, amely a szűk kis utcák, az udvarok után már a házak szívét, emlékét is kikezdi, meggyalázza. Senki – ha ugyan nem elmeháborodott, gondolják majd többen is e pillanatban –, senki nem lehetett képes egymagában ellenállni ennek a pusztulásnak, ennek a vigasztalanságnak ennyi esztendőn keresztül.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Julio Llamazares: Lluvia amarilla. Barcelona, Seix Barral, 1997.