Féltem beülni a színházba, nem tudok feltétel nélkül bízni az adaptációkban, főleg nem olyan művek esetében, mint Julio Llamazares Sárga esője, életem talán legmeghatározóbb regénye. De mivel maga az író garantálta, hogy jó az előadás, elindultam.

Többször, több helyen mondtam már, ha nincs a Sárga eső, eszem ágában sincs regényt fordítani, inkább elkezdem írni a sajátjaimat, de talán mégsem véletlen, hogy nem így történt. 1998-ban egy kirándulás során keresztülmentünk egy elnéptelenedett falun, melynek utolsó lakója, egy asszony, azt mondta, ő addig innen el nem megy, amíg a víz ide nem ér. Völgyzáró gát épült, egy a sok közül ebben a vízszegény országban. Soha nem felejtem el azt a falut, az egész útból nem is a geomorfológiai érdekességek, mint inkább annak az asszonynak az alakja, meg az elhagyott porták emléke maradt meg bennem. Németes kollégámnak említettem, hol jártam, és hogy ezt nagyon meg kéne írni, ő erre csak legyintett, ugyan, ezt már megírták. Hát így került kezembe a Sárga eső, így mentem oda szerzőjéhez a madridi könyvvásáron még azon a nyáron, és így vittem be a lefordított kéziratot M. Nagy Miklósnak az Európa Kiadóba azzal, hogy ezt a regényt adjátok ki, mert mit, ha ezt nem. 2000-bben a Sárga eső meg is jelent, és ha nincs a járvány, talán a tervem is sikerül, hogy a Spanyol Elbeszélők sorozatának méltó lezárásaképpen újra megjelentetem. De ami késik, nem múlik.

Spanyolországban vagyok, november folyamán Valenciában dolgoztam egy drámafordításon, sok időm nincsen, mennem kell tovább a tarazonai fordítóházba, de mindenképpen szeretettem volna két-három napot eltölteni Madridban, hogy legalább néhány barátommal találkozzam. December elseje, Julio Llamazareséknél ebédelünk, említem neki a tervemet, hogy a Sárga esővel zárnám le a sorozatot, erre ő a fejéhez kap, hiszen a Teatro Españolban, Madrid legrégebbi színházában éppen most játsszák, aragóniai a rendezője és a főszereplő is zaragozai színész. Ma is megy, de sajnos elővételben minden jegy elkelt, azért tegyünk egy próbát, hátha a tiszteletjegyekből maradt véletlenül. Telefon ide, oda, sajnos egy darab sincsen, amíg műsoron van az előadás, előre eladták mind egy szálig az összes jegyet.

Aztán szó szót követ, a Sárga eső új kiadásának feltételeitől a húsz évvel ezelőtti budapesti élményeken át minden másról, és amikor már alkalmi szálláshelyem felé tartunk Julióval, mert egy darabon elkísér, mondom neki, én azért odamegyek a színházhoz. Hátha bejutok. Színházban egy hely mindig akad, én ezt tapasztalatból tudom. Hányszor, de hányszor bejutottam így Kaposváron, jegy nélkül is akár! Julio is biztat, hátha valaki visszamondta, megbetegedett, és így tovább. Végső esetben keressem a nézőtéri ügyelőt, Miryam de Maeztut, hátha valahogyan majd leültet. Ebben maradunk, amikor elválunk, meg hogy jelzem, mire jutottam.

December másodika van, reggel, ma indulok tovább Madridból Tarazonába, és még mindig az élmények hatása alatt vagyok. Pontosan tudtam, mikor fog eltörni a mécses. Ismerem jól a szöveget, nálam jobban talán a szerző sem, ezt minden fordító elmondhatja magáról, ráadásul a Sárga eső életem legkedvesebb fordítási munkája volt és marad is. Pontosan emlékszem a képre, írom éjjel szentendrei lakótelepi konyhánk asztalánál, nagyapám hangján szólal meg bennem a szöveg, és csak írom, írom, még kézzel, mintha azt szeretném, hogy minél tovább tartson az a megtisztító szenvedés, amit minden igazi dráma előcsal az emberből.

Este fél hét, eléggé kiszámítom az időt, de zuhog az eső, vissza kell fordulnom esőkabátért, mert erre nem számítottam. Bízom benne, hogy lesz majd, akit elriaszt az eső, és üresen marad a helye a színházban. Nagyon igyekszem, kicsit elvétem az irányt, de egy rendőr meg a Google segítségével végül csak megtalálom azt a tizenhatodik századi színházat, ahol a legnagyobbak dolgoztak, Margarita Xirgútól kezdve José Tamayón át Mario Gasig. Ijesztő kép fogad, a pénztár zárva, a jegyszedő engedi be az embereket a telefonos vagy a kinyomtatott jegyükkel, és csak jönnek, jönnek. Mese nincs, beállok a sorba, mondom, hogy a nézőtéri ügyelőt keresem. Miryam ott áll két méterre, igyekszik betartatni a biztonsági előírásokat az érkezőkkel, szigorúan néz rám a maszkja fölött, mondom, ki vagyok, ő erre, hogy várjak, meg kell várni, amíg mindenki leül, én pedig legszívesebben táncra perdülnék, mert már tudom, hogy nyert ügyem van. Indulnék kifelé, hogy ne legyek útban, Miryam továbbra is szigorú tekintetével megállít, majd a nyitott ajtón keresztül az első sor első székére mutat, hogy oda üljek le egy pillanatra.

Most már tényleg megnyugszom, ha én egyszer az előcsarnokig eljutok, engem abból a színházból ki nem tesznek, az biztos, főleg, ha már ülök. Így is lesz, miután mindenki elfoglalta a helyét, Miryam a nevemet kérdezi, elmegy, egy idő után visszajön, és azt mondja, maradhatok. Ott, a pandémia miatt üresen hagyott első sor első székén, abban a száz férőhelyes, teltházas stúdióteremben, egyes egyedül, gondolom, az ő helyén.

Gyorsan lefényképezem az üres színpadot a nyitó díszlettel, talán hogy később legyen bizonyítékom, ha netán kételkedni kezdenék benne, hogy tényleg ott voltam, láttam az előadást.

A Sárga eső az Aragóniai Pireneusok egy elnéptelenedett faluja, Ainielle utolsó lakójának utolsó éjszakáját idézi föl. Az elbeszélő emlékeiben élő ismert tájak, arcok elevenednek meg előttünk, ahogyan a magányban lassan felőrlődő elme láttatni engedi őket. Ránézésre az elbeszélő főszereplő monológjának is tűnhet a regény, olvasva ez nem is zavaró, viszont ahhoz, hogy színpadon még a látszatát is elkerüljék, kell a rendező találékonysága, és hát a színész játéka. A rendezés és a szcenika Jesús Arbues kiváló munkáját dicséri. A főszereplő Ricardo Joven mellé egy női szereplőt állított, aki hol az aragóniai vidék őserejét, hol a hús-vér feleség alakját, árnyékát, emlékét személyesíti meg, hol pedig együttérzőn átvesz a főszereplő vállán nyugvó terhekből, vagyis a regényszövegéből. Nem utolsó, és talán ezzel kellett volna kezdenem, hogy amint azt gyorsan megállapítom, a színpadi adaptáció egy betűt sem változtat a regényszövegen. Természetesen nem elejétől a végéig hangzik el, a rendező Jesús Arbues nem a könnyű megoldások híve, pedig számtalan alkalma nyílna rá, hogy hatásvadász jeleneteket emeljen ki belőle, de mégsem teszi, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Lefejtett minden olyan elemet a szövegtörzsről, amitől látványos és direkt lehetne a főszereplő játéka, ellenben minden máshoz ragaszkodik, ami előrevetíti a végkifejletet.

Bevallom, a szívemhez kaptam, amikor a nyitójelenetben megláttam a két szék mellett a Sárga eső egy-egy példányát, a két színész pedig szabályosan elkezdte felolvasni a bevezető első mondattól, hogy Ainielle létezik… Féltem, hogy ez az öltönyös, Cervantes-külsejű férfi hogyan fogja majd elhitetni velem, hogy Andrés a Sosas-féle házból, az utolsó ainiellei, itt most az utolsó éjszakáját éli meg előttem.

Megint a rendezőnek kell hálálkodnom, amiért nyomokban sem alkalmazott kliséket. Hogy a megvetett ágy puszta jelkép maradt, és az előadás másfél órája alatt egyetlen pillanatra sem feküdt bele a Sosas-féle ház Andrése, és amikor már tényleg elérkezett a vég, a kabátját terítette rá, és mozdulatsorával mindennél hitelesebb volt, mint Aranynál a malacsivalkodás. Az előadás folyamán Ricardo Joven a Sosas-féle ház Andrésének azt az arcát is megmutatta nekem, amelyet eddig nem ismertem, pedig azt hittem, ez szinte lehetetlen. Az előadás utáni beszélgetésen maga a színész mondta, hogy ezt a kemény, makacs, hovatovább szívtelen férfit, aki képtelen gyengének mutatkozni, elérzékenyülni, és kimutatni a szeretetét a pusztulás elől elmenekülő fia iránt, csak lírai módon lehetett megírni. Valóban, Llamazares mintha endecasilabóban írta volna a regényt, nem tagadván meg költői vénáját, Ricardo Joven pedig arcot adott hozzá. Alicia Montesquiu pedig, csak ismételni tudom magamat, hol őserővel vetette meg a lábát, hol légies könnyedséggel suhant át a színpadon vagy tűnt át egy-egy pillanatra a vetített háttéren.

Ahogy közeledtünk a végéhez, szinte biztos voltam benne, nem fogom tudni megállni, hogy sírjak. Így van ez mindig, amikor kezembe veszem a szöveget. Most is elsirattam a kutyát, alomtársai közül az egyetlen túlélőt, akinek az anyja belepusztult az ellésbe, és ő is csak Sabina, a regényidőben már halott feleség odaadó gondoskodásának köszönhetően maradt életben. Sabina lett anyja helyett anyja, nevet nem is adott neki, mi szüksége lett volna névre ennek a kutyának, mikor már egy sem volt a faluban, amelyiktől meg kellett volna különböztetni?  És ennek a mondatnak a súlya még soha nem nehezedett rám olyan erővel, mint ott, Miryam helyén, a Teatro Español Margarita Xirgu termének üres első sorában, egy szinten a színpaddal, közvetlenül a haldokló előtt.

Ricardo Joven mondatai, gesztusai mögött megelevenedett az ember, egész más megvilágítást kapott Julio Llamazares minden mondata. Végignéztem, ahogyan az az ember megszenvedte önnön keménységét, amibe belekényszerítette az élet, a vidék, az aragóniai hagyomány, hogy elhagyni a házat, amelyet a szülők, nagyszülők építettek fáradságos munkával, egyet jelent az árulással. Pedig akkor még eszembe sem jutott nagyapám mondata, amely tizenkét-tizenhárom éves koromban belém égett, amikor nagybátyám úgy döntött, otthagyja a falut, ez pedig nagyapámnak egyet jelentett a megsemmisüléssel, mert tudta, ha egyetlen fia elmegy, akkor ez a ház, ez a föld itt másé lesz, és ez a pusztulást jelenti, akárcsak Andrésnek a Sosas-féle házból. Ha itt hagy bennünket, ha sorsára hagyja a házat, amelyet a nagyapja épített annyi áldozat árán, akkor ide többet be nem teheti a lábát, és én nem tekintem többé fiamnak. Ezt mondta a Sosas-féle házból való Andrés a fiának.

Amint kívül voltam a színházon, azonnal fölhívtam Julio Llamazarest. Nem tudom, mi tartott még ott az épület előtt, de nem indultam el, a megrázó végkifejlet után még szinte remegő hangon meséltem el, hogyan jutottam be, hogyan néztem végig az előadást, mennyire megrendített a két színész játéka. Miryam közben kétszer is kiszólt, nem megyek-e be, a telefon másik végén meg Julio mondta, menjek be a színházi büfébe, mindig kijönnek a színészek, beszélgethetek velük.

Ennél sokkal jobb történt. Miryam azért invitált vissza a színházba, nem a büfébe, a színházterembe, mert a rendező és a két színész már kinn ült a színpadon, a nézőtéren is vagy tizenöten a nézők közül. A kérdések legtöbbje arra vonatkozott, milyen mértékben tud a színész azonosulni a szerepével, milyen érzés belebújni a jelmezébe, és milyen előadás után levetni, mennyire más egy-egy előadás, mint az előző, hogyan sikerült a rendezőnek színészt választani a szereplőihez. És a rendező meg a két színész válaszolt tisztességesen, kedvesen, közvetlenül, sallangmentesen. Miközben hallgattam őket, eszembe jutott, hogy annak idején, gyászos szegedi távozásom után, majd’ egyéves kaposvári kényszerpihenőm idején szinte minden estémet a színházban töltöttem, így csaknem az összes Marat-előadást láttam, emlékszem Lukáts Andor mozdulatára, ahogy a második felvonás elején egy pillanatra elengedi a lámpát, melyet nézőtér felé kellene tartania, miközben azt mondja, Polgártársak, nemzetgyűlési képviselők…  Nem tudom, nagyon forró volt-e a lámpa vagy kicsit áthúzott, viszont annyiszor láttam már az előadást, hogy minden apró változást észrevettem benne. Most is így kellene, mindet megnézni, ami még hátravan, gondolom, miközben átvillan bennem a kép, ahogy előadás után a színházi büfében, ahová civil embert nem nagyon engedtek be, én is csak színész barátnőm jóvoltából surranhattam be időnként, láttam Lukáts Andort magába roskadva, távolba vesző pillantással az asztalra könyökölve, kívül téren és időn a Marat után. És ahogy ez a két színész most itt ült előttem mosolyogva a székén, legszívesebben fölpattantam volna, hogy odarohanjak hozzájuk, és megölelgessem mind a hármukat. De a nézők még tovább kérdeztek, a rendező elmesélte az anekdotát, amelyet én is ismertem, már jóval a fordításom után olvastam, hogy Llamazares egy leóni riportútja végén haza akart indulni Madridba a kollégáival, azonban vendéglátójuk marasztalta őket, tél van, hideg van, sötét lesz, és ott hangzott el az asszony szájából az a mondat, amely majd a Sárga eső zárómondata lesz. Azt is elmesélte, mennyire nehéz dolga van vele a fordítóknak.

Természetesen én is kérdeztem, sok mindent szerettem volna, de még a töredékét sem sikerült elmondanom annak, amit elmondhattam volna. Én is elmeséltem egy anekdotát, hogy nem sokkal a Sárga eső magyar fordításának megjelenése után egy fordítóházbeli kerekasztal beszélgetésen ülünk mi, a négy fordító és az író, a moderátor a fordításról kérdez, Julio Llamazares pedig azt mondja, az a fordító, aki nem kérdezett rá az utolsó mondatára, az vagy zseni, vagy nem értette meg a mondatot. Én akkor összébb húztam magamat a széken, nem akartam mondani, hogy akkor én nyilván zseni vagyok, mert bár sok mindent kérdeztem tőle, az utolsó mondatot eszembe sem jutott, mi több, nem is vitettem el magamat a regény helyszínére, mint a német fordítója, mert én a nélkül is pontosan tudtam, hogy milyen az az Ainielle meg az a pireneusi táj, amelyet én a magyar szöveggel láttatni igyekszem. Alicia Montesquiu ekkor megkérdezte, hogy hangzik magyarul a Sárga eső utolsó mondata, válaszoltam, Azé marad az éjszaka, akit megillet, bár abban egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy így is fogom hagyni az új kiadásban.

A beszélgetés végén Alicia odajött hozzám, megölelt, aztán ahogy kifelé tartottunk, a nézők közül nagy lelkendezve odaszaladt hozzám egy fiatal lány, de jó, magyar vagyok, ő egy kicsit tud is magyarul, erasmusos volt az SZFE-n még hét évvel ezelőtt, Carlos Rodero rendezésében ő játszotta Budapesten a Cervantes Intézetben a Costanza monológját. És mondja, meséli, hogy milyen jó volt Budapesten, ki mindenkivel ismerkedett meg, és kéri a címemet, hogy írni fog mindenképpen, maradjunk kapcsolatban, mert neki Magyarország milyen sokat jelent.

És végre Ricardót is megölelhettem, még mindig megrendülten, aztán Jesúst, a rendezőt, de a meghatottságtól más lényegit nemigen tudtam mondani nekik, mint hogy mindhármuknak megköszöntem ezt a felejthetetlen élményt. Aztán még egy fotó a színház előtt a plakátnál, és elindulok a madridi éjszakában, közben megint hívom Llamazarest, muszáj megosztanom vele a további élményeket, hiszen az előbb félbeszakadt a beszélgetésünk.

Mentem, mentem az Irodalmi Negyedben a kiadós eső után még vizes macskaköveken, és az járt a fejemben, milyen szerencsés vagyok, eljöttem, bemehettem, annak ellenére, hogy egyetlen jegy sem maradt, ráadásul milyen kiváltságos helyen ülhettem. Ez az érzés egy pillanat alatt kárpótol mindenért, de mindenért, és azt kívánom, maradjon is velem hátralévő életemben, mert ezek az igazán fontos dolgok, a többi nem számít.